Ave Maria
Írta: Bozóky Balázs
Közzétéve 4 hónapja
Megtekintések száma: 272
Bozóky Balázs: Ave Maria
– Befagy a picsám! Nem tudom kifűteni a 80 négyzetmétert – mondtad takaróba bugyolálva a konyhaajtóban, míg én gyúrtam a tésztát, és rotyogott a spenótos-gombás szósz a kredencen. Calzonét készítettem. A Garain vásároltam hozzá az alapanyagokat. Akkoriban nagyon szerettem azt az ételt. Emlékszem, a gomba annyira friss volt, hogy harmatos volt még a pár fűszál a kalapok közt, érezni lehetett rajta a lengyel mezők friss illatát is. A spenót fagyasztott volt. Mivel borított pizza volt, lassabban hűlt ki, mint a hagyományos. A parmezán és a mozzarella omlós táncot lejtett a fűszeres, gombás paradicsomszósszal. Friss bazsalikomot is hoztam magammal cserépben, erre határozottan emlékszem. Nem volt sok minden a hűtőben soha nálad, ezért biztosra mentem. Fokhagymát és vöröshagymát is vásároltam. Élesztőt nagyon nehezen találtam. A lisztből valami drága olaszt választottam. Nem akartam tolakodni. Én voltam a vendég. Természetesnek éreztem, hogy nem hagyok rád semmit, az élmény és az este velős része volt az alapos készülődés. Sosem rontottam el. Fehér bort ittunk hozzá. Cigiztem a gangon, csak kiálltam a nyitott ajtó mögé – mert a lakásba belépve azonnal a konyhába toppant az ember. Te nem dohányoztál. Akkor még. Ezeket a régi gangos házakat eszetlenül darabolta fel az IKV, és gyártott le dupla annyi lakást a házakban anno. Több rombolást végeztek a budapesti lakásokon kontár munkájukkal ezek a szorgos Mekk Elekek, mint a két világháború és ‘56.
Érdekes. Egyáltalán nem emlékszem rá, hogy szólt-e zene. De az biztos, hogy gitároztam később. Szeretted, ha gitározok. Amikor meglátogattalak, mindig felhangoltam a gitárodat, ami a szekrény tetején porosodott, és eljátszottam pár számot neked. Volt egy zongora is a nappaliban. Talán te is megvillantottad tudásodat rajta. Nagyon sokat beszélgettünk. Minden egyes alkalommal újra meghódítottalak téged. A szex valójában már csak egy kis ráadás volt köztünk, ami mindig nagyon jólesett. És nem azért, mert jelentéktelen volt az a pár perc, hanem mert egy olyan jéghegy csúcsának a tetejére jutottunk fel olyankor, aminek a jelentős része a szerelmes vágyakozás és az örök élet ígéretének tengerszintje alatt lebegett.
Az a lelki béke és kötődés, ami akkor átölelt, fájón nem ölel már. Vagy ha igen, akkor nagyon ritkán. Ha akkor nem ölelt volna, nem is tudnám, hogy létezik ilyen. Fogalmam se lenne róla, hogy milyen eggyé olvadni valakivel. Nem emlékszem rá, mi volt a csillagjegyed. Valójában tökmindegy. Néha a sajátomat is elfelejtem. Pedig akkor még az aszcendensemet is tudtam, sőt anyámmal rituális tarókártyázásaink során a jövőmet is tudni véltem előre látni, záros időre előre vetítve.
Arra is emlékszem, milyen kitartóan fontad át a derekam az utcán. Az ölelésed az ágyban is háborítatlanul szilaj volt. Nem volt túl sok, és egyáltalán: semmilyen birtoklási vágy nem tajtékzott az izmaidban. Csak a hatalmas öröm és boldogság tört ki ez úton belőled, hogy mellettem vagy. Nagyon jól működött a kémia köztünk, az atomok gondolkodás nélkül kapcsolódtak, auráink gyorsan kikeverték a közös színt. Tudtunk kommunikálni olyan hullámokon, amiken csak mi voltunk az adásvevők és -fogadók. Ahol elhalkult a világ körülöttünk.
Igazából akkor kezdtünk el összemelegedni, és komolyabban több időt együtt tölteni, pont akkor, ami előtt Amerikába mentem volna. Akkor kezdtél el néhányszor nálam aludni, akkor kezdtünk el már programokat tervezni napfényben is, és nem csak a romkocsmák udvarain csocsóztunk, ugratva magunkat meg a társaságot. Kevés dolog maradt meg, mert hihetetlenül sűrűk voltak azok a hónapok. Veszett kutyaként menekültem, te pedig túl sokat játszottál egy szerepet, amit viccesnek találtál, olyannyira, hogy már a személyiséged is becsapódhatott miatta. Sebaj. Mindenkinek megvannak a maga módszerei a dolgok feldolgozására, és tudtam, nem könnyű családból jössz. Erős anya, egykor sikeres sportoló apa, akit már 40 körül pelenkázni kellett. Nem véletlenül döntöttél te is úgy, hogy inkább csocsózol velem az elérhetetlen angyal szerepében felnőtté válásunk pirkadatán. Én se véletlenül döntöttem úgy, hogy kitartóan csókolgatom Csipkerózsikát, aki sehogyan sem akar felébredni. Anyám berángatott mindenféle jöttmentet lakásunkba, hirtelen a válása után. Ritkán volt nyugi otthon. Általában egy ismeretlen faszi – mindig mezítláb – valamit főzött a konyhában (legtöbbször köménylevest). Vagy az a másik, aki elégedett vigyorral rohangált reggelente a macskákat kerülgetve anyám fürdőköpenyében, és vérig volt sértve, ha nem akartam vele kokettálni. Ömlött a szar mindenhonnan akkoriban, és amikor veled voltam, akkor olyan kicsinek és jelentéktelennek tűnt az a trágyadomb. Mert magasra emelt a vonzalom és a vágy, egészen a szürke hétköznapok felhői fölé, ahol mindig sütött a Nap. De mindig. A legsötétebb órákban is.
A legrosszabbkor mentem el. Most már tudom. Akkor még nem értettem, miért sírtál utolsó esténk után reggel, ott a galérián. Nem is sírtál. Könnyeztél. Hatalmas, koncentrált könnycseppek jelentek meg vörös szemeid sarkában. Akkor még nem fogtam fel, hogy megismételhetetlen lehetőség a kölcsönös vonzalom közöttünk. Egy csodaszép rügyező virág, amit akarva-akaratlanul aznap elfújtam, mint egy kutyatejet. Aztán már csak ritkán találkoztunk. Évente. Volt, amikor csak két év múlva látogattam haza Memphisből. Amikor itthon voltam, mindig elérhető voltál, pasikról, kapcsolatokról sosem beszéltél, mindig csak nekem szentelted azt a pár napot. Valahol ezek a pillanatok adtak nekem erőt a következő egy évre, tudat alatt ezek az élmények tápláltak és biztattak, hogy van miért küzdeni.
Jó volt, hogy hideg volt aznap este újdonsült lakásodban. Emlékszem: akkortájt örökölted. Jó volt, mert azonnal össze tudtunk bújni, és nem volt kérdés, hogy szorosan hozzád érve forró leheletemmel oldjam fel jég-derekad. Egy baromi kényelmetlen heverőt húztál ki. Február volt. A szerelmesek hónapja, ami nem véletlenül a legrövidebb. De ez már jóval azután történt, hogy külföldre költöztem.
Akkor reggel a kezembe nyomtál egy kis csomagot, és a lelkemre kötötted, hogy csak akkor nyissam ki, amikor már megérkeztem Memphisbe. Így is tettem. Egy CD volt benne gondosan becsomagolva. Házilag írt CD. Te válogattad rá a számokat. Szomorú, keserű áriák voltak rajta főleg operákból. Talán akadtak rajta zongoraművek is. Chopin? Beethoven? Bartók? Liszt? Nem emlékszem. De abban egészen biztos vagyok, hogy Schubert dala köztük volt. Az a bizonyos Ellens dritter Gesang (Ellen harmadik dala), amit mindenki csak „Ave Maria”-ként ismer.
Az ima latin szövegén jár az eszem, meg a skót költő, Sir Walter Scott elbeszélő költeményén (The Lady of the Lake). Mert Schubert eredetileg nem az imát akarta megzenésíteni, hanem a verset. A költemény első részében három férfi, Roderick Dhu, James Fitz-James és Malcolm Graeme verseng Ellen Douglas szerelmének elnyeréséért. Ellen, a tó úrnője, a skót Felföldön a száműzött apjával együtt a Goblin barlangjába menekült, mivel az nem volt hajlandó csatlakozni újdonsült urukhoz, Roderick Dhu-hoz, aki fellázadt Jakab király ellen. Roderick Dhu, az Alpine klán törzsfőnöke, harcosaival elindult a hegyre, és amikor megpihent, meghallotta a hárfás Allan-bane távoli hangját, aki Ellent kísérte, és egy Szűz Máriához szóló imát énekelt neki, segítségéért esedezve. Roderick Dhu megállt, majd továbbindult a csatába, és ez a dal adott erőt neki a viadalhoz. Ez a költemény inspirálta a skót felföldi ébredést. A hordozható bluetooth hangszórókból éppen ezt hallgatják a gyúró srácok valamilyen hip-hop verzióban. Erről jutott eszembe. Nekem a legjobban Pavarotti előadásában tetszik acapella.
Szóval, az a CD, amit akkor adtál, elkavarodott, amikor Los Angelesbe költöztem. Memphisben túl sok volt az Elvis imitátor, és a munkám is megszűnt abban az étteremben. Azért válogattad nekem ezeket a szomorú számokat, mert így akartad tudatni velem azt, amit ha kimondtál volna élőben, akkor talán most együtt sétálhatnánk itt a Venice beachen. Néznénk a pálmafákat, röhögnénk a sok félkegyelműn, a ruháikon, magunkon, hallgatnánk a tenger morajlását, és állandóan ölelkeznénk. A srácok új számra váltanak itt előttem az elkerített edző részlegnél, végre egy kis csend, felállok a padról, indulnom kell, ma én megyek az óvodába a gyerekért. Jó, hogy itt februárban sincs olyan hideg, mint Budapesten, de azért nincs még hőség sem.
Befagy a picsám! – üvölti egy fiúsan rövidre vágott hajú, középkorú, hajléktalan nő, támasztva a falat egy sikátor árkádai alatt, és belehúz a papírzacskóba csomagolt üvegbe. Lefordulok a sétányról, és beülök a kocsiba. Ráadom az indítást, a rádió automatikusan bekapcsol. Klasszikus zeneadóra tekerek. Nem az Ave Maria szól. Már nem.
Újbuda, 2023. február 6.