Átverők

Írta: Szecsődy Péter


Közzétéve 1 éve

Megtekintések száma: 259



Átverők

A férfiról, mielőtt még találkoztam volna vele, már tudtam, hogy éppen ezerszer annyi a havi jövedelme, mint az enyém. Természetesen voltak kiadásai is, bevételeinek hat százalékát fizette ki azoknak, akik az általa vállalt munkát elvégezték. Nyilvánvalóan tejelt azoknak is, akik (egy nagyvállalat döntéshozóiként) saját cégüket fosztogatták a segítségével. Ez akkoriban volt, amikor a magyar politikában a megszüntetve megőrzőket leváltották a megőrizve megszüntetők, akik aztán átadták a hatalmat az üzérkedő demagógoknak.
Mindenesetre nem hittem, hogy azt az időt még vissza fogom sírni.
A férfi iránt már ismeretlenül, a neve miatt tompa rokonszenvet éreztem. Apám tragikus tömegbalesetben halt meg, amikor még kisgyerek voltam, egyik áldozattársát úgy hívták, mint ezt a férfit. Talán a rokona, éppenséggel a fia is lehetett annak a nőnek, akinek a teste együtt égett szénné apáméval.
A feleségem az alkalmazottja volt. Egy nap alatt éppen a havi fizetésemet kereste meg nála. De se akkor, se máskor nem voltam irigy, többek között ezért sem vittem semmire. Ám mégis örültem, amikor a férfi magához rendelt. Jó lett volna megsokszorozni a jövedelmemet, így enyhe szorongással léptem a nagy cég egyik hatalmas irodájába.
Újságíró szerepet játszottam – akkor éppen az is voltam –, láttam, hogy nem tetszik neki, akkor a sajtó képviselőinek a többsége még nem volt elég alázatos. Cserébe ő olyan tesztfeladatokat adott, amikhez nem mellékelt elegendő instrukciót, hogy megtapasztaljam, milyen keveset érek. Talán, ha kétségbe esem, fölvesz, de úgy éreztem, átlátok a dolgon, és viszolyogtat az ilyen típusú vizsgáztatás. Ez aztán szerintem meg is látszott rajtam. Akkor már csak egy dologra voltam jó. Alkalmazottait és azok családtagjait (neki apró, de másnak borsos összegért) tréningre rendelte egy eldugott faluba.
Első összejövetelünkön azzal töltöttünk öt napot, hogy megismerjük magunkat. Lelkesítően szellemes játékok-gyakorlatok követték egymást kora reggeltől késő estig. Mint egy erőltetett menet, amire egy évtizedek óta íróasztal mellett görnyedő hivatalnokot kényszerítenek. Kényszer? Az alkalmazottak és a családtagjaik akár így is érezhették. Ezt a turnust a férfi vezette csinos, egészségmániás feleségének asszisztenciájával. Utána vagy egy hétig szédelegve jártam a világban, és sajnos nem éreztem úgy, hogy többet tudnék magamról.
Voltak, illetve lettek volna kérdéseim, de nem volt kinek feltennem azokat.

A második turnust, ami az agresszióról szólt, a feleség vezette. Akadozva, értelmezhetetlen hangsúlyozással olvasta a németből pontatlanul fordított instrukciókat. Néha elveszítette a fonalat, nehéz volt követni.
Az egyik feladathoz, amit ő vezényelt, sárga műanyag lavórokat készítettünk a polifómok mellé. A csoportot kettéosztotta, párt kellett választanunk magunknak. „Ha a fekvő abbahagyja a lélegzést, tedd a mellére a kezed, ha arra sem kezdi újra, szólj nekem! Ha hánynia kell, fordítsd az oldalára vagy ültesd fel, úgy intézd, hogy lehetőleg a lavórba hányjon!”
A szakirodalom hiperventillációnak nevezi azt, ami ezután következett. Hanyatt fekve, ellazult tartásban kellett lihegni. Az agy állítólag egy idő múlva leállítja az oxigén felvételét.
Veszélyes módszer, szakemberek sem szívesen alkalmazzák. De az asszonynak, aki keservesen betűzte a szöveget, nem voltak skrupulusai.
Az instrukció szerint csónakban siklottunk egy széles, nyugodt folyón. Lihegés közben értettem, hogy ez az életutat jelképezi, most kéne megítélnünk döntéseinket, felismernünk életünk fő irányait. Igyekeztem elképzelni a koranyári frissen zöld füvet, fákat és vidám, piroscserepes házikókat a lankás parton, miközben a Dunára néz az ablakom, és minden nap kikövezett rakpartot, vagy odébb szemetet, gyomokat látok. Hagyom, hogy hazudjanak nekem, és én is hazudok. Nekik és magamnak.
Átmenet nélkül zuhantam az iszonyatba. Egy mélységes, frissen ásott kút mellett álltam, valaki viccesen megbökött, és beleestem. Dédapám és az üköm is kútásó mester volt. Elvágott gyökerek világos ováljai suhantak előttem, alattam pedig kőkemény öreg föld, amin majd halálra zúzom magam. Nem volt más lehetőségem, mint akaratom teljes megfeszítésével áttörni a kút fenekét, lesz, ami lesz.
Folytatódott, vagy talán újrakezdődött az egész. Megint márgás föld és gyökércsonkok, emberfeletti erőfeszítés, amivel átsuhanok a kútgödör fenekén, hogy hulljak megint. Egyre gyorsabban, és fogy az erőm, előbb-utóbb halálra zúzom magam, miközben valahol egy másik világban idegesítő hang kántál a selymes, lágy hullámokról és a közeledő kikötőről, ahol azok várnak, akik igazán szeretnek, akik nagyon fontosak nekem. Én meg zuhanok és feszülök, egyre gyorsabban és kevesebb reménnyel, fuldokolva.
Szánalmasan menekedtem meg. Kétségbeesett ötlettel elkaptam egy kilógó gyökércsonkot, és kirúgtam a kút oldalát. Virágos, tavaszi rétre érkeztem. A megkönnyebbülés mennyországába.
Aznap már nemigen voltam használható semmire.
Amikor utoljára találkoztam a férfival és a feleségével, afféle csoportépítő összejövetelt tartottak balatoni villájukban. Nyár végén, borús, tajtékos időben. A házuk pompázatos volt.
A nap fénypontján egy slágerlemezt hallgattunk kört alkotva, összekapaszkodva, ringatózva.
A többség énekelt és a könnyeit csorgatta.
Utána átvonultunk egy tóparti vendéglőbe vacsorázni. A pincérek alázatosan forgolódtak köröttünk. Ha ki-ki alapon is, de egy nagyúr vendégei voltunk.
Miután fölvették a rendelést, kisétáltam a tóhoz dohányozni, meg hogy meglazítsam mosolyba merevedett arcomat. Aprószemű eső vert. Jólesett.
Kijött a férfi is. Megtorpantam, odafordultam, de ő ügyet sem vetett rám, határozott léptekkel egy stég felé sietett. Megállt, nézte a tarajos hullámokat.
Egyet léptem felé, aztán megtorpantam. Nem tudtam volna mit mondani neki. Nem akartam tőle semmit. Csak néztem merev pózát. A világaink csak a közhelyek szintjén találkozhatnának. Ott pedig nem érdemes.