Attila utolsó látogatása
Írta: Végh Fruzsina
Közzétéve 1 hete
Megtekintések száma: 51
Attila utolsó látogatása
Budapest, 1936 szeptembere
Szeptember volt, a nyár utolsó szusszanása, Lesznai Annának – Málinak – pedig néhány szál híján elfogyott a cigarettája. Leszalajtotta hát érte a cselédlányát, Rozit. Ő maga nem szívesen kászálódott le a meredek lépcsőn.
Egyedül maradt a tágas, világos lakásban. Ez ritkaságszámba ment. Festőművész férje, Gerg úgyis hamarosan hazaér; addig kiélvezi ezt az ajándék fél órát. Céltalanul sétált egyik szobából a másikba. A nappaliba betévedve nagy keze puhán végigsimított a zongora fekete politúrján, majd ablakot nyitott, és azon kapta magát, hogy rágyújt. Az utcát figyelte. Helyesebben csak bámult kifelé az ablakon – amelynek csipkefüggönyét megtáncoltatta az őszi szél –, lélekben pedig apja birtokán, gyermekkora tündérkastélyában, Körtvélyesen járt.
Az ajkába harapott. Nem akart elérzékenyülni. Mélyet szívott a cigarettájából.
A csengő éles hangjára összerezzent, de nem mozdult.
Majd Rozi kinyitja – gondolta. Csak a második, hosszú, türelmetlen csengőszó hallatán villant eszébe, hogy a lányt épp ő maga küldte el a trafikba.
– Megyek már, megyek! – kántálta vidáman, ide-oda hadonászva a cigarettával, amelyről a huzatban csak úgy pergett lefelé a hamu. – Hamar hazaértél, Gerg!
Az ajtót kinyitva azonban nem vékony és kissé kopaszodó férje, Gergely Tibor fáradt mosolya köszöntötte, hanem patronáltja, a költő József Attila állt a küszöbön. Felöltője kigombolva, a haja kócos, testének minden pórusából áradt a feszültség.
Attila láttán Málinak torkán akadt a jókedv. A fiatalember társaságában egy ideje vegyes érzések fogták el. Elbizonytalanodott. Emiatt pedig váltig korholta magát. Erről Gergnek sem beszélt, pedig tudta, hogy a férfi megértené. Mégis, Attilával elromlott közöttük valami, és Málinak nehéz volt tőle a lelke.
A pénz volt az oka? Meglehet. Máli akkor már tíz éve támogatta adománnyal, szállással, kapcsolatokkal az ideges zseni költőt. Hol többet adott, hol kevesebbet: mikor mennyire futotta. Tudta magáról, hogy rosszul osztja be a pénzt, sőt, egyáltalán nem is érdekli; örömmel adott mindenéből, ha volt, és macskaként fújt, ha olyankor kértek tőle, amikor épp megszorult. Márpedig Attila kérni jött, ez bizonyos. Mostanában már csak ezért látogatott el hozzá.
– Nem enged be, Málika? – kérdezte kissé kifulladva Attila.
A nő zavartan tolatott vissza a bejárati ajtón, és invitálta be széles taglejtésekkel a férfit. – Dehogynem, Atika, gyere csak! Egy pár percig magunk leszünk csak, még Rozi sincs itthon.
Attila lendületes léptekkel vágott át az előszobán, majd a hallon. Még a felöltőjét sem vetette le. Máli kissé lomhábban követte. Bár ötvenegy éve és földanyát idéző alakja ellenére mozgékony volt, a szélvészgyors Attilával nem tudott lépést tartani. A nappaliban érte utol – a férfi épp ott állt, ahol a csengetés előtt ő. Ujjaival a felöltője zsebében babrált, cigarettát keresett. Máli odanyújtott neki egyet, az utolsót. Némán szívták egymás mellett a füstöt, és közben az utcát figyelték. Tapintható volt közöttük a feszültség.
Végül Máli szelíden rátette a kezét Attila vállára. – Miért jöttél, Atika?
Mint mindig, ha kérdést intéztek hozzá, Attila teste ezer mozdulatra esett szét. Ezt Máli egészen csodálatosnak találta. Az ő nagy, monolit teste mozdulatlannak tűnt Attiláé mellett, aki minden porcikájával választ akart neki adni. És persze hadart, mert az az egy száj, amit emberként kapott, nem volt elég arra, hogy kiférjen rajta a rengeteg isteni ész és gondolat.
– Elhoztam néhány új versemet. Olvasd el őket. Tessék – hadarta. Málinak feltűnt, hogy Attila tegezi, bár nem szokta. – A Szép Szóban pedig szeretnénk lehozni néhány új verset tőled. Vannak, ugye? Mutasd, hadd lássam!
Attila ezzel belenyúlt a felöltője zsebébe, és elővett néhány kézzel teleírt papírlapot. És közben eggyel közelebb lépett Málihoz. Tekintete mohón tapadt az asszony arcára.
Az megriadt, és hirtelen nehezebben vette a levegőt. Megcsapta a cigaretta, a mosószappan és a hajszesz szagának elegye, amely Attila testéből áradt, a szokatlan hővel együtt. Máli elcsodálkozott: úgy emlékezett rá, hogy ez a tusvonalakkal megrajzolt, törékeny termetű férfi mindig fázik, és melegítő, óvó ölelést keres a nőknél, bár ő maga eddig sosem gondolt rá úgy. Most viszont… A korkülönbség nem zavarta – Gerg is tizenöt évvel ifjabb
nála –, az Attila arcán látható leplezetlen vágy azonban meglepte.
Attila végigsimított Máli arcán, majd lehajolt hozzá, és megcsókolta. Két keze vadul szorította a nő nagy, nehéz mellét. A szélben ide-oda libbenő függöny beleakadt a fejükbe, végigsimított a testükön, majd újrakezdte a játékot.
Máli tétován átölelte a vékony férfit. Hogy Attila nem éri be egy csókkal, nem volt kérdés a számára, de hogy ő mit szeretne, nem tudta eldönteni. Úgy érezte, egy villámot tart a karjaiban. Márpedig egy villámmal nem szokás szeretkezni. Legfeljebb csodálni és félni.
Távolról.
A férfi füstízű szája még erősebben simult rá Máliéra.
Úgy csókol, ahogy a csecsemő szopja az anyja mellét – villant át Máli agyán.
Ezzel megtört a varázs. A nő hátrébb húzódott Attilától, és finoman eltolta magától.
Köhintett egyet, és gyorsan odasétált az íróasztalához.
– Vannak új verseim, Atika, persze. Tegnap gépeltem le őket. Tessék, fogd – nyújtotta oda a paksamétát a férfinak. Ám az nem mozdult, csak lihegve, kitágult szemmel bámult rá.
Fekete pupillája majd’ elnyelte barna íriszét. Még láthatóan lüktetett benne a vágy, homlokán pedig kidagadtak az erek.
– Ennyi? Csak ennyit adsz magadból? – kiáltott fel hisztérikusan. – Megtagadod magad tőlem?
Máli némán nézett a zilált fiatalemberre. Nem akart szabódni, sem magyarázkodni. De rájött. Igen, ez zavarta mostanában. A mohó tekintet. A vibráló feszültség. A kiszámíthatatlan viselkedés.
– Most menj, Atika – mondta halkan. Nem kérés volt. Hanem a körtvélyesi zsidó földbirtokos leányának parancsa.
Attila nyüszítve sírva fakadt, majd felmarkolta a saját verseit, sarkon fordult, és kirobogott a lakásból. Döngve csapódott be mögötte a bejárati ajtó. Nem maradt más a nyomában, csak a különös szag meg a szikrázó levegő. A függöny is abbahagyta a táncot.
Máliból kiszakadt egy sóhaj. Eszébe jutott, hogy az íróasztala fiókjában mintha lenne még egy szál cigaretta. Megtalálta, de a keze úgy remegett, hogy alig bírta meggyújtani.
Visszaállt az ablak elé, és próbálta kivenni az utcán Attila alakját. Hasztalan. Eközben pedig megállíthatatlanul reszketett, és némán szavalta magában egymás után a férfi verseit.
Rozi így talált rá öt perccel később.
Hiába faggatta arról, mi történt. Sosem árulta el senkinek.
A történet hátterét lásd Valachi Anna „A nő számomra rejtély” – József Attila asszonyai (Noran Libro Kiadó, 2003) c. könyvében: