Átok Natália
Írta: J. Simon Aranka
Közzétéve 3 hónapja
Megtekintések száma: 494
Átok Natália
Előfordult már, hogy úgy érezték: most, ebben a szent pillanatban lesz vége a világnak? Nos, pontosan ezt éreztem, amikor kinyitottam a terem ajtaját, és megláttam őt. Ott állt az ablak mellett a radiátornak dőlve, és unottan figyelte a zajongó, izgő-mozgó gyerekeket. Leblokkoltam, mintha betonba öntötték volna a lábamat. Csak a kérdés zakatolt az agyamban: miért jött, mit akarhat itt? Évek óta nem futottunk össze, és ez így volt jó. Egyáltalán nem hiányzott, sőt, azt is igyekeztem elfelejteni, hogy valaha létezett. Most meg tessék, itt állt előttem teljes életnagyságban. Az első meglepetés után leheletnyi káröröm suhant át a szívemen: az évek felette sem múltak el nyomtalanul. Szeme alatt finom szarkalábak rajzolódtak, szája sarkába felületes ráncot vont a keserűség. Arca nyugodtnak tűnt, de én tudtam, hogy ez csak a látszat, mert azt, ami legbelül, agytekervényeinek sötét kis zugaiban zajlik, soha, senki nem sejthette. Átok Natália - teljesen jogosan így neveztem magamban - váratlan megjelenése aggasztott, és nem ok nélkül, mint ahogy annak idején is alapos okkal szakítottam meg vele minden kapcsolatot. Első gondolatom az volt, hogy ha ő itt van, akkor nekem már harangoztak. Mint a haldoklóknál szokott, a pillanat törtrésze alatt lepergett előttem az egész életem, vagyis csak az a része, amelyben ő is szerepet játszott.
Régen volt, nagyon régen, amikor először találkoztam vele, lehettem úgy négy-ötéves. Az oviban történt. Az udvaron voltunk, és Balog Ági nem engedte, hogy beálljak a „körben áll egy kislányka” játékba. Sértődötten elvonultam, leültem egy fa alá, és unalmamban a füvet tépdestem. Szinte a semmiből termett előttem, és letelepedett mellém. Amint elmondtam neki, hogy miért is gubbasztok magányosan a fa alatt, ő kapta magát, odament Ágihoz, rám mutatott, és jól megrángatta a copfját. A nagy sivalkodásra megjelent az óvó néni, de új barátnőm addigra eltűnt valahová, Balog Ági pedig vádlón rám szegezte a mutatóujját. Hiába magyaráztam, hogy nem én voltam, senki sem akarta elhinni, és játék helyett egész délután az óvó néni mellett kellett ülnöm a padon.
Ennek ellenére nagyon imponált nekem. Korban is egyformák voltunk, és külsőleg is nagyon hasonlítottunk, sőt, a nevünk is ugyanaz volt: Natália. Amikor ránéztem, mintha tükörbe pillantottam volna. Gyakran össze is tévesztettek vele. A hasonlóságnak azonban itt vége is volt, mert személyiségünk annyira eltért egymástól, mint tűz és a víz. Én mindig szófogadó, engedelmes gyerek voltam, ő merész és vagány. Olyan dolgokról beszélt, amelyekre én álmomban sem mertem gondolni, és hogy nem csupán dicsekvés az egész, arról magam is nem egyszer meggyőződtem.
Egyszer, amikor anyukám elküldött a boltba kenyérért, Natália is jött velem. Hazafelé - hiába próbáltam megakadályozni - leharapdálta a kenyér ropogós végét. Mire hazaértünk, az így támadt lyukon keresztül kikaparta és befalta a kenyér belét. Egy másik alkalommal annak a papír ötvenforintosnak a felét ette meg, amelyet Csolnoki néninek kellett volna átvinnem. Mivel a félig elfogyasztott pénzt nem mertem kézbesíteni, Natália pajkos mosollyal egyszerűen bedugta a lépcsőházi korlát lyukas végébe.
– Majd azt mondod otthon, hogy odaadtad a néninek – intézte el a dolgot egy vállrándítással.
Én sosem mertem volna ilyesmiket megtenni, de neki semmiféle kópéság nem okozott gondot. Ott volt példának okáért a szökőkutas eset. Édesanyám varrt nekem egy gyönyörű fodros, kékpöttyös ruhát. Ezt mindenkinek meg kell mutatnom, gondoltam, és már szaladtam is kifelé a lakásból. A lakótelepnek volt egy szép parkja, közepén szökőkúttal. Szép idő lévén sokan kijöttek a szabadba sétálgatni, vagy leültek beszélgetni a szökőkút körül álló padokra. Natália a szökőkút káváján ücsörgött. Ahogy meglátott, felpattant, és összecsapta a tenyerét. – De gyönyörű ruha! Járkálj körbe a medence peremén, ott jó magasan leszel, és mindenki láthat majd!
Jó ötletnek tartottam, hát szót fogadtam. Tettem néhány kört, de nem nagyon akart rám felfigyelni senki.
– Tudod, mit? – villant Natália szeme. – Sétálj hátrafelé, akkor majd észrevesznek!
Ezt az ötletét is megfogadtam. Bár ne tettem volna! Két lépés után belepottyantam a szökőkút medencéjébe. Natália jól szórakozott, én meg tehetetlenül feküdtem a sekély vízben, míg az egyik bácsi ki nem húzott a ronggyá ázott új ruhámnál fogva. Próbáltam megértetni anyámmal, hogy nem én vagyok a hibás, hanem az a lány, de ő „Ki az a Natália?” felkiáltással kiosztott két nagy nyaklevest.
Ekkor már kezdtem kapisgálni, hogy Natália nem a legmegfelelőbb társaság nekem, de hiába, mindig ott volt, ahol én. Az iskolában is rengeteg galibát okozott, aztán otthagyott engem a levesben, amit ő főzött. Kezdte azzal, hogy ellopta Villányi Jancsika egyforintosát, melyet a kisfiú a padján felejtett. A tanító néni motozást tartott, és természetesen az én köpenyem zsebéből került elő a pénz.
Gyakran feljött hozzánk is, de csak akkor, amikor a szüleim nem voltak otthon, így Natália hajmeresztő dolgait mind-mind az én számlámra írták. Mint gonosz boszorkány, ő ült rá a gázsütő ajtajára, amikor a szomszéd gyerekekkel Jancsi és Juliskát játszottunk, de a leszakadt sütőajtó miatt mégis engem büntettek meg. A kishúgom haját ő égette le a tűzoltós játék közben, ő firkálta a virágokat anyu rúzsával a fehér asztalterítőre, ő dézsmálta meg a télire eltett befőtteket és lekvárokat, ő pacázta össze a füzetemet, ő dobálta a kenyér héját a gáztűzhely mögé, ő mosta ki a pocsolyában az új kabátomat, amikor az agyonölelgetett kóbormacska lepiszkította, és még sorolhatnám, de egy könyv sem lenne elég ahhoz, hogy bűntetteit leírjam. Így ment ez éveken keresztül.
Mindent elkövettem, hogy elkerüljem, de ő a legváratlanabb pillanatokban, a leglehetetlenebb helyeken is felbukkant. A helyzet csak súlyosbodott, amikor beléptem a kamaszkorba. Nem volt elég, hogy a kamaszok minden problémája a nyakamba szakadt, ott volt még Natália is, a maga kis stiklijeivel, csínytevéseivel. Egyre jobban megvilágosodott előttem, hogy ő és én két külön világ vagyunk, mégsem tehettem semmit. Hiába nem szóltam hozzá, ő akkor is rajtam csüngött. Nagy szerencsétlenségemre a középiskolában is ott volt púpnak a hátamon. Az órákon sosem figyelt, állandóan beszélgetett, levelezett a padtársával, a dolgozatoknál puskázott, idétlenül vihogott a tanár háta mögött, és szemérmetlenül mindent rám fogott. Tele volt az ellenőrzőm intőkkel, figyelmeztetésekkel, de amikor megpróbáltam elmondani az igazságot, anyám mindig hazugnak nevezett, és felszólított, hogy vállaljam a felelősséget a tetteimért. Magamért vállaltam volna, de nem értettem, miért nekem kell elvinni a balhét Natália viselt dolgaiért.
Egyszerre kezdtek bennünket érdekelni a fiúk is. Nincs ebben semmi meglepő, a biológia és a kémia természetes következménye. Nagyon vágytam rá, hogy legyen valaki, akivel komolyan járhatok, de amint feltűnt egy srác a láthatáron, Natália azonnal lecsapta a kezemről. Én komoly és visszafogott voltam a fiúkkal, ő kacérkodott velük, aztán átverte, kinevette, egyszóval a bolondját járatta mindegyikkel. Mélyen megvetettem a viselkedéséért, amelynek persze én ittam meg a levét. Miatta kezdtek elkerülni a fiúk, s hamarosan azt vettem észre, hogy légüres térben élek. Álhatatlansága, örökös zavarkeltései miatt a barátaimat is elvesztettem.
Akkor sikerült megszabadulnom tőle, amikor egyetemre mentem. Hál’ Istennek, oda nem jött utánam. Fellélegeztem, úgy éreztem, végre önmagam lehetek, nem kell más árnyékában sunnyognom, más sarát magamon cipelnem. Csodálatos öt év volt, és a felhőtlen időszak azután is folytatódott. A diploma után férjhez mentem, dolgozni kezdtem, gyerekeket szültem. Szerettem ezt az életet, boldog és kiegyensúlyozott voltam.
Egészen mostanáig. Csakhogy most ott állt ez az átok az osztályteremben az ablak előtt. Már másodpercek óta toporogtam az ajtóban, nem bírtam rászánni magam, hogy beljebb lépjek. Belső riasztócsengőm folyamatosan jelzett, amióta megpillantottam. Mit akar itt? – Másra sem tudtam gondolni. A régi emlékek nyomán összeszorult a gyomrom az idegességtől. A tanítás egyébként sem leányálom manapság, főleg nem egy olyan osztályban, ahol harminckét nagyszájú, túlérzékeny, szemtelen kamasszal kell nap mint nap megvívni a harcot, úgyhogy egyáltalán nem hiányzott még Natália társasága is. Hiányzott, vagy sem, most ott állt a radiátornak támaszkodva, és elmélyülten szemlélte a zsivajgó gyerekeket. Mit tegyek? Az agyam sebesen járt, de semmi okos nem jutott eszembe, így maradtam annál a meglehetősen gyenge tervnél, hogy úgy viselkedek, mintha ott sem lenne.
Erőt gyűjtöttem, és az íróasztalhoz léptem. Tekintete azonnal elszakadt a hetedik a-tól, és szemtelenül a képembe vigyorgott. Nekem egyáltalán nem volt kedvem mosolyogni; főleg akkor állt meg bennem az ütő, amikor jelentőségteljesen végignézett randalírozó nebulóimon. Ennek rossz vége lesz – figyelmeztettem magamat, de éreztem, hogy késő. Struccpolitikám pillanatok alatt romba dőlt, már nem tehettem úgy, mintha nem látnám, hogy ott van. Amíg a hetes jelentett, végig azért fohászkodtam, hogy különösebb baj nélkül megússzam az órát. Eleve minden reggel gyomorgörccsel jöttem tanítani, és bár háromszor annyit készültem egy-egy órára, mint régebben, mégis, egy ideje legfőbb célommá a túlélés vált. Az utóbbi időben már amúgy is csak egy nagyon vékonyka hajszál választott el a pályamódosítástól, és Natália megjelenése valahogy a végzet beteljesedésének közeledtét vetítette előre számomra.
Fél szememet addig is rajta tartottam, amíg a naplót írtam. Az óra témája - István és Koppány harca - rendkívül izgalmasnak ígérkezett, legalábbis nekem az volt. Minden lehetséges eszközt felhasználtam, hogy szemléletesebbé tegyem az anyagot: térképet, fotókat a korabeli öltözködésről, szokásokról, fegyverekről, még a szentkoronát és egy kardot is elkészítettem kartonból, minden hiába. A harmadik mondatom után már senkit sem érdekelt a történelemnek ez a szakasza, és bár eleinte próbáltam túlharsogni a hangzavart, hamarosan be kellett látnom, hogy kevés vagyok a huszonöt ellenében. A diavetítésre vonatkozó ígéretemet már meg sem hallották.
– Ezeknek a figyelmét csak egy véres akciófilmmel tudnád lekötni – jegyezte meg Natália vészjósló hangon.
Megjegyzését elengedtem a fülem mögött, de ő folytatta.
– Talán, ha tudnál a plafonon sétálgatni fejjel lefelé lógva, esetleg bemutatnál egy szexi vetkőzőszámot, vagy harakirit követnél el, és a szemük láttára ontanád ki a beleidet, akkor lenne esélyed, hogy rád figyelnek. Egyébként nem vagy más számukra, csak levegő.
Továbbra sem méltattam válaszra, bár tudtam, hogy van abban igazság, amit mondott. Egyszerűen csak nem akartam bemenni azon az ajtón, amit ő nyitott ki, mert annak még sosem volt jó vége. Az ember az ilyesmit sosem felejti el, ha egyszer megtapasztalta, én pedig jó párszor megütöttem már miatta a bokámat. Inkább koncentráltam, és újult erővel próbálkoztam a gyerekek érdeklődését felkelteni az István és Koppány között feszülő ellentét iránt. Minden kísérletem kudarcba fulladt. Megverten, leforrázottan álltam az osztályom előtt, de ők semmit sem vettek észre kínjaimból, hiszen teljesen lekötötte őket az a sokféle, rendkívül érdekfeszítő tevékenység, amellyel el voltak foglalva.
Natália szánakozva nézett végig rajtam. A szeme azt mondta: – Mi lett belőled? Rád sem ismerek. – A szája viszont ezt: – Gyenge vagy. Nem így kell ezekkel bánni. Majd én megmutatom, mi kell nekik!
Akartam én szólni, hogy ne mutasson meg semmit, de elkéstem. Váratlanul elordította magát: – Kuuuuusss legyen!
Ez hatott. Hirtelen síri csönd lett, még a levegő sem rezdült. A gyerekek döbbent arccal bámultak, és én is sóbálvánnyá váltam. Sosem hittem volna, hogy ekkora hangja van. Az oroszlán nyugodtan elbújhat mellette. Natália diadalmas vigyorral nézett szét a teremben. – Látod? – villantotta rám a szemét. Diadalát azonban nem élvezhette sokáig, mert az osztály viszonylag gyorsan napirendre tért a dolog fölött, és ott folytatták, ahol abbahagyták. Lám, lám – mosolyodtam el most én is gúnyosan – úgy látszik, neki sem sikerül. Most már kifejezetten kíváncsi voltam, mit lép ezután.
– Ha azt hiszed, feladom, tévedsz – mondta Natália.
Összeráncolta a szemöldökét, és bekeményített. Odalépett a mobilján bájcsevegő Robihoz.
– Az órán nem telefonálgatunk! – ütött egy koppanós barackot a fejére, aztán kikapta kezéből a mobilt, és két ujja közt tartva kilógatta az ablakon. A fiú meglepetésében megszólalni sem bírt, csak tátogott hangtalanul, mint a horogra akadt hal. Kezével bizonytalan könyörgő mozdulatot tett, de Natália hajthatatlan volt. Elegáns mozdulattal széttárta ujjait, minek következtében a kis készülék mélyrepülésbe kezdett. Még egyszer kajánul megcsillant a tavaszi napsütésben, majd végleg eltűnt a mélyben.
Az akció megdöbbentő eredménnyel járt. Mindenki abbahagyta éppen aktuális tevékenységét. A lázadás kitörni készülő szele érezhető volt a levegőben, és nem is késett sokáig. A nagy vagány Csabesz magán kívül volt a felháborodástól, és azt hörögte, hogy „ez már micsoda nagy bunkóság volt, és nyugodtan be is írhat az ellenőrzőmbe”. Natália kapásból visszavágott, hogy „édes fiam, tőled nagyobb bunkót még nem hordott a hátán a föld, amúgy meg a kutyát sem érdekli az ellenőrződ, megvannak a magam módszerei”. Talált, süllyedt. Csabesz néma kacsa módjára, hang nélkül hápogott, az osztály nagy része viszont vihogásban tört ki. Mindenki utálta Csabesz nagy arcát, örültek, hogy végre valaki a szemébe mondta a tutit. Csak én nem örültem. Tudtam, hogy ebből nagyon nagy baj lesz. Ez a nő tönkre akarja tenni az életemet. Gyilkos dühvel meredtem rá, de ő könnyed mosollyal nyugtázta indulataimat.
– Van még valakinek mondanivalója? – kérdezte a gyerekektől.
– Igen, nekem van – állt fel Robi, aki félembernek érezhette magát a mobilja nélkül, mert folyton a füléhez kapkodott. – Az apám fel fogja magát jelenteni – sziszegte kéjesen.
Natália odalépett hozzá, és se szó, se beszéd, megcsavarta a fülét. – Jelentsen!
A fiú vérvörös arccal huppant le a padba.
– Ez már tettlegesség – motyogta Csabesz alig hallhatóan.
– Valóban? – sétált oda Natália, és úgy hátba vágta, hogy a fiú kiköpte a rágóját. – Azt tudod, mi a tettlegesség, de azt nem, hogy nem szabad az órán rágógumizni? – Fölvette a rágót, és Csabesz hajába ragasztotta. – Így ni! Majd most megtanulod.
A teremre telepedett sűrű csendet csak dübörgő szívverésem zavarta meg, legalábbis én biztos voltam benne, hogy mindenki hallja. Tulajdonképpen már attól is boldog voltam, hogy egyáltalán ver a szívem, mert nem sok hiányzott, hogy ijedtében elfelejtsen dobogni. Lelki szemeim előtt felrémlett, amint hívat az igazgató, és közli velem, hogy ez volt az utolsó napom az iskolában.
– Hogy tehetted ezt? – néztem vádlón Natáliára, de ő nem figyelt rám, az osztállyal tartott szemkontaktust.
– Egyéb óhaj, sóhaj? – kérdezte nyájas mosollyal, de esküdni mertem volna, hogy a mosoly mögött egy vérszomjas fenevad ábrázata bújik meg.
Valóban, nem tévedtem. Tűsarkújában gyors léptekkel a leghátsó padhoz tipegett, és rárivallt a megszeppent Zotyóra.
– Nyisd ki a szád, fiam!
Zotyó vonakodva ugyan, de engedelmeskedett. A közelében ülő lányok kényeskedő pfujolással adtak hangot nemtetszésüknek, amikor a fiú szájában láthatóvá vált a sebtében begyömöszölt, félig megrágott szendvicsdarab.
– Mutasd a kezeidet! – förmedt rá Natália.
Szerencsétlen srác, még mindig tátott szájjal, mindkét kezét a padra tette. Egyikben egy csonka szendvicset, a másikban üdítős palackot szorongatott.
– Órán nem eszünk! – harsogta Natália. – Most szépen odamész a szemeteshez, kidobod, ami a kezedben van, és kiköpsz mindent a szádból!
Minden erő kiment a lábamból. Megsemmisülten kísértem figyelemmel Zotyó Canossa-járását. Miután társai csöndes utálkozásától kísérve megszabadult a corpus delictitől, és a helyére ballagott, Natália elégedett tekintettel végigsimogatta az osztályt. Istenem, befejezte, sóhajtottam megkönnyebbülten, de túl korán örültem, mert fogadatlan prókátorom kiszúrta, hogy az osztály szépe, Alexa behunyt szemmel ringatózik a padban. Pillanatok alatt ott termett, és kirántotta a lány füléből a fülhallgatót.
– Az órán a tanárra figyelünk, nem zenét hallgatunk! – harsogta a lány arcába, és hogy szavainak még nagyobb nyomatékot adjon, megrángatta a haját. – Nahát! – csuklott el a hangja a meglepetéstől, amikor kirántotta a lány kezéből az Mp3 lejátszót. – Te még a kőkorszakban élsz? Ma már minden normális gyerek mobiltelefonra tölti a zenéket. Na, erre keresztet vethetsz, drágaságom – mondta befejezésül, és zsebre vágta a fülhallgatót a lejátszóval együtt.
Alexa tiltakozni készült, de padtársa oldalba bökte, minek következtében megjött a józan esze, és anélkül, hogy megszólalt volna, becsukta a száját.
Natália jóindulatú arckifejezést öltött, és lágy hangon megkérdezte: – Nos, gyerekek, szeretnétek hallani István és Koppány harcáról?
A buzgón bólogató fejekből csupa érdeklődő, csillogó szempár nézett vissza. Nem tudtam hová tenni a hirtelen támadt tudásszomjat. Natália nyugodtnak tűnt. Persze, nem is neki volt oka aggódni, hiszen nekem kell majd szembenéznem az ő tetteinek a következményével. Gúnyosan rám nézett.
– Most már nyomathatod a tananyagot – mondta –, én most elmegyek, megtettem, ami tőlem tellett.
Az óra minden további incidens nélkül, majdhogynem meghitt hangulatban zajlott le. Nyugodt persze nem voltam, hiszen számoltam azzal, hogy lesz még utóélete a történteknek, mint mindig, amikor Natália megjelent az életemben. Az éjszaka nem aludtam valami sokat, de reggelre már egészen jól sikerült elfogadtatnom magammal, hogy ki is rúghatnak. Talán nem is baj, nem árt néha váltani.
Iskolába menet mégiscsak megállt bennem az ütő, amikor megláttam Csabesz apját a bejárat előtt sétálgatni. Kezdődik a vég, állapítottam meg leverten. Azon morfondíroztam, hogy kerülhetném el a találkozást, de már észrevett, és elém sietett. Hát, akkor ennyi volt, búcsúzunk, siklott végig tekintetem az iskolán. Legnagyobb meglepetésemre azonban Csabesz apuka széles mosollyal megragadta a kezemet, és eszelősen rázogatta, miközben szélsebesen hadarva mondott valamit.
Már rég eltűnt a szemem elől, amikor sikerült felfognom szavai értelmét. Magam sem akartam elhinni, de hálás volt, amiért gatyába ráztam a fiát, akit a hajába ragasztott rágóguminak köszönhetően végre a kiállhatatlan emós frizurájától is sikerült megszabadítani. Lelkem legmélyén élni kezdett a remény, hogy talán mégsem leszek állástalan tanár, de ott volt még a mobiltelefonos eset. Abból aztán már sehogy sem fogok tudni jól kijönni. Kösz Natália, hogy tönkretetted a pályafutásomat, morogtam magamban a tanári felé tartva.
Kollégáimat élénk beszélgetésben találtam. Elmesélték, hogy megkerült a gazdaságis Katika eltűnt telefonja.
– Én azt sem tudtam, hogy elvesztette – csodálkoztam.
– Pedig így volt – lelkendezett Józsi, a művészi hajlamokkal megáldott magyar tanár. – Tegnapelőtt szedte az ebédpénzt, és mivel elég nagy volt a jövés-menés az irodában, csak délben vette észre, hogy a mobilja eltűnt az asztaláról, és munkaidő végére sem került elő. Tegnap délben azonban éppen az iskolaudvaron ment keresztül, amikor egyenesen az égből eléje pottyant valami.
Gyanítottam, mi lehetett az. Tiszta mázli, gondoltam, hogy nem a fejére, mert akkor ki tudja, még miféle kártérítéseket is a nyakamba varrhattak volna.
Józsi folytatta a beszámolót.
– Képzeld csak, az a valami nem volt más, mint a Katika telefonja. Ráadásul a járda melletti füves területen landolt, így nem is lett semmi baja. Katika azt állítja, csoda történt, az istenek visszaadták az elveszett mobilját.
– Nahát! – adtam a meglepettet.
– És még nincs vége – magyarázott Józsi fontoskodó arccal. – Katika rájött, hogy a mobil eltűnése az égiek figyelmeztetése volt, amiért túl sokat telefonált, ezért elhatározta, hogy nem használja többé, és elajándékozta a konyhás Marikának. – Józsi emelkedett hangulatban fejezte be a történetet. – Ugye milyen szép ez az egész? Egyszer majd megírom, ha lesz időm.
Gépiesen bólogattam, s közben feltámadt bennem a remény, hogy nekem is lehet szerencsém. Robi biztosan nem szólt az apjának, hiszen lopta a telefont. Talán mégsem olyan rosszul sült el, hogy Natália meglátogatott. Én sosem mertem volna megtenni azt, ami neki olyan könnyedén ment. Ismét tanultam tőle valamit. Nem hiszem, hogy valaha is alkalmazni fogom a módszereit, de mindenképpen átgondolom a sajátomat. Új szelek fújnak a világban, új módszereket kell találni a tanításban is.
A nyitott ablakon át friss, hűvös levegő áramlott a helyiségbe. Megborzongtam. Fölvettem a kardigánomat, és a zsebébe nyúltam zsebkendőért. Furcsa, fémes dolog akadt a kezembe. Fogalmam sem volt, mi lehet az, nem emlékeztem rá, hogy bármit is beletettem volna a zsebkendőn kívül. Kíváncsian előhúztam a rejtélyes tárgyat. Döbbenettől bénultan meredtem a tenyeremen fekvő Mp3 lejátszóra.