Asszonyszerető bilincsében
Írta: P Buzogány Árpád
Közzétéve 10 hónapja
Megtekintések száma: 366
Asszonyszerető bilincsében
Nem tudhatom, hol ér a hajnal téged, mostani otthonod melyik ágyában álmodsz derűs reggelt. Vagy éppen békítgetitek egymást azzal, ki nem nagy szenvedély számodra, de mégis bármikor megérinthet. Törvényes társad. De melyik törvény szerint álmodjuk egymást nyitott szemmel?
A napok legnehezebb terhe lettél, rád gondolással és hamis mosollyal tologatom át a holnapokba. Pedig nem vagy más, mint könnyű mozdulat, amint hátraveted fejed, székeden ülve, mielőtt felkacagnál, és ahogy a levegőbe intesz, ifjúkori csínyeket mesélve, vagy elhúzod szájad, miközben, mély hangon utánozol valakit.
Tudom, mennyire erős vagy, elbúcsúzáskor, a vissza se nézéssel, a hosszú napok munkája utáni türelemmel, a másokkal való törődésben, a semmibe hajló délutánok elhordozásában.
Mégis törékeny, néha. Láttam szemedben könnyet, kiérzem hangodból a kétségbeesést. Te magad írsz tehetetlenségről.
Forró lelkeddel elég, hogy megérintettél, felperzselt mindent, mi addig létezett. Mégis a napok, hetek üres terébe taszítasz, mintha csak várni kellene, és nem tudjuk, mire. Közben elsuhannak mellettem órák, meleg délutánok, és a reggelek frissességének sincs értelme, ha nem melletted vagyok.
Van-e még könnyű kacagásod? Nekem csak akkor, ha együtt kacagunk. Keresed-e még a szépet – mi nincsen, mi egy időre elveszett – minden apró jelben, fényben, dallamban, erdők beszűrődő napsütésében? A madárhangban, hóhullásban… Nagy társaságok zsivajában, esti teraszok zsongásában, az egyedüllét tünékeny nyugalmában…
Most már tudod-e, honnan költözött belénk az, amit csendes őrületnek neveztél? Én nem tudom, lehet-e nagyságrendekkel mérni a hiányt, vagy a távolságot, holott néha annyira közel érezlek, szinte hallom a lélegzetvételedet, máskor meg csillagnyi távolságba kerülsz, és kicsorduló szomorúság a neved is.
Elképzelem, hogy teaillattal teszed otthonossá a fénytelen délelőttöket, vagy pohár borral melegíted fel az estéket, és nem kérdezhetem, ki mellett találsz olyankor vidámságot, langyos becézés elűzi-e az éjféli könnyet. És hány utazás helyettesít egy őszinte beszélgetést.
Ha megszorítasz, amikor néha találkozunk, nagynevű mesehősök világbíró erejét érzem benned. Így kötöd rám a láncot, amit önként viselni akartam? És amit végtelen hosszúra engednél néha, annyira, hogy akár ne is lássuk egymást, mert úgy gondolod, téged helyettesítő önfeledt perceket mástól is kaphatnék ajándékba.
Napokat gyilkolnak meg a rövid mondatok, a ritka üzenetek, levelek, miknek látszólagos szenvtelensége csupán menekülés a kicsorduló érzelmektől, mások életének részeseként lehet túlélni egy-egy napot, félresiklatott éjszakát.
Ahogy megszólítasz, annak a hangsúlyát nem kottázhatja le semmilyen dallam. Nincs annyi hangszer, miknek a szólása túlharsoghatná suttogásod.
Kétségek között hagysz félnapokra, nem tudhatom, hol jársz, nincsen is jogom ezt kérdezni, csak sejtem, kikapcsolsz olyankor, mint egy rosszul működő gépet, ne halld folyton, mint benned erősödő visszhangot.
Hajnali madárszó hűvösségét öntöd rám néha, máskor játékos apróságokról mesélsz, és olyankor nem tudom, melyik vagy igazából, előlem menekülő, magadtól eltaszító lányka, netán a távoli szeretőnek éppen rendet szabó, másnak engedelmes asszony. Nem tudhatom ilyenkor, melyik zászló alá kellene beállni, hogy biztos győzelemre vezessen – a megfáradt, elfoglalt, vagy a neked messziről is örülő férfi, az önfeledten bohóckodó, vagy a téged erősen szorító lehetnék?
Nincs perc, nincs óra nélküled. Nincs kacagásod, amiben nem szeretnék ott lenni. Mégis világnyira tágítottad a nélküled telő napokat. Melyik sarkában keresselek, hogy rád találjak? Meg lehet-e fogni a rigófüttyöt? Örök csapdába ejthetlek-e téged, hogy mindig az enyém maradj? Kettőbe akarod-e osztani vajon az estéidet, és mi kellene még ahhoz, hogy beleférjek a reggeleidbe?
Lehet-e szavakkal újat üzenni még neked?
Nem tudom, meddig vacoghatunk a nélküledségben, ami sanyarúbb és pusztítóbb, mint magabiztosan egyedül.
Álmodhatok-e más világot, nélküled?