Ártatlanok
Írta: Kert F. Klára
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 248
Ártatlanok
Az erkélyről behordtam a virágládákat a szobába, igaz, csupaszon álltak már két éve, mióta a feleségem elment. A sötétítőfüggönyt is elhúztam. Észrevettem ugyanis, hogy a szemközti ház erkélyéről az ott lakó házaspár figyel. A férfi úgy tett, mintha könyvet olvasna, de titokban jegyzetelt és időnként idepillantott. A nő meg teregetést imitált, közben folyton erre sandított és piros ruha volt rajta. Tudtam, hogy az ablakukban az ide-odahelyezett muskátlival is üzengetnek a megbízóiknak, láttam én ezt már egy kémfilmben is.
Azóta csinálják ezt, mióta kirúgtak a munkahelyemről. A főnöknőm azt mondta, nem tudja tovább tolerálni a késéseimet. A kisebbeket még elnézte, főleg azért, mert este tovább bent maradok, de a rendszeres félórásokat már nem. Ő így nem tud rendet tartani, mert akkor másnak is meg kell engednie. Mondtam, időben felkelek reggelente, de egyre több a tennivalóm. Indulás előtt ellenőriznem kell a csapokat, hogy el vannak-e zárva, a villany le van-e kapcsolva és hogy biztos legyek benne, ezt négyszer meg kell ismételnem. A küszöbön huszonötször át kell lépnem, mert különben nem lesz aznap szerencsém. A főnökasszony elképedt, szerinte ez nem normális, kezeltessem magam, akkor kapok táppénzt. Nagyon rosszul estek a szavai, de aztán rájöttem, igaza van, a huszonöt nem osztható néggyel.
A feleségem időnként meglátogat, kitakarít, bevásárol, főz valamit. Nem váltunk el, csak összepakolt és elköltözött a szüleihez. Velem nem lehet élni, jelentette ki, jó, hogy nem születtek gyerekeink, isten tudja milyen betegséget örököltek volna tőlem. Én csak annyit kértem tőle, hogy minden tárgy álljon a lakásban egymásra párhuzamosan vagy merőlegesen. Tehát a kanalat, villát, kést úgy helyezze el, hogy azok az asztal síkjával párhuzamosak legyenek, a szőnyeg se állhatott ferdén a parkettán, a törölköző például a fürdőszobában a fallal álljon párhuzamosan. Lehetőleg csak annyi evőeszközt helyezzen el az asztalon étkezéseknél, hogy a számuk néggyel osztható legyen. Sírt, amikor elment.
A nagybátyám járt még hozzám. Egyszer egy idegen férfival jött fel, aki mindenfélét kérdezett tőlem. Beszéljek a gyerekkoromról, milyen jó tulajdonságaim vannak, meg ilyesmi. Papírokat is mutatott, mondjam meg, mit látok a pacákban. Nagyon mérges lettem, mit képzel, idegen embernek én nem mondok semmit. Akkor jöjjön be a rendelőmbe, felelte. Ettől még mérgesebb lettem, engem ne rendelgessen sehová, kikeltem magamból, pedig nem szoktam, és elzavartam őket. A nagybátyám azóta nem beszél velem, csak időnként megjelenik, összeszedi a csekkjeimet és befizeti őket.
Magányosan élem az életemet, mióta nincs munkám. Délelőttönként rendszerint a bejárati ajtók előtt elhelyezett lábtörlőket igazgatom az emeleten. Borzasztó látni, szinte mindegyik ferdén áll. Az emberek csak beletörlik a lábukat, aztán nem érdekli őket, hogy párhuzamosan vagy nem párhuzamosan állnak-e a küszöbbel. Eleinte a lakók rám szóltak, hogy mit babrálom a holmijukat, de mostanra már megszokták. A házban senki sem bánt, leszámítva az öt vadembert. Így hívom azt a csapat kamaszt, akik az udvaron görkorcsolyával, szögekkel kivert bakancsban, bőrmellényben szoktak randalírozni. Az egyik egy nagy, kövér, goromba hülye, ő lehet a vezér, a másik egy hosszú, sovány, pattanásos alak, szintén valami ötletgazda-féle, a körülöttük ugráló három kis növésű idétlen gyerek pedig közkatona. Egy alkalommal, amikor a lábtörlőket rendeztem a harmadikon, utánam jöttek és szétrugdalták az egészet. Hangosan tiltakoztam, hogy tönkretették a munkámat, erre fellöktek. Kijött a csetepatéra a nyugdíjas gimnáziumi tanárnő, Elza néni, és elzavarta őket. Segített utána rendbe tenni a lábtörlőket, ez jólesett nekem. Nem sokat járok emberek közé. Az utcán félek, hogy követnek, elkapnak, betuszkolnak egy autóba és soha senki nem talál rám. Éjszaka is gyakran álmodom, hogy egy régi várkastélyban rabláncon tartanak fogva és egész nap üvöltöm: ártatlan vagyok.
A lakásom a harmadik emeleten van. A bejárati ajtó a körfolyosóról nyílik, de idenéz a konyha ablaka is. Ezt az ablakot szoktam kinyitni szellőztetéskor. Egyik reggel épp a konyhaasztalnál ültem, amikor az ablakpárkányon megjelent egy galamb. A fején és a nyakán a kékes-zöldes árnyalatú tollai smaragdként csillogtak, a szárnya vége meg a farka fekete színű, a begye és a háta szép halványszürke volt. Tipegett-topogott, forgolódott az ablakpárkányon, nem tudta eldönteni, merjen-e beljebb lépni vagy sem. Épp reggeliztem, egy száraz kiflivéget, amit a feleségem két napja itt hagyott, elmorzsoltam és a linóleumra szórtam. Nem sokat gondolkodott, nagy szárnysuhogással, de ügyesen odamanőverezett és sebesen kapkodni kezdte csőrével a morzsákat, közben minden egyes falatnál rám nézett. Nem mozdultam. Felcsipkedte az összes morzsát és várt. A kenyeremből tépkedtem neki kis darabokat és eléje szórtam. Így kezdődött a barátságunk.
Délelőttönként gyakran megjelent és egyre beljebb jött. Az állatkereskedésben magokat vásároltam neki és egy tányérban az asztalra helyeztem a vizével együtt. Megvártam a reggelimmel és gyakran kért a kenyeremből. Egy napon szétnézett a szobámban is. Felröppent a fotel karfájára és tollászkodni kezdett. Örültem, hogy jól érzi magát, de megérinteni még nem mertem. Tegye meg ő az első lépéseket. Meg is tette, előbb a vállamra szállt, ott forgolódott, majd az ölembe ült. Ekkor érintettem meg először. Egy ujjammal megsimogattam a kis fejét, majd a hátát. Nyugodtan ült tovább. Elgondolkodtam, hogyan lehet egy ilyen nagy hústorony, mint én, és egy ilyen kicsi teremtés között barátság. Hiszen két kezemben elfért. Picinykének neveztem el. Gyakran még délután is ott maradt. A feleségem dühös volt: büdös a lakás, a fotel mögött minden tiszta toll és madárürülék. A konyhaasztalon sincs helye állateledelnek. Kár, hogy már nem laksz itt, néztem rá, erre megint sírva ment el.
Gyakran szunyókáltunk együtt Picinykével a fotelben délutánonként. Behunyta a szemét, fejét a hasamnak döntötte vagy a szárnya alá dugta. Nyugalom vett körül, semmi sem zavarta a gondolataimat. Eszembe jutott a gyermekkorom, az osztálytársaim, a feleségem, amikor udvaroltam neki. Ekkor még szabad ember voltam, azt tehettem, amit akartam, nem álltam a négyes szám hatalma alatt, nem kötöttek gúzsba a párhuzamos és merőleges vonalak. Beláttam, mennyire elhatalmasodtak rajtam, béklyóba kötötték a gondolataimat, tetteimet, miattuk veszítettem el a feleségemet és a munkámat. Sok időt töltöttünk így el kettesben a madárral, éreztem, egyre világosabbak a gondolataim. Simogattam, simogattam kis barátom hátát és beláttam, mennyire nevetséges vagyok. És ehhez ez a kismadár kellett, ez a nyugalom, ami belőle árad, hogy minderre rájöjjek. Idővel már élvezettel néztem a szoba közepén az elferdült szőnyeget, egy cseppet sem idegesített. A lábtörlők még annyira sem. Elhatároztam, hogy munkát keresek és dolgozni fogok. A feleségem nagyon megörült, amikor ezt meghallotta. Már nem találta büdösnek a lakást, először ment el sírás nélkül.
Egyik reggel hiába vártam reggelivel Picinykét. Nem kezdtem hozzá, pedig a teám is már majdnem kihűlt. Bementem a szobába, hogy eltűnődjek, mi történhetett, amikor a folyosón nagy röhögések és görkorcsolya-robaj közepette végig csörtetett az öt vadember. Elvonultak az ablakom előtt is és hallottam, hogy valamilyen tárgy pottyant be a konyha linóleumára. Kiszaladtam és olyan hangot hallottam, mintha egy vásznat vagy posztót kettészakítanának, azt hiszem, akkor hasadt meg a szívem: Picinyke élettelen, fej nélküli teteme feküdt előttem.
Szédülni kezdtem, alig volt erőm, hogy a kis testet felemeljem és a szobába vigyem. Azt hittem, az összes gondolatom könnyé változott a fejemben, mert csak folyt ki a szememen át nagy cseppekben, végig az arcomon, becsurgott a nyakamon át az ingem alá. Az volt tán a bűnöd, kismadár, hogy az emberrel barátkoztál? Velem? Akit csak Dilis úrnak titulálnak az éretlen kamaszok? Miért nem maradtál meg vadnak! Most szabadon szárnyalhatnál a szélben! Én visszakaptam az életemet, te meg a sajátoddal fizettél meg érte! Egész nap és egész éjjel ott ültem a fotelben a kis élettelen testet simogatva. Két tenyeremben elfért és mennyi örömöt kaptam tőle. Hajnalban mentem el eltemetni a parkba egy fenyőfa alá. Vadvirágokat szórtam a nyughelyére, fehéreket, lilákat, amit a környékben találtam. A világ még nem áll készen a jóra, Picinke! A gonoszságot, a kegyetlenséget kellene előbb kezelni.
Felvánszorogtam a lakásomba. Úgy emlékeztem, hogy az ember több hétig is kibírja élelem nélkül, de víz nélkül csak pár napig. Ráfeküdtem az ágyamra és tudtam, most elindulok azon az úton, mely kivezet ebből a lelketlen világból. Az időpont megfelelő, huszadika van. Néggyel osztható.