Áram alatt
Írta: Tom S Knight
Közzétéve 2 hete
Megtekintések száma: 55
Áram alatt
Már két órája ültünk a kórház által rendelkezésünkre bocsátott, enyhén sötét irodában, amit épp kihallgatóként használtunk. A szegényes bútorzat – egy asztal négy székkel, fal melletti polcokkal – azt sugallta, hogy inkább a takarítók pihenőhelye lehet, mintsem
tényleges iroda.
A szoba közepén álló asztal egyik oldalán Márk és én, a másikon a gyanúsított, aki egyben a megbízónk. Szabolcsnak hívták. Karbantartóként dolgozott ott, ahol a haláleset történt. Körbejártuk a témát rendesen, szerintem rávilágítottunk minden oldalról. Emberünk
váltig állította, hogy ártatlan. De a tények, ahogy azt az anekdoták tartják, makacs dolgok.
Az általa oly nagyon gyűlölt anyós, Franci néni, akitől azt remélte, hogy elhalálozása esetén párja egy balatoni nyaraló árával gazdagodik, épp az ő műszakja alatt adta be a kulcsot pont ebben a kórházban. A dolog pikantériája, hogy az áramszünet és a szükségképpeni halál az előre tervezett koszorúér-műtét során esett meg, miközben Franci néni szívét megállították,
őt magát pedig gépekkel tartották életben. A kimaradással azonban a gépeket nem tartotta
életben semmi, így Franci néni átadta lelkét teremtőjének. A véletlenek száma túl magasra
hágott.
Bár az áramhiány az egész kórházra kihatott és több ellátási nehézséget és teljes sötétséget okozott, mégsem volt más áldozata az incidensnek, csak a megboldogult anyós.
Jeleztem is az eset sikeres befejezésével kapcsolatos aggályaimat kedvenc siket-néma magánnyomozómnak, főnökömnek, egyben az irodánk vezetőjének, Márknak. Ám ő ismét a kalandvágy legmélyebb bugyraiba süllyedt és elvállalta ezt az egyébként számomra eleve
megoldottnak tűnő ügyet. Kiváló megérzései miatt korábban már én magam is több alkalommal kételkedtem nyilvánvalónak tűnő tényekben, de ez az eset szerintem sokkal egyértelműbb azoknál. Úgy vélem, nem kellene energiát pazarolnom a kételkedésre. Itt minden az, ami.
Az elméletemet támasztotta alá a kórház orvos-igazgatójának vallomása is. Ő volt Franci
néni kezelőorvosa és a műtét levezetője is egyben. Szerinte a gyanúsított és Franci néni sokszor váltottak egymással keresetlen, dühödt szavakat, mióta az asszony a kórházban feküdt.
Az igazgatóval folytatott beszélgetést nagyban nehezítette, hogy az ötéves forma kisfia folyamatosan ott nyüzsgött a lábunk alatt és próbálta felhívni magára a figyelmet. A doktor profiként igyekezett válaszolni, miközben a körülötte rohangáló gyereket is megkísérelte lenyugtatni. A leggyakrabban kimondott szó toronymagasan a „Zénó” lett a kihallgatás során,
de az ifjonc nemigen hallgatott rá. Végül az apa-igazgató – miután a második golyóstoll hullott darabjaira a fiúcska kezei által – ráripakodott a fiára.
– Zénókám! Menj és eregesd kicsit a papírsárkányodat odakint! Hadd beszéljek a bácsikkal!
– De apaaaa! A szárkányok tűzt okádanak! – pöszítette a fiú.
– Zénóka! Tüzet és okádnak, helyesen! De ez a sárkány nem fog! Keresd meg és játssz picit vele! – erre a kisfiú, mintha kicserélték volna, kimasírozott az irodából.
A doktor, ismét az ügyre és ránk fókuszálva hozzátette, Szabolcsnak minden oka és lehetősége meg volt, hogy a nem éppen barátságos Franci nénit túlvilágra segítse. Nagyon sajnálja, mert kiváló munkaerőnek bizonyult, ugyanakkor az elve, hogy a bűnös bűnhődjék.
Többet azonban nem tudott mondani, mert sürgős esethez szólították, így kitessékelt minket ajtón kívülre és elviharzott.
Most, hogy a körülményeket megismertük, elhatároztuk, hogy adunk a gyanúsítottnak is egy lehetőséget, hogy meggyőzzön, miért is kellene vállalnunk ezt az ügyet.
– Mennyire lehet nehéz hozzáférnie az áramellátáshoz kórházi villanyszerelőként? – kérdeztem a férfit.
– Karbantartó vagyok. De higgyék el! Nem én voltam! – védekezett Szabolcs.
– Ha megtenné, hogy a kérdésre felel! Tudja, a számítógépes adatbázis szerint a munkakártyáját egészen véletlen épp az áramszünet során használták az alagsori elosztószekrény kártyaolvasóján. – felvetésem nem lepte meg, megadóan feltette a kezét.
– Jól van! Hozzáfértem. De azért, mert elment az áram, ez a dolgom.
– Nem azért ment el az áram, mert hozzáfért? – kérdeztem. – Egészen véletlen pont azután, hogy megfenyegette a hölgyet a kikapcsolásával?
– Sosem mondtam, hogy kikapcsolom. Csak… – és megakadt.
– Csak azt, hogy… idézem… – belelapoztam a füzetembe. – „Vigyázzon a szájára Franci nénje! Nehogy a gépek véletlen leálljanak!” Azt a kórház szinte összes dolgozója hallotta, hogy nem vigyázott a szájára. Emellett a kapcsolószekrény mellett érték tetten,
miután minden leállt.
– Szerencsétlen véletlen. – vágta rá.
– Ahogyan minden bizonnyal az is, hogy éppen egy szívmegállítással végzett koszorúér műtét során sikerült a gépeknek leállniuk?
– Nézzék! – dőlt előre – Megbántam, hogy hozzávágtam azokat a szavakat. Egy hárpia
volt, de mégiscsak a nejem anyja. Csak ismételni tudom magam: ez az egész egy szerencsétlen véletlen.
– A szolgáltató szerint nem külső meghibásodás okozta a kimaradást. A meteorológiai jelentések alapján pedig nem volt csapadék, sem villámlás. A szél erőssége huszonnyolc kilométer volt óránként, ami közepes-mérsékeltnek mondható.
– Nem tudom, mi történt pontosan, csak azt, hogy nem én tettem. – felváltva nézett engem és Márkot. – Hinniük kell nekem. Ártatlan vagyok.
Én is Márkra néztem. Tekintetéből nem tudtam olvasni. Azt sem tartottam kizártnak, hogy a hallókészülékét végig kikapcsolt állapotban tartotta. Láttam már tőle ilyet. Aztán megmozdult. Elővette a jegyzetfüzetét és írt. Az eredményt felém fordította: HISZEK NEKI.
A NEJE ELESNE AZ ÖRÖKSÉGTŐL, HA Ő ÖLTE MEG AZ ÖREGLÁNYT. EZ AZ EGÉSZ TÚL KÉZENFEKVŐ, KÍVÁNCSIVÁ TETT. VÁLLALJUK AZ ÜGYET.
A tekintetem eléggé kétkedő lehetett, mert Márk egy bólintással ráerősített, hogy nincs tévedés. Így elővettük a korábbi jelentéseket a rendőrségtől, az áramszolgáltatótól és a meteorológiai szolgálattól.
Átfutottuk őket, immár másodszor. Márk megfogalmazott kérdéseket, amelyekkel kapcsolatban fel kellett hívnom mindegyik említett jelentéstevőt.
Az áramszolgáltató azt mondta el, amit már korábban is: nem külső meghibásodás okozta az áramszünetet. A hiba a külső elosztószekrényen belüli áramkörben keletkezhetett és ez okozta a kimaradást. Azaz a kórház bármely pontján lehetett az ok.
A meteorológia írásban küldte el hivatalos álláspontját. Az ő leiratuk sem tartalmazott meglepetést: közepes szélerősség, nem volt sem vihar, sem csapadék, de még egy kósza villámcsapás sem.
A rendőrség szigorúan ragaszkodott a korábban felvett jegyzőkönyvhöz, amelyben szinte biztosra vették, hogy Szabolcs kapcsolta ki, majd néhány perccel később vissza az áramot.
Összegeztem Márknak a megismert tényeket. Végighallgatott, aztán belelapozott az eddigi anyagokba. Különösen az áramszolgáltató által adott összefoglaló érdekelte.
Miután ismét végig olvasta, szinte tapinthatóvá vált a fénysugár, amely az elméjén áthatolva a külvilágba megjelent. Ezt meglovagolva szinte futva tette meg az utat az épületből kivezető ajtó felé. Alig tudtam tartani vele a lépést.
Az udvaron értem utol, miután megállt, szinte közvetlenül az épület mellett. Ott, ahol a kerítés felett áthaladó magasfeszültségű távvezeték kapcsolódik az épületen elhelyezett fali vezetéktartóhoz.
Felfelé nézett és tekintete egy pontra szegeződött. Próbáltam kivenni, mire fókuszál, de addigra elém dugta a már megszokott cetlijét: HÍVD A VILLANYÁSZOKAT! HOZZANAK EGY EMELŐKOCSIT. MEGVAN AZ OK.
Majdnem harminc perc telt el, mire a hitetlenkedő diszpécser végre kapcsolta az általam kért osztályvezetőt. További huszonöt percbe került, mire kiért a kért emelőkocsi a két fős kezelőszemélyzettel. Annyi idő alatt a szintén értesített rendőrségi helyszínelők is megérkeztek.
Márk, a helyszínelő és az áramszolgáltató kezelője a kosárba szálltak, míg a másik kezelő a kórházzal előzetesen egyeztetve lekapcsolta a vezetékben futó áramot. A Márk által megjelölt ponton a magasba emelkedtek az emelőkosárral. Nem sok időt töltöttek fent.
Valamit nagyon vizsgáltak, majd néhány perc múltán a társam egy fecnivel a kezében érkezett vissza a talajra. Nem mutatta meg azonnal, hanem intett, hogy menjek vele.
Ez az iméntihez hasonló, tempós nyargalást jelentett, csak ezúttal vissza az épületbe. A rendőrök és a szolgáltató emberei több-kevesebb sikerrel kíséreltek meg követni bennünket.
Az utunk – meglepetésünkre – az orvos-apa-igazgató irodájába vezetett. A titkárnő próbálta Márkot feltartóztatni, de ő csak a kezével jelezte, hogy nem hall semmit, és előre tört az ajtó felé.
Épp egy telefonbeszélgetés közepén esett be az igazgatói irodába. A férfi természetesen ismét nem volt egyedül. A kisfiú az íróasztala mellett felállított játéksarokban két műanyag katonával imitált közelharcot, közben hangosan utánozta az ökölcsapások zajait.
Érkezésünkre mindketten ránk meredtek.
– Mégis mit jelentsen ez? – háborodott fel a doktor. De társam, néma lévén, nem szólalt meg, mi többiek pedig nem tudva, hogy mit keresünk ott, nem tudtunk mit mondani. Márk az asztallapra tette a kezében idáig elhozott trófeát. Onnan, ahol álltam, égett papírfecninek tűnt.
A társam előkapta a noteszét és jegyzetelt, majd megmutatta a doktornak. Eleinte értetlenséget olvastam le az arcáról, aztán a fecnit jobban szemügyre vette és döbbenet váltotta fel korábbi arckifejezését. A fiához fordult.
– Zénókám, kisfiam! Hová lett a papírsárkányod?
A kisfiú előbb Márkot nézte, aztán az apját, végül kissé selypesen szólalt meg.
– Mondtam, hogy a szárkányok tüzet okádnak. – tette a kezét csípőre a kisfiú.
– Zénóka! Megmondtam, hogy ez a sárkány nem…
Látszott a kisfiún, hogy mondana valamit, de a doktor leteremtésére kezd bezárni. Márk oldalba bökött, hogy vegyem át a kezdeményezést.
– El tudod mondani, hogyan okádott tüzet a sárkányod? – guggoltam le, hogy az arcunk egy magasságba került.
– Az a buta szél kifújta a kezemből.
– És aztán? – kérdeztem.
– Beakadt abba a hosszú fém drótba ott kint! – mutatott az ablak felé. – A farka pedig egy mászik drótba gabalyodott.
– Utána… – vette át a szót az apja
– Durrant és tüzet fújt. – mondta a kisfiú vidáman, az ujjaival pedig a lángokat imitálta. – Bisztoszan fájt neki, me’ elégett, de nagyon szép volt a szok kisz cillagszóró.
Az igazgató a székére rogyott és maga elé bámulva intézte a szavait leginkább nekünk.
– Miért nem vettük ezt észre? Itt történt az udvaron. Szinte az orrom előtt.
Ezúttal a válasz Márktól érkezett.
MERT MAGA A TELJES ASSZISZTENCIÁVAL A MŰTŐBEN VOLT FRANCI NÉNI FELETT. A FIÁT EZÉRT KÜLDTE KI AZ UDVARRA, HOGY ADDIG NE CSINÁLJON GALIBÁT AZ IRODÁBAN.
– Senki sem arra koncentrált, hogy mi történt az udvaron. – mondtam. – Az valóban szerencsétlenség, hogy a szél felerősödött és a vezetékeket a sárkány zárta rövidre.
– Tehát akkor a karbantartó ártatlan. – összegezte, majd fehéredni kezdett. – De ez egyben azt is jelenti, hogy a bűnösnek… – hangja elcsuklott. – Követnem kell az elveimet.
ANNYI BIZTOS, HOGY A PAPÍRSÁRKÁNY MÁR MEGKAPTA BÜNTETÉSÉT. – írta az üzenetet Márk a noteszbe. Majd a bizonyítékos tasakba süllyesztette az égett papír játék megmaradt sárgás-barna fecnijét, aminek a csücskén csak annyi állt:
Zénó