Apropó
Írta: Csányi Tímea
Közzétéve 3 hónapja
Megtekintések száma: 62
Apropó
- Van egy kis aprója? – kérdezte Feri, a hajléktalan a Blaha Lujza téren egy vörös magassarkút viselő hölgytől, aki éppen idegesen hadart a telefonba. Feri a mankójára támaszkodott, leheletéből érződött, vagy egy napja nem evett.
- Piára nem adok! – vágta oda a vörös magassarkút viselő hölgy a szavakat, hogy szegény Ferit majdnem eltalálta az egyik. Még szerencse, hogy gyerekkorában kungfuzott, így reflexei élesek voltak, és el tudott hajolni előlük. A nő arrébb kopogott magassarkújával, élesen hadarva valamit ismét a telefonba, majd mérgében felrobbant, darabjai szanaszét szóródtak a piszkos kövön. Feri mankójával majdnem el is csúszott az egyiken.
- Van egy kis aprója? - próbálkozott Feri, a hajléktalan egy, a közelben toporgó bakancspárnál, amiben egy öregúr álldogált bottal a kezében. Látványosan várt valakire.
- Aprót? Fiam, nekem háromezer forint volt a fizetésem, amikor olyan idős voltam, mint te. Ó, a 70-es években nem volt divat ez a kéregetés, mindenki tisztességesen dolgozott, és a kevésből is meg lehetett élni. Kicsit néha összehúzta a nadrágszíjat az ember, no volt, hogy hetekig nem ettünk szalámit, és a tejjel is csínján bántunk. Emlékszem, drága feleségem még kézzel mosott, nem volt nekünk még mosógépre valónk sem. Egy kis albérletben húztuk meg magunkat, amikor 1969-ben felköltöztem Budapestre,, a FŐSPED-nél dolgoztam sofőrként, majd mikor Joli is eljött a TSZ-ből, és pincérnőnek állt a rákospalotai kávézóban, vettünk egy kis földet, arra kezdtünk el kínkeservesen építkezni. Se villany, se gáz, ínséges idők voltak.
Kéregetni? Nem kéregettünk mi, megdolgoztunk minden egyes falatért. Nézze, pillantott rá a csuklójára, ezt a karórát még 1973-ban vettem, egy évig kuporgattam rá... Jaj, de hogy elszaladt az idő, sajnálom mennem kell, megjött a villamos, az Isten áldja! – és belépett a 4-es villamos elé.
- Van egy kis aprója?
- Egy lyukas vasam sincsen, öregem – válaszolta egy sportcipőben lépdelő fiatal férfi, akinek teste olyan lyukas volt, amit az ementáli sajt is megirigyelt volna. Feri majdnem át is nyúlt az egyiken, de a férfi szinte rohant, így csak arra jutott idő, hogy összeszorítsa jobb szemét és a ballal, mint gyerekkorában a távcsövön át, keresztülnézzen eggyen a parkban csipegető galambokra.
- Van egy kis aprója?
- Drága uram, nem olvasta milyen magas ma az infláció? Hogy adnék már magának, mikor nekünk is alig van miből gazdálkodni.
- Van egy kis aprója?
- Apróm nincs, de bankkártyát elfogad?
- Van egy kis aprója?
- Nincs.
Záporoztak a kifogások a Feri mellett elsétáló járókelőktől, de Ferinek nem volt esernyője, így mankójára támaszkodva, amilyen gyorsan csak tudott, a villamosmegállóban újonnan felhúzott tető alá cammogott, hogy meg ne ázzon.
- Van egy kis aprója? - próbálkozott egyre elcsigázottabban.
- Momentán akad egy kevés – válaszolta szelíden egy kényelmes, vászoncipőt viselő úriember az esőkabátja alól, ám ahogy beledobta volna az ötszázast Feri üres, elhasználódott, eszpresszós papírpoharába a pénznek hűlt helye sem maradt.
- A mindenét! Na, várjon, van még, nem fog ez ki rajtam – és azzal elővett egy másik ötszázast a kötegből, ám amint a papírpénz hozzáért a pohárhoz, nyomban kámforrá vált.
- Ez érdekes, megpróbálom fémpénzzel, hátha úgy beveszi, hiszen aprópénzt kért, nem igaz? - Ám az apró visszacsúszott a kezébe. Megvakarta a bal tenyerét, hátha az a gond, majd újra megpróbálta, de a kétszázas csak nem akart engedelmeskedni.
-A fél lábamat is odaadnám, hogy segítsek magának jó uram, annyira sajnálom. De tudja mit? Oda is adom, magának nagyobb szüksége van rá, mint nekem. Azzal lecsavarta bal lábát és átnyújtotta Ferinek, a hajléktalannak, majd egy lábon ugrándozva tovább állt. Feri még utána kiáltott, hogy vigye el a mankóját, de az már nem hallotta.