Apám labdája
Írta: Kaldebon János
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 423
Apám labdája
Apám labdája kerek volt. Pont olyan kerek, ahogyan egy tízéves forma srácnak kerek a világa.
Sárga keményfa kerítésünk volt. Amolyan girbe-gurba, de aránylag egyforma lécekből állt. Alig vitte a fúró. Emlékszem, ez még olyan fúró volt, aminek külön van a trafója. Én vagy húsz tonnásnak éreztem, mivelhogy egész nap cipeltem. A fúrót tartani sem bírtam, úgyhogy apám mindig szólt, ha már nem ért el a madzag a következő lécig.
Szálkás lécek voltak. Ha nem vigyáztam, könnyen a bőröm alá szaladt, ahogy pakoltam és adogattam az apám kezébe. A lécek adogatásának felelőse is én voltam. Emlékszem, hogy csodáltam, ahogy körbekerítettük vele a világunk. Akkor ígérte meg, hogy kapok egy labdát. Egy igazi bőrfocit, amivel gólt lehet rúgni. Úgyhogy pakoltam a léceket, és cipeltem a fúró trafóját sötétedésig.
Lesz labdám. Tulajdonképpen semmiféle tehetségem nem volt a focihoz. Sőt! Kifejezetten antitalentum voltam. Így aztán a kapuban álltam és néztem, ahogy a többiek rúgják a gólokat. Legtöbbször nekem, mert nem mertem belenyúlni a lövésbe. Egyszer megtettem, de majd leszakadt a karom. Persze a többiek veregették a vállam. Aztán a második gól után még kaptam némi biztatást, de a többinél már inkább velem akartak gólt rúgni. Soha többé nem nyúltam a felém közeledő labdába. Kitettek hátvédnek. Kis köpcös sűrű gyerek voltam. Gyorsan rájöttem, hogy a hátvédnek az a dolga, hogy fellökje a másikat. Ez jól ment. Nagyon jól löktem fel bárkit, aki felém jött. Ez sem volt túl jó ötlet, mert most meg az ellenfél akart folyton megverni. Sehogy se értettem, miféle játék ez.
Egyre jobban féltem attól, hogy nem választanak be a csapatba, és én nem akartam számkivetett lenni. A pálya szélén csak a hülye gyerekek és a béna, ügyetlen kövérek ácsorogtak, várva, hátha egy valaki lesérül, elfárad, vagy haza kell mennie, és akkor ő beállhat. Bizonyíthatja, hogy ő is tagja a közösségnek.
A többiek folyton focizni akartak, én meg tartozni valahová, úgyhogy egyetlen megoldás maradt: kell egy foci. Akié a foci, az kiváltságos. Az biztos, hogy csapatba kerül. Néha úgy éreztem, hogy az életem múlik ezen a focin. Voltak jelek, hogy már erősen kilóg a lóláb. Egyre később választottak be a csapatba. Tölteléknek. Éppen hogy.
De ha van egy focid, akkor tisztességből is. Alapból benne vagy. Olyan nincs, hogy nem.
Úgyhogy: kell az a foci!
Kapóra jött ez a kerítés – gondoltam, mikor apám egyszer csak bejelentette, hogy megvan minden. Holnap hozzák a léceket. Hétvégén felrakjuk. Apámtól féltem. Még hozzászólni is csak óvatosan mertem. Könnyen járt a keze, és az italt sem vetette meg. Nem volt gonosz, inkább csak kiszámíthatatlan volt az én gyermekeszem számára. De a szégyentől jobban féltem.
– Apu! Ha jól dolgozom, kapok egy labdát?
– Labdát? – vonta meg hamiskásan a szemöldökét. – Minek az neked?
– Hát focizni! – vágtam rá.
– Focizni? – látszott, úgy méreget, mintha Puskás Öcsit keresné bennem. Nem találta.
– Nem tudsz te focizni. Minek az neked? – kérdezte, és meg sem várva, hogy válaszolok–e valamit, kifordult az ajtón.
Utána futottam.
– Apu! – szóltam esdeklően, és megfogtam a kérges kezét. Lenézett rám. Erős, szúrós, szürke szemei voltak. Harag volt bennük, de én akkor is csak álltam, és kapaszkodtam a bütykös ujjaiba. – Nagyon ügyes leszek.
– Nagyon ügyes – ismételte, és egy pillanatig úgy éreztem, ellöki a kezem, de aztán a másik kezével gyöngéden arcon suhintott. Talán adott egy esélyt Puskás Öcsinek.
– Jól van. Ha nagyon ügyes leszel.
– Kapok? – ragaszkodtam hozzá, hogy kimondja. Az adott szó szent volt, akár gyerek, akár felnőtt mondja. De főleg szent, ha felnőtt.
– Kapsz – mondta nevetve, de aztán egy pillanat alatt szigorú lett a tekintete. – De panaszt addig se halljak rád anyádtól!
Bólintottam. Előbb gondolkodva, aztán hevesen.
Nagyon vigyáztam azon a héten. Elmentem a boltba, ha kellett, szedtem zöldet a jószágnak, kitakarítottam a disznóólat, megcsináltam a leckét. Nem nyafogtam, ugrottam.
Megcsináltam. Estére kész lett a kerítés. Egész nap cipekedtem, de minden egyes trafócipeléssel a labdára gondoltam. Minden egyes léc, amit az apám kezébe adtam, közelebb vitt a focihoz. Láttam magam, ahogy ott állok a pálya közepén, és a kezemben ott a labda. Nem pöttyös, nem gumi, nem szutyok gyereklufi, hanem egy igazi bőrfoci. Bőrből!
Egész nap ez a kép lebegett a szemeim előtt. Estére már én voltam a labdarúgás királya. Én, akinek a focihoz lövése sincs, de van labdája. Kimozdíthatatlan státusz. Nincs kirekesztettség, pálya szélén ácsorgás, fűszálrágcsálás, irigyen nézés. De van labda!
– Akkor megkapom? – kérdeztem, mikor a szelíden elterülő nyári alkonyban elkezdtük pakolni a szerszámokat apámmal.
– Micsodát? – vetette oda apám foghegyről.
– Hát tudod. A labdát.
– Aha. A labdát – motyogta maga elé. Rémülten néztem a hátát, ahogy feltekeri a fúró villanykábelét. Éreztem, hogy már régen elfelejtette az ígéretét. Nem szólt, csak a hóna alá vette a szerszámosládát, és rámutatott a fúróhegyekkel teli dobozra.
– Azt hozd be! Itt ne hagyd!
Zavartam felvettem a földről a fémdobozt, és megsemmisülten utána kullogtam.
Arra gondoltam, hogy vége van a világnak. Nincs se itt helyem, se máshol, és ezt a doboz fúrószárat is mindjárt a földhöz vágom, és megmondom az apámnak, hogy egy csaló hitvány gazember! Vagy még az sem!
– Megígérted – motyogtam halkan, lehorgasztott fejjel. Rám sem nézett, csak nagy gonddal betette a szerszámosszekrénybe a fúrógépet, és bezárta az ajtaját. Aztán kivette a kezemből a fémdobozt, és a pank fölé tette a polcra. A helyére. Mert a szerszámosban mindennek megvolt a helye.
Úgy kell lennie, ahogyan annak rendje van!
– Az adott szónak is rendje van! – fortyogtam magamban. Elment mellettem. Szóra sem méltatott. Én pedig lassan, némán lépkedtem a nyomában, mint egy gyászmenet, aki éppen most temeti el az utolsó focilabdát, ami kipukkadt.
Aztán a ház ajtajából még visszaszólt.
– Majd ha lefestetted.
– A kerítést? – kérdeztem vissza.
– Hát mit? Az eget nem éred fel.
– Akkor megkapom?
Ezt már nem hallotta. Bement.
Másnap hajnalban felköltött.
– Csak azt akarom mondani – kezdte –, ott van csiszolóvászon a pankon. Előbb csiszold meg mindenhol! Végig az utolsó lécig, mert megtalálom a hibát. Délután, ha hazajövök, leellenőrzöm – hadarta. – Ha nem jó, ha panasz van rád anyádtól, nincs foci! – fenyegetett az ujjával.
Pillogva próbáltam felfogni, mit mond, és hevesen bólogattam. Éjszaka azt álmodtam, hogy engem választanak először a csapatba, és én csak futok kacagva, rúgom egymás után a gólokat. Mert olyan labdám van, ami a lábamhoz ragad, és mindenki engem ünnepel. Talán még az apám is ott áll a pálya szélén, és éppen azt mondja a Bögöly Pista bácsinak, hogy milyen büszke a fiára, mert hát a labdát ő vette neki.
Csiszoltam két napig a kerítést. Délután, mikor véget ért a suli, én csak lecsaptam a táskám, és rohantam a szigorúan feszülő lécekhez. Persze a többiek nem értették, mi lett velem, hiszen hiába csaltak magukkal rúgni a bőrt, én ragaszkodtam a kerítéshez. Apám tüzetesen ellenőrizte a munkám mindkét este. Mivel nem szólt, dicséretnek vettem a dolgot, így harmadnap ismét nekiláttam a festésnek. Nem siettem, mert tudtam, kiszúrja a kapkodást. Nem is volt rám panasz, de jó szó sem. Hét végére aztán kész lettem a munkával.
A végső ellenőrzés nagyon alapos volt. Kutató szeme minden sarokba és zugba belátott, de én tudtam: nem talál majd hibát.
– Jól van – mondta végül, és tovább állt. Otthagyott a levegőben lógó mondattal, amit csak én mondtam magamnak: Megérdemled a labdádat.
Már nem mertem újra megkérdezni. Elfogytak bennem a szavak. Felkentem őket az ígéretek és remények kerítésére. Úgy éreztem, hazug ez a világ. Csalfa, hazug és semmirevaló! Minden elveszett.
De aztán hinni kezdtem, mert hát valamiben hinni kell, még akkor is, ha csak tízéves az ember.
Akkor először elkezdtem hinni apámban, a felnőttek világában. Bár nem fogtam fel ésszel, de az tartotta bennem a reményt, hogy ha felnövök, akkor én nem lehetek ilyen. Én megveszem a világ összes focilabdáját a gyerekemnek, még ha bagoly is lesz. És ha én nem akarok ilyen lenni, akkor ő sem akar.
A munkásbusz minden nap délután háromnegyed háromkor dübörgött el a főúton, és ha felkapaszkodtam a kerítésre, akkor nagyon jól láttam, ahogy köhögve-krepegve elrobog a szemem előtt. Addig lógtam a kerítésen, míg meg nem láttam, ahogy az apám befordul az utcasarkon. Közben erősen elképzeltem, hogy ma van a napja annak, hogy ott a hóna alatt a focilabda, amit megígért nekem. Amiért cipekedtem, csiszoltam, és festettem naphosszat, és közben jó gyerek voltam.
Aztán a harmadik nap már nem a követelődző tekintettel néztem a táskáját lóbáló üres hónaljú alakot, hanem a könyörgővel. Már nem éreztem, hogy nekem jár az a labda. Már elég lett volna egy egészen kicsi labda is, aztán már labda sem, csak kapjam vissza azt, amit elvesztettem. A hitet, a bizalmat, ami ez idáig megtartott. A negyedik nap már csak úgy lógtam a kerítésen, mint a nyirkos ruha a szárítókötélen. Amikor megláttam apám alakját, és a hóna alatt a tátongó űrt, lehorgasztott fejjel néztem a kerítés túloldalán piszmogó hangyákat. Ezek is csak dolgoznak, dolgoznak, de minek? Ezeknek sem jár semmi jutalom azért a munkáért, amit napra nap megtesznek.
Még egy labdát sem kapnak az apjuktól.
– No! – hallottam apám hangját. Felkaptam a fejem, és akkor megláttam. A labdát! Ott volt a kezében! Kicsit esetlenül tartotta, és úgy véltem, mintha egy hajszállal kisebb lenne, mint egy focilabda, de jól kivehető, hogy barna bőrből van. És azok a csíkok! Varrott bőr az, az már biztos!
Felemelte, és még mielőtt én bármit is mondhattam volna, feldobta, és úgy, ahogy volt, táskástól, mindenesetül nekilendült. Olyat rúgott bele, amekkorát csak bírt, és a labdák labdája egyre csak szállt felfelé.
Nem szép ívesen, ahogy egy focilabdához illik, hanem furcsán pörögve. Pont úgy, mint amikor egy olyan ember rúg bele, aki soha nem rúgott még bele egy bőrfociba sem.
Szállt a labda, fel a fénybe, aztán – immár szép ívesen – aláhullott. Rémülten konstatáltam, hogy éppen Kazinczi néni kertje felé tart, aki köztudottan nem ad vissza semmit, ami a kertjébe esik. Ráadásul még okleveles labdapukkasztó és megsemmisítő is, és mindezen tulajdonságát nagy nyilvánosság előtt szereti demonstrálni. Ez a nagy nyilvánosság gyakorta mi voltunk, főként olyankor, ha az utcán kergettük a bőrt, és véletlenül berúgtuk a veteményesébe.
És most az én apám, aki vett nekem egy labdát, berúgja ennek a gonosz boszorkának a kertjébe, és ő majd a szemem láttára fogja kipukkasztani kapával vagy vasvillával, nagy alapossággal. Ahogy csökkent a labda íve, úgy hunyt ki bennem a pár másodperce még máglyaként lángoló boldogság, hit, és a szép jövőbe vetett bizalom. Az nem lehet! Annyira nem akartam látni a teljes megsemmisülést, hogy becsuktam a szemem. Erősen elképzeltem, ahogy a labda irányt változtat, és a nyári melegtől megolvadt aszfaltra pattan, és beleragad. Csak pont annyira, hogy ne legyen ragacsos, de még csak véletlenül se tudjon pattanni már sehová!
Hallottam, ahogy puffant egyet, aztán semmi. Bement a kertbe, ez egyértelmű. Éreztem, ahogy bedagad a torkom a keserűségtől. Hogyan bírhat ki ember ennyi csalódást és igazságtalanságot? Eldőlt. Végleg kitaszított lettem. Most már csak az maradt nekem, hogy a pálya széléről nézzem, ahogy mások játszanak önfeledten és boldogan. Én meg csak tapsolhatok nekik, és rághatom az akácfa virágát, míg talán egyszer a sors megkegyelmez, és együtt élvezhetem velük azt a játékot, amit nem is értettem soha. De nem is akartam, mert úgy éreztem, erre van a legkevésbé szükségem ahhoz, hogy boldog legyek.
– Mi van? – hallottam apám hangját. – Nem kell?
Kinyitottam a szemem. Ott állt előttem az én teli szájjal vigyorgó apám, és ott volt a kezében a labda. Az én labdám.!
Az én labdám gömbölyű. Pont olyan gömbölyű, ahogyan egy tízéves forma srácnak gömbölyű a világa.