Apa
Írta: Lelik Rita
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 255
Apa
A lakás csendes volt. Nóra a kanapén ült, féloldalasan, az egyik karjára támaszkodva. Fel akart állni, hogy kimenjen a konyhába rendet rakni, de nehezen vette rá magát. A két gyerek csöndesen elvonult. Nem csicseregtek, nyomasztotta őket a feszültség. Szüleik ritkán veszekedtek hangosan, ha valami megtörte a harmóniát, azt súlyos csend jelezte.
Az asszony végre erőt vett magán, lassan indult a konyha felé. Összerezzent, amikor megszólalt a csengő. Tibor, a gyerekek nagyapja állt az ajtóban.
– Kész vagy?
– Nem. El kell takarítanom a vacsora romjait, és a bőröndömet sem pakoltam még össze.
– Megnézem addig a lurkókat.
Nóra a dolgára indult, Tibor pedig halkan bekopogott a gyerekszoba melletti dolgozó szobába.
Erik a laptop felett könyökölt, és bámulta a behúzott függönyt.
– Mi történt? Mivel bántottad így meg?
– Próbálom felidézni, de semmi olyat nem mondtam… szóba hoztam, hogy befogadhatnánk egy kiskutyát, Lili és Marci elég nagyok már, hogy megtanuljanak gondoskodni róla… nem tudom, hogy fajult ez a beszélgetés odáig, hogy összepakol és elmegy.
– Értem.
– Jó neked…
Tibor benyitott a gyerekekhez is.
– Nagypapa! Azért jöttél, mert baj van?
– Nincs baj, pajtikák. Anya szomorú, elviszem kirándulni, hamarosan újra jó kedve lesz!
– Minket is elviszel kirándulni? Ránk férne egy kis jó kedv.
– Lesz az is, meg móka, meg kacagás! Fogadjatok szót apátoknak!
A férfi a gardróbhoz ment, az ajtófélfának dőlve figyelte a lányát, ahogy elteszi a bőröndöt, és elővesz egy kisebb útitáskát. Kedvetlenül válogatott bele néhány ruhát.
– Úgy húzod az időt, mintha vissza akarnál táncolni.
– Menjünk! – zárta rövidre Nóra, és lement apjával a kocsihoz.
Útközben egyikük sem szólt. Tibor fejében újra lejátszódott az az este. A volánnál ült munkából hazafelé, amikor egy világos színű halmot pillantott meg az árokparton. Ez volt az utolsó alkalom, hogy sírni látta Nórát. Tizennégy volt, mosogatott épp, amikor Tibor belépett az ajtón, és könnyeit nyelve magához ölelte. A kislány azonnal megértette, mi történt, amint meglátta apja kezén az alvadt vérbe tapadt hosszú, fehér szőrszálakat. Egymásba kapaszkodva zokogtak, hol az egyik gyengült el, és ernyedt az éppen erősebb vállára, hol a másik. Elsiratták Döncit, akit nyolc évvel korábban az akkor már beteg édesanya vett a lányának, hogy szép emlékeket hagyjon maga után, és elsiratták a gyermekkort, melynek nagyobb része volt félárvaság, mégis mosolyt tudott varázsolni bele a jámbor, bohókás pásztorkutya. Aztán kimentek az autóhoz, kivették a csomagtartóból az elgázolt tetemet, és helyet kerestek a kertben a gödörnek. Míg Tibor ásott, Nóra köveket hozott a sziklakertből, közben megbeszélték, hogy megszerzik a térfigyelő kamera felvételeit, és felkutatják a cserbenhagyót. Mire a temetést befejezték, elszállt az indulatuk. Némán álltak a sírnál, a fájdalmas hallgatás olyan masszív volt, hogy rá lehetett támaszkodni. Azóta eltelt húsz év, és a nehézségekkel való megküzdés nem változott. Ha baj van, az egyik odaáll a másik mellé, és hallgatja a belőle áradó, pusztító csendet, amit senki más nem képes elviselni.
Lefekvés előtt Tibor teát készített. Nórában enyhült a feszültség. Nem hagyta apját egyedül az asztalnál.
– Nem futjuk mindig ugyanazokat a köröket, kár ettől tartanod.
– Tudom. – Nóra halványan mosolygott saját kőfejűségén.
– Van családod, élj velük!
– Úgy lesz. – mondta a nő, kiitta a csészét, és aludni ment.
Másnap délután Erik nyitott ajtót Tibornak. Elvette tőle az odanyújtott útitáskát, és egy lépéssel utat engedett neki a lakásba. Tibor mögött Nóra lépett be az ajtón. A kezében tartott kosárból két csillogó gombszem pislogott az apjuk mögül előbukkanó gyerekfejekre.