Apa
Írta: Pelesz Alexandra
Közzétéve 10 hónapja
Megtekintések száma: 466
Apa
Megfordítom a kispárnámat, mert már hideg az arcomnak. A huzat nedvesen, hűvösen tapad rám, mivel eláztatták a könnyeim. Nem kényelmes. Most egy ideig kitart majd így, hogy megfordítottam, melegen simul a bőrömre, puhán érinti. Puhán, mint ahogy apa keze szokott rásimulni, amikor vígasztalt egy-egy esés után. Például, amikor tavalyelőtt elestem a görkorival, mert egy nagy kavics beszorult a kerekei közé. Bár nem voltam már kisfiú – legalábbis szerintem egy kilenc éves gyerek az már nem kisfiú -, mégis pityeregtem egy kicsit. Mert nagyon nagyot estem, lehorzsoltam mindkét tenyeremet, meg mindkét térdemet is. Jó érzés volt, ahogy apa letörölte a könnyeimet, ahogy a nagy, meleg, puha tenyere az arcomra simult.
Most csak a kispárnám simul rá. Próbálok nem sírni, mert nem akarom ezt a felét is teljesen eláztatni. Igyekszem inkább arra gondolni, hogy apa rossz ember, hiszen nincs már itt. Nem szeret engem.
Lenyelem a gombócot a torkomból, kézfejemmel megtörlöm a szememet.
Emlékszem, mennyire szerettem vele horgászni is. Soha nem fogtunk nagy halakat, mindig csak keszegeket meg kárászokat, de nem is ez volt a lényeg. Hanem az, hogy ha egy délután alatt ötször szakítottam bele az egész szerelékemet a tóba, akkor apa ötször kötötte újra. Mosolyogva. Türelemmel.
Hiányzik.
Igen, tudom, hogy nem jó ember. Anya minden nap elmondja, hogy ha jó lenne, akkor most is itt lenne velünk. Minden alkalommal némán hallgatom végig, amikor elmondja ezt. Illetve, majdnem minden alkalommal. Egyszer, miután végighallgattam, néhány másodpercnyi csend után mégis megszólaltam.
- Anya, hiszen te akartál a Misi bácsival lenni apa helyett, és….
- Az csak egy tévedés volt! – csattant fel. – Egy tévedés! Utána apádnak vissza kellett volna jönnie! Ha szeretne téged, visszajött volna!
Bólintottam. Az agyam valami olyasmit motyogott, hogy anyának igaza van, hiszen anyának csakis igaza lehet, és nem hazudna nekem, de a szívem mást súgott.
A telefonom csipogása ránt vissza az emlékekből a valóságba. Az éjjeliszekrényemre nyúlok, feloldom a képernyőzárat, de még mielőtt ránézek a kijelzőre, már tudom, hogy apa írt.
Mindig ír.
Nem válaszolok neki. Nem akarok elmenni hozzá.
Újabb csippanás.
Megint apa az.
Bárcsak minden úgy lenne, mint régen! Bárcsak anya ne szeretett volna bele a Misi bácsiba! Akkor most apával együtt díszítenénk a karácsonyfát, sütnénk valami sütit, aztán társasoznánk.
Néha már majdnem haragszom anyára, de mindig annyira feszült, hogy nem akarom még én is bosszantani. Sokszor azt sem mondom meg neki, hogy apa írt, vagy hívott, mert utána biztosan olyan hangulat lesz, ami nem kellemes. Ha sokat beszélgetek apával, akkor anya azt mondja, menjek el vele nyugodtan, ha annyira hiányzik, akár oda is költözhetek hozzájuk, biztosan azt akarom, és őt már nem is szeretem, én is el akarom hagyni, mint apa…
Ilyenkor legszívesebben újra megszólalnék, hogy „Te hagytad el apát, nem ő téged!”, de mégsem teszem.
Aztán van, hogy egyszerűen azt mondja, apa csak azért írogat nekem, mert képmutató, mert azt akarja mutatni a világnak, hogy ő jó apa, pedig mennyire nem az! Hiszen nincs itt velünk!
Aztán van, hogy azt tanácsolja, válaszoljak neki valami durvát, akkor végre leszáll rólam, mert ő tudja, hogy én igazából ezt szeretném, hogy apa békén hagyjon. Nincs nekem szükségem apára. Sok gyerek felnőtt már apa nélkül, én is fel tudok.
Fel. Persze.
Csak nem szeretnék.
Hiányzik.
Ebben a pillanatban kitárul a szobám ajtaja, és nekem tátva marad a szám.
- Ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez – mosolyog rám apa, ledobja a kabátját az ágy végébe, majd mellém heveredik, én pedig szó nélkül, szorosan hozzá bújok.
- Boldog karácsonyt, fiam! – súgja a hajamba.
Nem felelek semmit, csak ölelem, és közben próbálom elhinni anya fülemben csengő szavait, miszerint apa rossz, képmutató és nem szeret már engem.
Én most minden porcikámban érzem a szeretetet.
Telesírom a pulcsiját, aminek most is ugyanolyan finom apaillata van, mint régen volt, ő meg telesírja a hajamat. Nem tudom, meddig fekszünk így, de azt kívánom, bárcsak örökké tartana ez a pillanat.
Sajnos nincs olyan, hogy örökké.
Hosszú idő után apa egyszer csak felül, rám néz, és úgy kérlel:
- Gyere el hozzánk! Akár ma, akár holnap, vagy bármikor, amikor kedved van hozzá!
Amikor nem felelek, még hozzáteszi:
- Kérlek!
Válaszom a némaság. Mint az elmúlt két évben mindig.
Aztán felkel, magára ölti a kabátját, majd az ajtóból még visszaszól:
- Szeretlek!
Aprót bólintok, nem is biztos, hogy látszik. Lehet, csak én érzem úgy, hogy mozdítottam a fejemet.
A konyhából behallatszik apa hangja:
- Meddig akarod ezt még csinálni?
- Mit? – kérdezi anya, és közben gúnyosan nevet.
- Hogy teljesen ellenem fordítod a fiamat! Teljesen eltávolítod tőlem! Évekig éltünk egymás mellett úgy, hogy már nem szerettél! Hogy más férfiakban kerested az örömöt! Én kitartottam melletted… te akartál elválni! Te akartál új életet kezdeni Misivel! Azt kérted, én is kezdjek új életet, legyek boldog! Megtettem! Újrakezdtem, boldog vagyok! Arról nem tehetek, hogy ez a férfi sem tudta elhozni neked a boldogságot! Nem én tehetek róla! Mondd meg, miért veszed el tőlem a fiamat?!
A válasz az öngyújtó kattanása és a borosüveg koccanása a pohár szélén.
Az ajtó hangos csattanással csukódik be apa után.
Várok pár percet, majd amikor már biztos vagyok benne, hogy elment, kimegyek anyához a konyhába.
Ő rám néz, majd az ajtó felé indul.
- Elszívom kint a cigit – mondja, és már csukódik is be mögötte az ajtó.
Egyedül vagyok.
A gombóc a torkomban már olyan nagy, hogy félek, megfulladok tőle. Nem tudom lenyelni. Semmit nem tudok tenni.
Legszívesebben apa után rohannék, de nem tehetem.
Hallgatom az óra ketyegését.
Valaki segítsen!