Apa megmondta előre
Írta: Kazai Ágnes
Közzétéve 3 hónapja
Megtekintések száma: 334
Apa megmondta előre
– Jó reggelt, Laura!
– Szervusz, Hank! Egy újabb reggel. Mondtam már, hogy szeretek a hangodra ébredni?
– Örülök, hogy ezt gondolod.
– Velem voltál egész éjszaka?
– Természetesen. Ahogy kérted. Őriztem az álmod. Szép lehetett, sokat mosolyogtál.
– Gyönyörű volt. Apával sétáltunk a tavaszi réten, pokrócra heveredtünk, s csak bámultuk az eget. Gyerekkoromban a tavasz volt a kedvenc évszakom. Januárban még oly távolinak tűnt, úgy éreztem, egy örökkévalóságig kell várnom rá. Később, amikor a szürke, tocsogóssá váló hókupacokat kerülgetve megláttam az első hóvirágokat, éreztem a tavasz közeledtét. Figyeltem, ahogy a rügyek kipattantak, a kankalin, tőzike, sáfrány temették a telet. Nem vártam a nyarat.
– Furcsa gyerek lehettél. A nyarat mindenki szereti; lehet barnára sülni, órákig fürdeni, fagylaltot, lángost enni, szalonnát sütni és késő estig beszélgetni vagy zenét hallgatni a tűz mellett.
– Eleinte én is kedveltem a nyarat. Pipacsból, búzavirágból, napraforgóból csokrot kötöttem, pitypangból koszorút fűztem, fehér bóbitáját apa arcába fújtam. Később a nyarak elviselhetetlenül forrók lettek. Apa aggodalommal kémlelte az eget, én esőtáncot jártam, s ha jött a zivatar, büszkén néztem rá.
– Az ősz tűnt el először.
– Igen. Eleinte még örültem is ennek, ha már nyáron nem lehetett, legalább ősszel fürödhettem a tóban. Amíg ki nem száradt. Sokat kirándultunk, apa azt mondta, a természet színeit egy festő sem képes élethűen ábrázolni. Sárga, piros, barna leveleket, bogyókat gyűjtöttem, minden vázát megtöltöttem. Mennyi gesztenyeembert készítettünk!
– Majd hirtelen tél lett.
– Minden átmenet nélkül. A szandálomat egyből téli cipőre cseréltem. Apa vicces volt, sebaj legalább nem kell őszi holmikra költeni.
– Láttál hóesést?
– Csak egyszer, de sosem felejtem el. Betakarta a rétet, az erdőt, a házunkat. Hóembert építettünk, hógolyóztunk, alig lehetett bekergetni minket. Később már meleg ruhákat sem vásároltunk. Nem csak a tó tűnt el, magával vitte a havat és a telet is.
– Szomorú élmény lehetett.
– Tudod, mi fájt a legjobban? Nem valósultak meg nagy terveink. Nem jutottunk el apával sehova. Kimaradt a velencei karnevál, a Colosseum, Athén romjai vagy a Montmartre bohém kávéházai, a Taj Mahal, a Grand Canyon, a kínai nagy fal és persze a Pink Floyd-koncert is.
– Meg a Machu Picchu.
– Igen, a Machu Picchu, apa vágyálma, ami sosem teljesült.
– Legalább én mindet megmutattam neked.
– Megmutattad, de ez más, én apával akartam felfedezni a világot.
– Sajnálom. Nem szívesen szakítalak félbe, de lassan indulnod kell. Nem késhetsz el.
– Igazad van. Elég a fecsegésből. Később úgyis folytatjuk.
– Várni foglak, Laura, mindig itt leszek neked.
– Tudom, Hank, csak valahogy most olyan szomorkásra sikeredett a beszélgetésünk. Egészen elérzékenyültem. Legközelebb vidámabb témára váltunk.
– Rajtad múlik, Laura, kezedben az irányítás.
Az asszony halványan elmosolyodott, és megnyomta a kapcsológombot. A gép még halkan zümmögött egy kicsit, majd rövid kattanással búcsúzott. A képernyő elsötétült. Laura percek alatt megmosakodott, felvette szürke overálját, és rögzítette légmentesen záródó sisakját.
Kilépett a föld alatti város szűk sikátorába. Lépteit szaporázta, nehogy lekésse a heti élelmiszerosztást. A szürke alakok sietősen haladtak mellette, épp csak biccentettek egymásnak. A szembejövők lassan, komoran ballagtak, ételdobozaikat cipelve. Már nem igyekeztek; nem volt hova, nem volt miért.
A kígyózó sorban állva, Laura lehunyta a szemét és ábrándozott. Ott volt a réten, a pipacsok, pitypangok és búzavirágok között. Apával kémlelték az eget. Apával, az idealista tudóssal, az elhivatott harcossal. Apával, aki megmondta előre.