Anyám titkos füzete
Sokáig úgy gondoltam, nem nagy dolog a halál. Voltunk, elmegyünk, ennyi. Naponta lehet halott macskákat látni az út szélén, pusztulnak a csirkék a hátsó udvarban és mégsem történik semmi. Persze azzal is tisztában voltam, hogy emberek is meghalnak, mert hiába hat-hét éves az ember, észreveszi, ha valaki eltűnik az életéből.
Először egy olyan ember kezdett el hiányozni, akin átnéztem. Nemcsak és, hanem a faluban mindenki. A Részeges Pali. Így hívták, talán nem is volt rendes neve. Én nem ismertem másképp, de anyám is azt mondta, hogy mindig ivott. Nem tudtam, mit jelent a mindig, de éreztem, hosszú időt takar. Senki nem tudta, miért, és azt sem, hogyan maradt meg ennyi időn át. Az alkohol konzerválja, mondta nevetve a szomszédasszony, akinek mindig rothadó szag áradt a szájából. Anyám valamiért mégis kedvelte és bírta a társaságát. Hetente többször is együtt kávéztak, és miután elment, anyámnak mindig jobb kedve lett.
Lehet, hogy azért, mert az asszony volt számára az elemi hírforrás. Apám nem szerette, ha anyám eljárkált otthonról, Nem tartotta rabságban, de azért keményen beszólt, ha kimozdult. Az asszonynak otthon a helye, és mindig van annyi dolga, hogy ne kelljen a szomszédban trécselnie. Ezt jó párszor hallottam. Legfeljebb estefelé, amikor már elpilledtek az állatok, régen túl voltak az ebéden és kellett valamiféle társadalmi életet élni, hogy ne tartsák őket a faluban különcnek. A falu nyelve éles és metsző, véleménye hangos és gyors. Nem várt bizonyításra egy-egy ítélete, amit kimondott, az úgy volt. Nem volt az a hypo, ami lesikálta volna a ronda bélyeget, amit mások ráragasztottak az emberre. Talán csak az idő tett róla, de a fekete sose lett fehér, maximum halványszürke.
Én ezt a fogva tartást alig vettem észre. Gyerekként nem érdekelt különösebben a felnőttek világa, különben sem engedtek be. Menjél játszani, mondták legtöbbször, én meg villámgyorsan kifutottam a nagykapun, mert végre nem kellett semmilyen munkában segítkeznem, enyém volt a világ. Bőven elég volt nekem a gyerekek közti hierarchia. Azt sem volt könnyű megszoknom, hogy az osztályban az alsó harmadban vagyok, mert nekem olyan szüleim vannak, akik földművesek, de a nagyszülei még cselédek vagy napszámosok voltak.
Ez ronda bélyeg, ahogy mindegyik, én olykor megkapargattam és megpróbáltam leszedni. Folyton tanultam és olvastam. Eljátszottam a gondolattal, hogy híres színésznő vagy írónő leszek. Mi más, hiszen a könyvek tele voltak csodákkal, engem sem kerülhettek el? Színésznőnek lenni egyet jelentett a szép ruhákkal, amik nekem nem voltak. Csak nadrágok. Mert praktikusak. Minek egy kislánynak szép ruha, ha nem tudja mutogatni, mondta anyám. Igaza volt. Mást sem akartam volna, mint megmutatni nemlétező szépségem. Minden lány azt hiszi magáról, hogy tündér lehet belőle, ha eljön a jó alkalom. Hamupipőke is hitt benne és lám… Mifelénk azonban a mese szereplői közül csak néhányan éldegéltek: hamis nővérek, gonosz mostohák, özvegyek, de bál vagy királyfi aligha. Ettől lett csodálatos a mese, mert elhittük, hogy ez nem baj, csak tovább kell lépni, keresgélni kell és összejön a csoda.
Az írónőség gondolata nem volt ennyire csábító, mert a hírnév ködös és távoli, nem lehet megérinteni és elraktározni. Kacérkodtam én vele egy-két költeménynek aligha mondható verssel, de feladtam. A szerelemről, mint témáról nem tudtam semmit, a kutya, macska és az évszakok meg nem mondott újat. Tanárom hümmögött, érezhetően meghökkent soraimon, olyan egyszerűek és üresek voltak, így jó érzéssel nem mondott véleményt. Nem akart hazudni, igazat mondani meg sose könnyű.
Maradtam az alsó harmadban, lelkemben szunnyadtak a felparázsló „rőzse-lángok”, és reméltem, hogy egyszer majd. A fellobbanás azonban késett.
Amikor a Részeges Pali eltűnt, mindenki azt mondta, ideje is volt a halálának. Ízlelgettem a kifejezést, mert nem tudtam, hogy megvan az írva, kiért mikor kopogtasson az elkerülhetetlen. Mégis furcsa volt nem látni őt az eresznek dőlve, borostásan és kábán, ahogy mindig. Vajon a halál mit kezd az ilyenekkel, haszna nem lehet belőle, töprengtem. Az is átfutott a fejemen, hogy van-e olyan hely, ahol azok gyülekeznek, akikre nem gondol senki. Mert ha van, akkor az lehet a pokol, amit a pap emleget néha, ezért én majd gondolni fogok mindenkire, nehogy odakerüljön.
Ebben a nagy gondolkodásban és előrelátásban azonban kimerültek a terveim és a kamaszkort átvészelve már nem törődtem a régi vágyaimmal. Mire épp felkapaszkodtam volna a felnőttség első lépcsőfokára, meghalt a nagymama. Anyám anyja, aki egy kiállhatatlan öregasszony volt a fekete kendőjében, remegő kezével. Az ideg, mondta mindig anyám és gyorsan rágyújtott, igazolva önmagát. Neki még nem remegett, de szívta erősen a büdös cigit, hogy eszünkbe ne jusson másra figyelni, csak fuldokoljunk a füstben. Addigra apám már feladta a küzdelmet vele, és hagyta, hogy a konyha megteljen füsttel ebéd után. Nem értettem, hová lett a harciassága, pláne a dühe, hisz ismertem, képes volt törni-zúzni.
Amikor a mama elment, de utálom, hogy ezt mondjuk, mert hazug, mint oly sok szó, megmaradt utána a ház. Áttúrtuk, de semmi használhatót nem találtunk a vert falú parasztház padlásán. Volt pár füzet, könyv, egy rakás rongy meg néhány szerszám. Ennyi hagyott maga után. Az egérrágta könyvek között nem láttam egy írónőt sem, amely újra megerősített abban a gondolatomban, hogy a női írók jelentéktelenek, senki nem olvassa őket. Talán a ponyvát, de az nem számít.
Akkor még nem sejtettem, hogy anyám az egyik füzetet nem dobja a tűzbe. Egy kisebb máglyán elégettük a ruhákat, újságokat és több kilónyi port is, amit lehoztunk magunkkal. Aztán felsepertünk, és a szerszámokat eladtuk a rosszvasasnak, ahogy a faluban a fémgyűjtőt hívták. Figyelmetlenségemnek ára lett.
Sose ismertem meg anyámat, pedig ráérezhettem volna, hogy titkot hordoz, folyton hullámzott a kedve. Megint nem volt időm és kedvem vele törődni, épp életem nagy szerelmeit éltem, szenvedtem, és nem gondoltam bele, hogy másoknak is lehet fájdalma, nemcsak nekem. Arról sem tudtam semmit, hogy a fájdalom több lehet egy szerelmi csalódásnál vagy annál, ha elvágja az ujjad a kés.
Évtizedek múltak el, és én nem szerettem jól, engem sem szerettek. Sokáig nem voltam vele tisztában, hogy a szeretetet nem kell kiérdemelni, annak léteznie kell, és aki elfogad, az elfogad mindenestül. Én nem tettem. Elsősorban magamat nem. Bajt láttam mindenütt, főleg a testem adta a jeleket. Vézna voltam, melleim szinte nem nőttek. Bőröm töviseket növesztett. Nem bírtam el az érintést. Az öleléstől reszkettem, és valami homályos félelem tört rám, amikor valaki közelített. Ezt megérezhették rajtam, mert mindenki elhagyott.
A halál egyre gyakrabban jelent meg az életemben, már tudtam, ha múlik az idő, mind többen távoznak a nagy palettáról. A temető lassan olyan hellyé vált, ahová nem szomorkodni járt az ember, hanem emlékezni. A pap éneklő hangjától idővel nem állt fel a szőr a hátamon, csak az járt az eszemben, de jó, hogy én még nem vagyok por.
Idővel meghalt apám, és nem sokkal később anyám is. Mindketten gyorsan, szinte kapkodva hagyták itt a világot. Egyik este még éltek, másnap meg épphogy, éjjelre már csak a lelkük maradt.
Amikor a ház üres lett, leszámítva a két kutyát az udvarban meg a csirkéket az ólban, amiket én biztosan nem fogok levágni soha, döntöttem el, kutatni kezdtem azokat a helyeket a házban, ahová sose nyúlhattam gyerekként, de felnőttként sem. Van az a tekintet, de legfőképp gondolat, ami megállítja az ember kezét. A nem szabadon nincs mit nem érteni. Arról tudja az ember, hogy bilincs.
A ház, ahol felnőttem a megszokott volt, mégse ismerős az utolsó szegletéig. Tudtam és most is tudom, hogy van titka, mert minden háznak van, ahogy a legnyitottabb embernek is. Én ezzel a tudattal kezdtem kutatni. Valami kellett, hogy igazolni tudjam magam. Igazolni, hogy azért vagyok olyan amilyen, hogy azért lettem magányos és rideg, mert történt valami generációkon át, ami hatott rám. Vagy ez ostobaság? Majdnem meggyőztem magam, amikor megtaláltam a régi, el nem égetett füzetet. Ócska és sárga volt, az írás kopott. Nem volt a tetején hivalkodóan, hogy Napló, mégis az volt. Egy fél év története. Röpke hat hónap gyötrelme, amiről anyám nem beszélt.
Azt hittem, a mama naplóját találtam meg, de nem teljesen. Benne volt anyám is, mert pár oldalon hozzáírt ő is. Elmesélte, a legborzasztóbb dolgot, ami megtörténhetett vele. De csak a halott anyja sorai után. Neki nem. Nekem sem. Ahogy az ő anyja is hallgatott, úgy hallgatott ő is.
A nagymama dőlt betűiből rám rogyott a fájdalom. Bántotta őt az apja. Úgy, ahogy kislányt nem bánthat. Úgy, ahogy nem szabadna. A bugyijába túrt minden vasárnap, amikor a felesége a templomba ment. A nagymamámnak csak állnia kellett és ki kellett bírnia, hogy apja hörögve kiveri, miközben őt markolja. Éveken át. És sose mondta el. Csak leírta és eldugta. Aztán férjhez ment egy ugyanolyanhoz. Szemmel tartotta, de ha ivott, nem merészkedett a közelébe. Temetőcsősz volt, gyakran a halottaskocsi alatt aludt.
Anyám szerette. Odabújt hozzá és vele aludt, addig, amíg egyszer annyira részeg volt az öreg, hogy nem tudta mit csinál. Vagy tudta, de megtette. Megmarkolta lánya mellét, ami épphogy növekedésnek indult, aztán belenyúlt a bugyijába és nem eresztette. Anyám nem mozdult. Megvárta, amíg az öreg végez és kihúzza a kezét. Ettől a pillanattól kezdve soha többé nem bújt hozzá. Ő is hallgatott. Nem kereste meg az anyját, nem sírt, csak hagyta, hogy a szégyen belülről eméssze. Merthogy ő volt a hibás. Mindig a nő a hibás, mert kelleti magát. Ezt hallotta mindig. A nők rafináltak. Fel akarják hívni magukra a figyelmet. Ezért a sok rúzs, kivágott ruha meg fenékriszálás. Hányszor mondta mindezt a szomszéd, a barátnő és minden férfi, aki részeg? Mindenki tudja, hogy a férfi ösztönállat. Ha feláll neki, boldog, ha nem, akkor már nem férfi. Ezért mindent megtesz, hogy álljon. Olyasmit is, amit nem szabad. Az ösztöne felülírja a józan eszét.
A füzetben megvallott mindent anyám. Úgy, ahogy szóban sosem. Egyetlenegy alkalommal sem mondta, hogy összetört belül. Viszont sose mehettem a papa közelébe. Igaz, hogy nem is sokáig élt. Alig maradt róla valami emlékeimben. Csak a testem tiltakozott tovább. Az nem bírta el az ölelés nehéz súlyát. Soha, senkiét.