Anyai szó

Írta: Tom S Knight


Közzétéve 1 hónapja

Megtekintések száma: 260



Anyai szó

Úgy tartják, egy meghatározott számú szívdobbanás jut a születésünktől mindaddig, amíg az univerzum végtelenjéhez képest jelentéktelen hosszúságú létezésünk lezárul. Ezért felesleges azon rágódni, hogyan tehetnénk hatvan-hetven évet e képzeletbeli számegyenesen szabadszemmel látható nagyságúvá. Sokkal inkább a jelentőségét kell megragadnunk. Amit leteszünk az asztalra, színezze vörösre a skála fekete számait. Hirdesse ország-világnak: „Hahó! Én itt voltam!”.
A természet nyilván tisztában lehetett ezzel, amikor megmozgatta a Victory város alatti tektonikus lemezeket. Mit tett le az asztalra? Nagyjából hetven kiló törmeléket a födémszerkezetből. Ez elegendőnek tűnt ahhoz, hogy rám szakadjon az asztallap, ami alatt menedéket kerestem. Ó, én okos, éjjeliőrök gyöngye!
A suliban, régen azt gyakoroltuk, hogy egy képzeletbeli földrengés miatt a fejünkre omlik az iskola. Egyszer sem merült fel az egyébként lángelme, mindent tudó osztálytársaimban, hogy az asztal nem éppen atombiztos betonbunker. Hittünk a tanárnak, aki hitt a katasztrófavédőknek, mi meg sosem kérdeztük, hogy miért kell védeni a katasztrófát.
Már ennek gyanúsnak kellett volna lenni.
Ott feküdtem tehát, ki tudja mióta, egy fa asztallappal és födémdarabokkal a mellkasomon, miközben a születésemkor kapott számú szívverésem aktuális taktusait hallgatva eltűnődtem, vajon elhasználtam-e az összes dobbanást, mielőtt összecsináltam magam a törmelék alatt? Akárhogy is, a természet gondoskodott róla, hogy ezt a napot skarlátvörössel jelöljék az idő számegyenesén és a szagom pedig pontosan jelezte, „Hahó! Én itt vagyok!”.
A bevásárlóközpont neonnal tűzdelt beton mennyezete felettem jócskán hiányzott, mégsem az eget láttam. Néhány helyen beszűrődött a napfény, de olyan érzés fogott el, mintha kártyalapok borultak volna össze a fejem felett, hogy fogságba ejtsenek. Újabb hatalmas szívdobbanás. De ez mintha kívülről jött volna. Ismét megremegett a talaj. További törmelék hullott alá a mennyezetből, ezért a fejem lassan jobbra fordítottam, legalább a szemembe ne hulljon semmi, mégha a fejem ki is lapul. Egy alak bontakozott ki az éppen leülepedő porlepel rejtekéből. Hófehéren. Tetőtől talpig.
– Hé! – kiáltottam, nem igazán illedelmesen, de a levegő fogyóeszköz, a mellkasom pedig eléggé terhelt. A fickó megállt. Az arcát nem láttam rendesen, mindenesetre biztos voltam benne, hogy a hang forrását keresi. – Hahó! – préseltem ki újra az értékes levegőmből.
– A francba, Ed! Van itt valaki! – kiáltotta a háta mögé, majd lépett egyet, aztán még egyet.
– Ne lé… – a mondat belém szorult, mivel rálépett az asztallapra. Hetven kiló, plusz ő, egyenlő pumpaszerű kiszusszanás. Szerencsére szinte azonnal le is ugrott rólam.
– Uh, bocs! – szabadkozott, miközben lehajolt. Az arca kivehető közelségbe került.
Távolülő szemeivel felmérte a helyzetemet, de ettől még nem igen kaptam levegőt. Mögötte egy másik alak is megjelent. Magasabb volt az előzőnél, de a szemei elárulták, hogy közeli rokonok, talán testvérek. – Eddy! Segíts lepakolni róla! – szólította meg.
Óvatosan láttak munkához, egyesével letolták a betondarabokat. Egyik-másik émelyítően fájdalmasra sikerült, de már szabadon lélegeztem. Próbáltam mozdulni. A két karomban párhuzamosan jelentkező, hasító érzés meggyőzött, hogy ezt felejtsem el.
Mivel továbbra is rezzenéstelen hevertem, leemelték rólam az asztallapot. A beszüremlő fény elegendőnek bizonyult a gyors diagnózishoz. Ez, barátom alkartörés, ráadásul egyszerre mindkettő. Az orsócsontjaimon látható dudorok – valamelyik filmből – a bőr alá fészkelő szkarabeuszokra emlékeztettek. Ahogy lassan talpra vergődtem, leginkább valami röpképtelen madárnak éreztem magam. Épp csak Sir David Attenborough joviális hangja hiányzott: „A dodó talpra kecmereg. Még nem tudjuk, hím-e vagy tojó. Szemmel láthatóan ő sem.” A nevem azért eszembe jutott.
– Steve vagyok – mutatkoztam be félszegen. – Köszönöm a közreműködést! – hogy ez milyen hülyén hangzott!
– Nem tesz semmit! – felelte az alacsonyabb. – Mick! – mondta, majd reflexből kezet nyújtott, de látva állapotom, vissza is húzta kemény szorításúnak tűnő, széles markát. – Ő pedig a kisöcsém, Eddy – veregette meg a mellette tornyosuló hegyomlás vállát.
– Köszönöm Eddy! – hálálkodtam neki is, de ő csak nézett rám, mintha át tudna látni rajtam. – Amúgy mit kerestek itt? Zárva vagyunk.
– Itt megdöglött valami – konstatálta Eddy válasz helyett, olyan enyhén nazális hangon, amit leginkább egy pubertás kamasztól várt volna az ember. Mindannak ellenére igaza volt: a szag eredt valahonnan. Bele is pirultam kissé.
– Lehet, Eddy, lehet! Biztos a halas hűtőből jön – tette a vállára kezét Mick, miközben rám kacsintott és a fejét rázta, hogy ne törődjek vele. Mutatóujjával óvatosan a halántékát érintette, közben a szájával a „flúgos” szót formálta. – Menjünk, keressünk kiutat! – ajánlotta testvérének, azzal elindultak arra, amerre a kijáratot sejtették. Eddy bólogatva hozzátette:
– Anya rohadt dühös lesz, me’ kell a cukor.
De mielőtt rákérdeztem volna, tovább álltak. Úgy gondoltam, csatlakozom hozzájuk. Alig néhány perc alatt bejártuk az áruház megmaradt részeit. Minden oldalon falba ütköztünk, ami számomra egyértelműen kőnek tűnt, nem úgy Micknek.
– Gránitaplit – mondta. – Ezt nem hiszem el! Itt már nem jutunk ki.
Ezek szerint itt jöttek be? De mielőtt erre is rákérdezhettem volna, újabb morajlás hallatszott, amit törmelékeső követett, emiatt megszaporázták lépteiket. Laikusként számomra annyi volt nyilvánvaló, hogy a föld nem egyszerűen megremegett, hanem el is nyelt minket.
Az áruháznak az a majd’ ezer négyzetmétere egyszerűen a föld alá süllyedt. Minden oldalról, úgy saccoltam, húsz méter magasságig az édes anyaföld szilárd alapja ölelte körül a bevásárlóközpont maradékát. Felettünk a kártyalapok nem az épület falai, hanem a föld felszíne, ami jótékonyan be is takart, mint valami kupola. Újabb morajlás hallatszott, és újabb törmelék hullt alá. Az a kevéske fény pedig, ami átszűrődött, egyre fogyóban volt. Elővettem a mobilom. Mick engem figyelt.
– Nincs térerő – mondtam. Mintha sóhajtott volna egy nagyot.
Aranyhalként keringtünk a falakkal körülvett betonakváriumban, amikor a ruhaosztály egyik próbafülkéjének ajtaja előtt megmozdult egy nagy kupac szigetelés és némi gipszkarton.
– Várjatok! – kiáltottam utánuk. – Valaki ki akar onnan jönni.
Meglehetősen sűrűnek találtam az esti forgalmat ahhoz képest, hogy zárva a bolt. Mickék készségesen visszatértek és együtt figyeltünk. Miután megállapítottuk, hogy a háromból pontosan melyik fülkéről van szó, azonnal munkához láttunk. Habár csak lábbal tudtam hasznukra lenni, ők tényleg derekasan hajigálták arrébb a nagyobbnál nagyobb épületdarabokat.
– Mindjárt kihozunk, öreg! – közölte Mick. Bentről tovább lökdösték az ajtót.
– Lehet, hogy csak éhes – szólt Eddy. – Vagy kakilnia kell.
Magamra néztem, pedig tudtam, hogy most nem rám céloz. Időszerűnek láttam lecserélni a nadrágot, bár ez törött kézzel lehetetlen feladatnak tűnt.
– Lehet, Eddy, lehet – nyugtázta Mick, miközben az utolsó darab betont is elhajították az útból, az ajtó pedig feltárult. Egy kreol bőrű srác állt a kabinban, a kezében két pólót tartott vállfán, amit védekezőn maga elé emelt.
– Mehetsz – intett neki Eddy. Mick hol a srácot nézte, hol a testvérét. Végül az előbbi törte meg a csendet.
– Danke für die Hilfe! Können Sie sagen was passiert ist? 1
– Ez német – motyogta meglepetten. – Veled aztán ki vagyunk segítve – a hangjába érezhetően némi ellenszenv vegyült. – Maradhattál volna otthon is!
– War das ein Erdbeben? 2 – nem adta fel, Mick viszont igen, ezért helyénvalónak éreztem belefolyni ebbe a társalgásba, különösen azért, mert kíváncsian vártam a magyarázatát az ő ittlétére is. Hallottam legendákat, hogy olykor szoktak bent maradni emberek zárás után, brahiból. De ez most peches időzítés. Mindenesetre elmondtam neki, hogy valóban földrengés volt, az áruház megrongálódott. Kissé erősen fogalmazhattam azzal, hogy elnyelt minket a föld, mert a fiúnak, akit, mint kiderült, Albertnek hívnak, a kreol bőre fehéredni kezdett.
– Meine Schwester! 3 – kiáltott hirtelen. – Sie war in der anderen Kabine! 4 – mutogatott maga mögé, ahol korábban egy másik ilyen fülke lehetett a mostani törmelék helyén. Albert szeméből tehetetlenséggel párosult félelmet olvastam ki. Szinte félrelökött minket az útból. A karomba hasító fájdalom ellenére felfogtam, hogy az aggodalom készteti cselekvésre, nem tudtam neheztelni rá. Mick nem osztozott megértésemben.
– Hé, koma! – förmedt rá. – Kezdjél el civilizáltan viselkedni! Nem otthon vagy! – Igazából itt senki sincs – gondoltam.
– Schnell! Sie wird hier! 5 – a kezeivel kezdte ásni a kemény törmeléket. Eddy közben eltűnt valamerre.
– Én ugyan nem segítek ennek – mutatott Mick Albert irányába, miközben hátat fordított, hogy Eddy után nézzen. El is indult az alakuló sötétség felé. Albert szó szerint körmeszakadtáig ásott, de alig boldogult a nagyobb betondarabokkal. Nem tudtam neki hatékonyan segíteni. A kezeim használhatatlanok lévén a lábammal igyekeztem minél több akadályt eltávolítani. Valaha nagyszüleim is így rophatták a kacsatáncot.
Ekkor ismét megjelent Eddy. Egy hatalmas, vasbetonból származó acélrudat hozott magával, egyenesen a törmelékek közepébe szúrta. Mielőtt felocsúdtunk volna, mi történik, rácsimpaszkodott a végére. A nagyobbnál nagyobb darabok is könnyedén elmozdultak. Egy pár kreol lábszár bukkant fel a romok alól. Eddy eldobta a vasat, puszta kézzel emelte fel azt a leszakadt födémdarabot, ami jó százkilósnak nézett ki. Krőzusként tornyosult a frissen talált kincs fölött.
Valahogy így képzeltem Hófehérkét a mesebeli üvegkoporsóban. A lány ott feküdt a testének éppen csak elegendő helyen. Szemei csukva. Arcbőre, leszámítva a rátapadt port, finom szaténselyem. Albert vetődött bele ábrándjaimba, a kreol Hófehérke újraélesztésébe kezdett. Először megrázta, mint valami rostos gyümölcslevet, aztán szólongatta. Rony, ha jól hallottam, Ronynak hívta. Két, három percet tornázott a mellkasán. Olykor a nyakára tette az ujjait, aztán folytatta tovább.
Eddyt a látóterem szélén érkezett, villámsebesen, szinte becsúszva landolt. Egy kis kék dobozt tett a földre, nagy vörös kereszttel. Honnan jutott eszébe a defibrillátor? Albert azonnal használatba vette. Pillanatokon belül meg volt az első sokk. Aztán a második. Eddy feltűnően szurkolt. Minden kisütés után ütötte Albert hátát, hogy próbálja újra. A negyediket követően Rony hatalmas lélegzetvétellel tért vissza – pillanatnyilag hanyatlónak tűnő –
világunkba. Albert a nyakába akart borulni, de Eddy, meglepetésünkre, megelőzte, így neki más nem jutott, mint megkönnyebbülten hátradőlni.
– Ich bin so … 6 – mondta Albert.
– Was ist passiert? 7 – kérdezte Rony, miután Eddy öleléséből kiszabadult. – Und wer ist diese Mann? 8
Albert elmondta neki, amit tőlünk tudott meg. Eddy izgatottan szaladgált a még mindig földön fekvő Rony és térdelő bátyja körül. Ekkor ért vissza Mick.
– Mit ugrálsz, te mamlasz? – szólt enyhén megvetően. – Miért örülünk, hogy kettő lett belőlük?
– Él és szép! – mondta Eddy. Még legalább ötször elismételte ezt a szenzációs felfedezést.
– Több levegő fogy és élelemből sem állunk jól! Arról nem is szólva, hogy a kiscsaj erőben végképp nincs előnyünkre. Ráadásul, ahogy elnézem, törött a lába. Talán jobb lett volna neki is, ha most gyászolunk. – mordult fel Mick, de enyhe megkönnyebbülés látszott rajta.
– Mi bajod velük? – kívánkozott ki belőlem ennyi sületlenség hallatán, de nem méltatott válaszra, csak hátat fordított, ismét a sötétség felé indult. – Amúgy egyáltalán mit kerestek itt? – kérdeztem, de ehelyett más magyarázatot kaptam.
– Anya rohadt mérges lesz, me’ kell a cukor! – ismételte Eddy a feladatot, közben Ronyt bámulta. Egy újabb dübörgés hallatszott.
Eddynek nem kellett több, már indult volna bátyja után, de Albert talpra ugrott és folyamatosan hálálkodva megrázta a fiú kezét. A lemaradó testvére miatt Mick megfordult, hogy leteremtse, így nem láthatta, hogy az immár mögötte húzódó polcrendszer – gyér lámpáink fényében felsejlő rémes árnyéka – felé kezd dőlni. Albert ugrott, Rony sikoltott, Mick a lábunk előtt hevert, épségben. Valami mégsem volt jól. A leülepedő por fényjátéka eggyel kevesebb hús-vér bábbal pantomimezett.
– Vérzik – mutatott Eddy a leomlott polc felé.
– Dehogy vérzek – porolta le magát Mick, miközben felkelt. Mögötte viszont a polc alól valami tényleg csörgedezett. Rony hisztérikussá vált. Mivel nem tudott felállni, görcsös kínlódással vonszolta magát Albert kreol lábai felé, amelyek a piros patak partján lógtak ki a polc alól. Mick elhűlve nézett hátra. Arcán megdöbbenéssel vegyes bosszúság ütközött ki, csak annyi hagyta el ajkát, „A hülye!”.
Tőlem telhető leghatékonyabb módon igyekeztem távoltartani Ronyt, csak reménykedtem egy kis csodában. Eddy közben ismét elkápráztatott minket erőemelő képességeivel. Megragadta a polcot, felemelte, közben a testvérét kérlelte szemével, hogy mozduljon végre.
Albert hason feküdt. Vére főleg a fején lévő óriási, hasított sebből szivárgott.
– Már hiába – közölte Mick. Látszott, hogy küzd a benne életre kelő zavartság démonával, amelyet egyik oldalról a gyűlölet, másik felől az együttérzés táplált. Eddy a nehéz súllyal a kezében, feje apró biccentéseivel igyekezett noszogatni. Nem mozdult, így én hagytam ott Ronyt, bár karjaim erejét nem éreztem elégségesnek szegény Albert vonszolásához. A lány olvasott gondolataimban, alábbhagyott fékevesztett eljutási szándékával, így elengedhettem, letámasztottam a telefonom, hogy a fényénél lássunk.
Bebújtam a szinte föld felett lebegő, hatalmas polc alá. Meg akartam ragadni Albert lábát, de a karjaimba hasító fájdalom eltérített. A test tehetetlensége fizikailag győzött le, a fájdalom morálisan, a kétségbeesés lélekben.
Egyszerre mégis megmozdult. Mick keze szimultán húzta a bal lábát, és tolt arrébb engem, hogy jobban odaférjen. Engedtem neki, ő könnyedén vonszolta ki Albertet, majdnem azzal egyidőben, hogy Eddy elkészült az erejével, vérfagyasztó csattanással visszaejtette a polcrendszert.
– Most már ne szarozz! – üvöltött Mick az élettelen Albertre, miközben a hangja elcsuklott. A korábbi hangnemhez képest mintha új szín jelent volna meg. – Térjél magadhoz! Ennyien dolgoztunk a hülyeséged miatt!
Rony közelebb kúszott, bátyja sérüléseit látva elsírta magát. A testre borult, úgy zokogott tovább. Leguggoltam mellé. Próbáltam kitapintani a pulzusát, amennyire a törött karomtól telt, de nem találtam. Félig nyitott szeme és a füléből is szivárgó vér túl sok jóval nem kecsegtetett.
– Hol az a gép? – kérdezte fennhangon Mick. Nyilván a defibrillátorra gondolt.
– Attól tartok, varázsolni azzal sem lehet – feleltem. Ekkor értette meg, hogy már nincs mit tenni. Hatalmasat rúgott egy törmelékkupacba. Meglepetésemre nem jajdult fel, nem szitkozódott.
– Miért volt ennyire hülye? – kérdezte a tehetetlen dühtől fűtve.
– Albert nem hülye! – dorgálta meg Eddy, majd átragadt rá a kétségbeesés. – Miért nem kel fel?
A testvére hangjára igyekezett visszanyerni önuralmát. Behunyta szemét, mielőtt válaszolt volna. Mélyet lélegzett. A hangja ismét higgadtan csengett:
– Mert elment, Ed.
– Elment? – tűnődött az öccse. – Mint anya?
– Pont úgy. – bólintott vállára téve kezét.
– Nem azt mondogatja Eddy, hogy anyátok rohadt mérges lesz, ha nem visztek cukrot? – vetettem közbe.
– Ez egy hosszú történet – válaszolta Mick. Leült egy kupac törmelékre, majd olyan halkan kezdett bele, hogy a testvére ne hallja. – Ed autistának született, imádta apát. Amikor tizenöt éve meghalt, nem messze innen, a bányában, a hírre megpattant egy ér a kicsi agyában. Legalábbis az orvosok ezt mondták. Vannak emlékek, amelyeket elraktároz, másokat nem. Nem tudjuk, mi alapján dönt, szerintem, ő maga sem. Anya, apa halála után, nem tudta fizetni a jelzálogot. A behajtó rövidesen megjelent, ő pedig magára gyújtotta a házat, amikor el akartak venni mindent, amiért évtizedekig dolgoztak. Előtte elküldött minket, ebbe az áruházba, hogy hozzunk cukrot. Ednek megvan, hogy anya is meghalt, de nem tudja összekötni a pontokat. Minden bajunk azzal kezdődött, hogy apa főnöke, aki német volt – mutatott Albertékre teátrálisan –, leküldte őt, amikor tudta, hogy veszélyes. A fickó milliomos lett az apámhoz hasonlók véréből. Most viszont – és tekintete ismét Albert testére és a ráboruló Ronyra siklott –, most én lettem felelős mások tragédiájáért.
– Hogyan lehetnél felelős? – kérdeztem. – Földrengés volt.
– Hallottad azokat a dübörgésszerű hangokat? – kérdezte. Bólintottam. – Azok az általunk elhelyezett töltetek voltak a város alatt futó bányaüregekben. Minden épület alá tettünk belőlük, amely apa egykori főnökének érdekeltségébe tartozik. Nem hittük, hogy éjjel ezekben az épületekben lehet valaki.
A döbbenettől nem jutottam szóhoz. Kezdett sok lenni erre a műszakra. Tehát nem földrengés? Akkor a majdnem gyilkosommal beszélgetek? Viszont volt még valami, ami érthetetlen módon sokkal jobban érdekelt.
– Ti mit kerestek itt? Együtt akartatok pusztulni az egész várossal?
Mick elmosolyodott, fejét rázva ránézett testvérére, aki a maga módján, a lány hátát lapogatva igyekezett Rony gyászát enyhíteni.
– Nem akartuk, hogy bárki meghaljon. De mikor a bolt leszakadt a föld alá, Eddynek eszébe jutott, hogy anya rohadt mérges lesz, me’ kell a cukor, és az ő szavánál nincs fontosabb.

 

1 Köszi a segítséget! Megmondanátok, mi történt?
2 Földrengés volt?
3 A húgom!
4 A másik kabinban volt!
5 Gyorsan! Itt lesz!
6 Olyan boldog vagyok…
7 Mi történt?
8 És ki ez a pasi?