Anya születésnapja
Írta: Kert F. Klára
Közzétéve 7 hónapja
Megtekintések száma: 122
Anya születésnapja
Már legalább egy kilométerre távolodott el a házaktól. A folyó kanyarulata felé tartott,
oda, ahol a vizes, zsombékos területen nagy bokrokban fűzfavesszők nőttek. A decemberi
hideg szél vadul nyargalászott körülötte, befújt vékony dzsekije alá, könnyeket csalt ki a
szeméből. Sapkáját mélyebbre, majd az orráig húzta, aztán csupasz kezét gyorsan visszadugta
a zsebébe. A fagyott föld kopogott cipője alatt, itt-ott a kemény sárra hullott zúzmarát a
süvöltő szél felkapta, megforgatta és táncolt vele, mint egy fehér ködfátyolba burkolt
menyasszonnyal végig a pirosló csipkebokrok mentén. Messzire el lehetett látni a határban, a
kopasz fákról az őszi viharok minden sárga, vörös falevelet letéptek már.
Igazából nem csak a zsombék felé tartott, volt egy kis dolga arrébb a folyón is. Már
tegnap este elhatározta, hogy lemegy oda, néhány marék kukoricát is beáztatott. Nem akarta,
hogy most is az történjen, mint a korábbi években, hogy csak nyelték a sült krumplit
vacsorára, mint más napokon és senki sem mondta: boldog születésnapot anyu. Ajándék sem
volt sehol. A fenébe ezzel a szegénységgel, még rendes ételre se nagyon telik, nem hogy
bonbonra. Kisebb korában az ő születésnapját apja elintézte azzal, hogy egy barackot nyomott
a fejére azzal, hogy nőj nagyra öcskös. De aztán estére anyja a semmiből mindig kitalált
valami meglepetést, amire nem számított: pattogatott kukoricát, pirított mogyorót.
Ez a nagy, fehér, fagyos, ködös láthatár, ami nyáron a szegény gyerekek éléskamrája
volt, mostanra bezárult. Öccse, aki még csak hét éves, azért találhat anyának csipkebogyót,
galagonyát, vagy kökényt, de ő már 17 éves, neki valamilyen férfias ajándékot illik adni.
Amikor az iskolai ebéd után haza jött, látta, hogy szülei csak vékony köménymagos
levest ettek. Olyan volt, mint a festett víz. Szegényeknek estére kopog a szemük az éhségtől.
Büszkén gondolt arra, hogy bezzeg ma vacsorára ünnepi étel lesz, sült hal, abból, amit
titokban ő fog majd nekik. Arról is szó volt, hogy el kell mennie fűzfavesszőt vágni, ez most
pont jól jött, így vállára akasztotta a tarisznyát az ág vágó késsel, zsebébe süllyesztette a
dagadt kukorica szemekkel teli dobozt és amikor anyja nem látta, felkapta horgászbotját, és
elindult.
A fűzfa vessző apjának kellett a kosár fonáshoz. Mióta baleset érte, szinte
megszállottként fonta a kosarakat. Igaz, ez az egy bevételi forrásuk volt, meg apa rövidke
rokkant nyugdíja. Régebben azért jobb volt, amíg anyával mindketten dolgoztak. A
motorbaleset után csak járókerettel tud járni, esélye sincs arra, hogy a környékben állást
találjon. Apja gyerekkorában nagymamájától tanulta a kosárfonást. Igaz, nem kedvtelésből, de
már korán neki is részt kellett vennie a családi munkában. Nagyanyja nem csak vesszőből font
kisebb-nagyobb kosarakat, vékákat, amiket a gazdák használnak terménybetakarításhoz,
állatok etetéséhez, hanem finomabb bevásárló kosarakat, elegáns virágtartókat is. Emellett
kukorica csuhéból olyan csipkés strandtáskákat is képes volt fonni öreg cigány asszony létére,
hogy bármely belvárosi dáma is szívesen viselte. Apa ujjai nem felejtették el az oly régen
megtanult mozdulatokat. Vasmunkához szokott keze eleinte nehézkesen mozgott, de ma már,
három év elteltével ügyesen váltogatták egymást ujjai a vesszők között.
Lassan a zsombékhoz ért, de elkanyarodott mellette. Ahhoz a folyóparti részhez
tartott, ahol nyáron horgászni szoktak a barátaival. Sietnie kellett, mert korán sötétedett. Úgy
tervezte, hogy léket vág a jégen közel a part mentén, a levegőre odagyűlnek majd a halak,
neki csak ki kell fognia őket. Nem is egy halat, akár kettőt is foghat. Ettől a gondolattól
nagyon izgatott lett. Két hal! Akár nagyok is lehetnek! Megtalálta az ismerős helyet a fűzfa
alatt. Az öreg, barázdált törzs büszke koronáját is megtépázták a viharos szelek, fagyok,
sárgult leveleinek jó része a zúzmarás füvet borította. A víz fölé hajló vékony ágai most
kopaszon lógtak, végeik a jég fogságában várták a jobb időt. A fiú tarisznyáját a törzs egyik
kiálló bütykére akasztotta, leereszkedett a partról a fagyos göröngyök mentén a befagyott
vízhez.
A jégre nem mert rámenni, annyit azért tudott, hogy az még nem megbízható. A cipője
sarkával megkopogtatta a part mentén. Nem szakadt be. Aztán a késsel próbált léket vágni. Ez
sem sikerült, a jég keményen ellenállt, apró szilánkokat lövellve az arcába, kezére. Nem merte
a késsel feszegetni tovább, félt, hogy az éle kicsorbul, és apja megszidja érte, ezért felszaladt a
part tetejére. Egy erősebb ágat keresett, hogy azzal szakítsa át a jeget. Végül talált egy,
majdnem karvastagságú száraz faágat, és azzal kezdte döfködni. A sok ütéstől a jég előbb
vékony pókháló-szerűen repedezni kezdett, majd éles szilánkokban behasadt. Aztán a bottal
tágítani kezdte a lukat addig, amíg úgy gondolta, jó lesz már. A botot messzire hajította, és
elővette a kis vacak, de amúgy hatásos horgászbotját. Megvan ezen minden, ami egy
halfogáshoz kell. Minek a drága, csilivili cucc, lényeg az, hogy a hal észrevegye az ennivalót
és ráharapjon. A többi már az ő dolga. Türelmesen álldogált, nem tudta mennyi ideig, de
hosszúnak tűnt, cipőjén át a fagyos föld minden hidege kúszott felfele a lába szárán. A
dermesztő levegő, mint egy üvegharang borult a tájra.
– Gyertek már halak, mire vártok! – küszködött magával, érezte, hogy serkenő
bajuszára dér telepedik. Sietnie kellett, mert már érezhetően sötétedett és még vesszőt is
kellett vágnia. Talán túl közel van a lék a parthoz, a halak nem erre járnak, nem veszik észre a
fényt, meg a levegőt. Beljebb kell tágítani a lukat!
Megint cipője sarkával próbálkozott. Ameddig csak be tudta nyújtani a jobb lábát,
elkezdte a sarkával a luk szélén lévő jeget tördelni, közben bal kezével egy lelógó fűzfa ágba
kapaszkodott. Egy darabig sikerült tágítania a lék méretét és talán már elég széles is volt,
amikor a fűzfaág a rángatásoktól leszakadt és ő egyensúlyát vesztve a lékbe csúszott. Derékig
merült a jeges vízbe. Szerencséjére a bal kezével a jég hátába meg tudott kapaszkodni, a bal
lába meg a víz alatt valamilyen benyúló gyökérre szaladt, így nem merült el teljesen. Egy
darabig meg sem mert mozdulni. A jéghideg vizet először meglepően forrónak érezte, mintha
apró tűszúrások égetnék a bőrét. Látta, nagy bajba került. Ha a gyökér is kiszakad valamiért,
teljesen elmerül. A jobb kezével megpróbált valamilyen segítséget találni. Száraz fűcsomókon
kívül semmit sem tudott markolni. Bal kezével aztán sikerült egy másik lelógó ágat elkapnia,
míg jobb kezével két nagyobb fűcsomót összefogni, s lassan elkezdte felhúzni magát, centiről
centire haladva. Amikor már a dereka kint volt a parton, egyszerre rántotta ki a lábait.
Megmenekült. Hirtelen megkönnyebbülést érzett, hiszen átlátta, hogy akár nagy baj is
történhetett volna, de nyomában már ott kullogott a szerencsétlenség, sikertelenség érzése,
hogy mindent elrontott. Besötétedett, és halat sem fogott, vesszőt sem vágott, helyette itt
fekszik a dermesztő hidegben sáros, vizes ruhában.
Dühösen ugrott fel. A nadrágja szövetében megbújó vízcseppek kezdtek
megdermedni, bádogszerűvé merevíteni a ruhát. Utálta, ha a lábához ért. Fogta a tarisznyát és
a horgászbotot, amilyen gyorsan csak tudott a zsombékos terület felé igyekezett. Az éjszakai
sötétség közben alattomosan mindent belepett. Nem is látta, hogy mit kaszabol, tehetetlen
dühét a bokrokon töltötte ki. Néha egy jéggel fedett mélyedésbe lépett, mely beszakadt alatta,
a sáros lé a cipőjébe folyt. Nem törődött vele, vágta rendületlenül, válogatás nélkül a
vesszőket, könnyei, mire végigfolytak az arcán, már meg is fagytak, nyomukat a zord északi
szél pirosra csípte. Csak úgy, tapogatással érezte, hogy elég vastag már a kéve, hóna alá vágta
és igyekezett haza felé. Tudta, baj lesz abból is, ha sokáig elmarad.
Arra gondolt, hogy a haza felé tartó utat jócskán lerövidítheti, ha a kertek alatt megy,
rézsútosan. Jól ismert minden kerítést. Tudta melyiken hol, mekkora rés van, hol hiányoznak
kerítés elemek, melyik udvarban, milyen kutya van. Bebújt egy szakadt drótkerítésen és
átlósan haladt egyik kertről a másikra. A fűzfavessző kéve a hóna alatt nagyon nehezítette
haladását, mert sok helyen még kint álltak az elszáradt kukorica sorok, a megbarnult
napraforgó szárak, és amint utat tört magának köztük, a kemény levelek, mint a borotva
vágtak be az arcába, kezébe. A zizegés, susogás, csörtetés felingerelte a kutyákat, akik
eszeveszetten ugatni kezdtek az udvarokban. Átbújt egy léckerítés foghíjai között, és végre
egy olyan kertbe ért, ahol az elszáradt növényzetet már betakarították.
Bátrabban folytatta az útját, amikor hirtelen a lába valamilyen sötét dolognak ütközött,
és átesett rajta. A vesszőkéve széjjel esett, nehezen tápászkodott fel.
– Még csak ez hiányzott! Mi a fene ez! – dühöngött magában. Jobban megnézte, már
amennyire a sötétben lehetett, aztán látta, hogy egy hatalmas, szürke sütőtök pöffeszkedett
leszáradt indáival az útjában. – Egyen meg a fene! – kiáltott a tökre hangosan és egy jó nagyot
belerúgott. – Kint felejtettek mi, nem kellettél senkinek! Minek állsz az utamban! – kiáltozta,
és újra meg újra belerúgott a nagy szürke gömbbe. Aztán fogta úgy ahogy volt, a kacsánál
fogva felemelte és vinni kezdte. – Úgy kell neked, most velem jössz!
Fagyos nadrágjában, szétvetett lábakkal, egyik kezében a vessző kévével, másikban a
hatalmas tökkel ért ki végre a haza felé tartó úthoz. Nem sok gyaloglás után egy alacsony alak
körvonalai tűntek elő a sötétből. Megismerte, Boldizsár, az öccse volt.
– Hol voltál már Bandi, apa szíjat akar hasítani a hátadból, mert elcsavarogtál. De hol
jártál, mi történt veled? – kérdezte részvéttel a kisgyerek, amikor a villanydúcon lógó lámpa
fényében meglátta bátyja viharvert, sáros ruháját, de választ sem várva tovább folytatta a
locsogást. – Képzeld, beállított Szerafin a férjével és hoztak három kiló birkahúst, meg egy
kanna bort anya születésnapjára és már főzik is! Autójuk is van, egy piros Lada, alig rozsdás,
azzal jöttek. Olyan jó illat van otthon, még most is érzem a kabátom ujján, szagold csak meg!
– és a bátya orra alá tartotta a kezét. – Képzeld el, a szomszédok is mind ott settenkednek, volt
aki hagymát hozott, volt aki piros paprikát, tűzifát. A Kanalas szomszéd egy nagy lábast
hozott, azt mondta, kettőben gyorsabban fő az étel. Sokan meg az ablakon bámulnak be.
Szerafin a fiatalabb nővérük volt. Pár éve, jó messzire ment férjhez. Ki gondolta, hogy
beállít, ilyen váratlanul. Ha tudta volna, hogy húst is hoznak, nem vágott volna bele ebbe a
kalandba. Teljesen feleslegesen törte magát a jégen, akár bele is halhatott volna. Ráadásul
nem is sikerült. Szerafin és a férje biztosan kiröhögik, ha haza állít ebben a megdermedt
gatyában, sárosan. De az fájt a legjobban, hogy ajándékként csak ezt az istenverte nagy tököt
tudta hozni. Belépve az ajtón mindjárt érezni lehetett a készülő étel illatát. A felforrósodott
konyhában rengeteg ember forgolódott. Anyja az egyik lábast kavargatta, apja a székében
aludt. Az ajándékba kapott bor jó részét már megitta, s az illatoktól eltelve most békésen
hortyogott, kezei, mint két barna, görcsös faág, az ölében pihentek. Anyja, fáradtnak tűnő,
szikár, őszbe hajló, görbe hátú asszony előjött a tűzhely mögül.
– Szerafin a férjével a keresztanyjához mentek kenyér lepényt sütni a sparhelten. Te
meg fiam merre jártál, az apád már az öcsédet küldte eléd!
Bandi a hatalmas tököt egy mozdulattal a konyha asztalra tette. – Boldog
születésnapot, anyu! – mondta leszegett fejjel. A tök egyik oldaláról, arról, ahol kint a földön
feküdt, fagyott sárdarabkák potyogtak az asztalra, a másik oldalán a csillogó dérszilánkok
vízcseppekké álltak össze, lassan folyni kezdtek lefelé. Az asszony hol a tökre, hol a nagyra
nőtt kamasz megdermedt, sáros ruhájára, hol a fal mellé hányt fűzfavesszők között lapuló
horgászbotra nézett és egyszerre mindent megértett. Átölelte a zavartan álló fiút.
– Tudod fiam, hogy mióta ábrándozok egy ilyen jó sütőtökről! Most a legjobb, amikor
már egy kicsit megfagyott, most édesedett meg igazán! Ez egy igazán jó születésnapi ajándék,
köszönöm! – mondta és egy puszit nyomott Bandi arcára. – Keresek neked valami száraz
ruhát, öltözz át a szobában.
A fiú mikorra visszatért a konyhába egy szomszéd már fejszével a szürke óriást
darabolta, aztán berakták a sparhelt sütőjébe. Ilyen jó születésnapot Bandi még nem látott. A
fél utca ott vacsorázott, anyát éltették. Szerafin meg a keresztanyja egy batyuban hozták a sok
gőzölgő, lapos, kerek kenyér lepényt, azzal mártogatták a szaftot, itták a megmaradt bort. Az
este fénypontja mégis az édes sütőtök volt. Mindenki szeretett volna egy darabot kapni belőle.
A sparhelten a barnára sült tökmagok pattogtak. A felforrósodott konyha ajtaját kitárták, kint
a fagyos udvaron, a fekete égi mezőn ragyogó apró, hideg fényű csillagok alatt táncra
perdültek, énekeltek. Apja végig aludta az egészet, fáradt arca békésen oldalra billentve,
mintha álmában is érezné a rövidke megkönnyebbülést. Anyja viszont táncolt, énekelt. A fiú
még soha nem látta ilyennek. Hajlott háta kiegyenesedett, arca kipirult. Elfeledkezett ő is egy
kis időre minden bajáról, bánatáról, a sok-sok nélkülözésről. A hajnali kelésekről, amikor a
tehenészetbe ment, délután meg az ólakat takarította a sertéstelepen sötétedésig. Volt is abban
az időben mind a négy gyerekének reggelire, vacsorára meleg tej, meg zsíros kenyér. Áldja
meg az Isten érte!