Antonin Artaud
Írta: A. Túri Zsuzsa
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 307
ANTONIN ARTAUD (1896 Marseille -1948 Yvry-sur-Seine) , az őrült zseni
(Ejtsd: Antonán Arto)
A mai napon, rendhagyó módon, nem kortárs művészről írok. A napokban olvastam egy könyvet egy szinte elfelejtett zseniről, aki költő volt, drámaíró, színházi rendező, időnként színész is, tehetséges volt mindenben, de semmiben sem lett végül igazán kiemelkedő, betegségei miatt... Nem művei szépsége volt rám nagy hatással, vagy példaértékű élete. Hanem, mert ahogy olvassuk írásait, nem tudunk velük mit kezdeni, ugyanakkor nem tudjuk magunkat túltenni rajtuk. Az ember, ha túljut első versén, vagy az első oldalon egy prózai szövegéből, levelezéséből, kíváncsian konstatálja, hogy az effajta művészetre nincs definíció, szó, ami illene rá, nem tudni, pontosan mi késztette arra, hogy szembeforduljon mindennel, a társadalommal, környezetével, orvosaival és önmagával is... Szürrealistának tartották, ő azt mondta magáról, hogy bár a szürrealista művészek megadják ébren a hallucinációkkal kevert álmokat azoknak az embereknek, akik álmukban nem látnak semmit, ő is ilyen, de a többi szürrealista művész életkedve hiányzik belőle.
„Hogy mi választ el engem a szürrealistáktól? Amennyire ők szeretik az életet, én annyira megvetem.”
A fájdalom egész életén át elkísérte, fizikai és pszichikai értelemben, valamint különféle idegrendszeri problémák, melyekre sokáig nem találtak magyarázatot az orvosok. Emberként érdekes főleg Artaud, a különc szenvedő.
Jómódú polgári családban született, szülei Izmirből (Szmirna) származtak (ma Törökország), apja hajótulajdonos volt Marseille-ben, ahol Antonin a világra jött. Az apa saját hajói kapitányaként sokat volt úton. Bár édesanyja kilenc gyermeknek adott életet, csak Artaud és két testvére élte túl a csecsemőkort. Elmondása szerint nagyon boldog gyermekkora volt, távol a világtól, szerető családban nőtt fel, törődtek vele, mindenben segítették. Emellett sajnos kisfiú korától kezdve tele volt élete tragédiákkal. Kezdődött ez azokkal a testvéreivel, akik meghaltak csecsemőként, majd ötéves korában, mikor az orvos szerint agyhártyagyulladást kapott, az elektrosokkhoz hasonló módszerrel kezelték kialakult kettős látását, pedig lehetséges, hogy csak agyrázkódása volt. Ekkor majdnem meghalt. Borzalmas fájdalmai voltak. Hatéves korában, mikor szmirnai nagyanyjánál nyaralt, majdnem vízbe fulladt, kilencéves volt, amikor egy szolgáló hibájából meghalt a húga, akihez nagyon kötődött. Művelt fiú volt, zárkózott, sokminden érdekelte, a katolikus teológiától kezdve az ógörög és latin nyelveken át a történelemig. Különösen vonzották az ókori tragédiák. Kamaszként Charles Baudelaire (1821-1867) költészete nagy hatással volt rá, első versei is őt idézik, vagy másik példaképét, Edgar Allan Poe-t (1809-1849). A festészetet is szerette és tanulta is, ügyesen másolta ismert festők képeit. Rendezői tehetsége korán megmutatkozott: a nagy családi ünnepeken ő rendezte a bemutatandó ünnepi színdarabokat, melyekbe gyakran keveredtek horrorisztikus elemek: Poe gótikus, sötéten romantikus irodalmi műfajára hasonlító darabok, koponyákkal, halottakkal, sötéttel, gyertyákkal.. Családját ez nem zavarta, érdekesnek találták és különlegesnek.. Leggyakrabban visszatérő témái a halál, annak fizikai jellemzői, a bomlás következményei, az élve temetés, a halottak életre keltése. Természetesen ezekben a darabokban ő is szerepelt, szerette a hulla szerepét „eljátszani”.
14 évesen alapította első „színtársulatát”, a marseille-i Sacré Coeur (Szent szív) gimnáziumban.
16 éves korában kiújult gyerekkori kettőslátása, paranoiás jeleket mutatott, szülei idegrendszeri zavarok miatt vitték orvoshoz. Neuraszténiát, azaz ideggyengeséget diagnosztizáltak nála, éveken keresztül szanatóriumokban kezelték, pihentették. A testi fájdalom, a gyötrő fejfájás depresszióval párosult.
A neuchâteli (Svájc) szanatóriumban kezdett rajzolni. Misztikus élményei voltak, pap akart lenni. Ezekben az években sokat olvasott, hatalmas enciklopédikus tudásra tett szert. Az aszkézisre hajló Artaud-t vonzották az okkult tudományok, az alkimista hagyományok, a keleti vallások misztériumai, az álom és az ópium segítségével kereste az irracionális szférákat.
1918-ban Lyonban örökletes szifiliszt mutatott ki nála a Wassermann teszt. Gyűlölettel fordult apja ellen, akit addig nagyon szeretett és örökre megbélyegzettnek érezte önmagát. Hosszú, 15–20 éven át tartó kezelést kapott arzént, higanyt és bizmutot tartalmazó gyógyszerekkel. A fizikai fájdalmait ópiumos készítmények enyhítették.
1920-ban költözött Párizsba és komolyan kezdett foglalkozni az írással. Ekkor ismerkedett meg Jacques Rivière-rel is, a La Nouvelle Revue Française (ÚJ FRANCIA REVÜ –újság) szerkesztőjével, akivel sokáig leveleztek. Rivière kendőzetlenül megmondta véleményét Artaud költői tehetségéről - vagyis inkább tehetségtelenségéről. Artaud ugyanis először versírással próbálkozott. Levelezésüket később Rivière kiadta. (Ezt olvastam a múlt héten én).
Rivière nem akarta Artaud verseit közölni lapjában, viszont érdekelte a költő, mint ember.
1925-ben csatlakozott André Breton szürrealista köréhez. Max Morise, Michel Leiris, Roland Tual, Louis Aragon, Paul Éluard és Robert Desnos is a csoporthoz tartoztak. A szűnni nem akaró gyötrődésekből, tépelődésből született A limbus köldöke és az Idegmérleg. Az évek során Artaud a francia szürrealisták egyik emblematikus vezetőjévé nőtte ki magát. Forgatókönyveket írt filmekhez, prózaverseket költött, és rengeteg cikke jelent meg A Szürrealista Forradalom című avantgarde lapban. Akkor fordított hátat a szürrealistáknak, mikor a mozgalom - köszönhetően a francia kommunista pártnak - politikai színezetet nyert.
„Mit ér nekem a világ összes forradalma, ha a létezés örökösen fájdalmas és nyomorúságos számomra.”
Számos színtársulatot megjárt Artaud (Charles Dullin, Georges és Ludmilla Pitoëff társulata), 25 filmben szerepelt, és végül saját társulatot is alapított, az Alfred Jarry Színházat. Artaud szerint a művésznek nem az a feladata, hogy valódi történetekkel untassa közönségét , hanem hogy felmutassa az emberi lélek sötét oldalát, felszínre hozza azt, ami a homályban bújik meg. Kiáltvány-esszét írt, a Kegyetlenség Színházát, rémdrámát rendezett, a Cenci-házat.. Shelley romantikus drámájának színrevitele azonban nem aratott osztatlan sikert. A hang- és fényeffektekben tobzódó alkotásban sokak szerint pont a lényeg sikkadt el.
1938-ben születik meg második, a színházat forradalmasító kiáltványa, a Színház és a hasonmása című műve, melyben olvashatunk a színház és pestis párhuzamáról, melyről írt már máshol is.
Betegsége 1937-ben hatalmasodott el rajta. Mégsem az őrület végzett vele, hiszen kapaszkodók voltak számára a művészetek, rajzolt, írt haláláig. Későn diagnosztizálták végbélrákját, a fájdalmak ellen egyre több gyógyszert szedett, végül gyógyszer-túladagolásban halt meg 1948-ban.
Poème
J’étais vivant
Et j’étais là depuis toujours
Mangeai-je?
Non
mais quand j’avais faim je reculai avec mon corps
et ne me mangeai pas moi-même.
Mon corps me trahit
Manger c’est porter en avant ce qui doit rester en arrière
Dormir?
Non je ne dormais pas
Il faut être chaste pour savoir ne pas manger
ouvrir la bouche, c’est s’offrir aux miasmes…
Alors pas de bouche
Pas de bouche
Pas de langue
Pas de dents
Pas de larynx
Pas d’œsophage
Pas d’estomac
Pas de ventre
Pas d’anus
Je reconstruirai l’homme que je suis
Vers
Éltem
És itt voltam mindig
Ettem?
Nem.
De amikor éhes voltam, hátrább léptem
És nem ettem meg saját magam.
Testem elárul
Enni annyi, mint előrehozni azt, ami hátul kell maradjon
Aludni?
Nem, nem aludtam.
Érintetlennek kell lenni, hogy ne együnk ,
Szánkat nyitva kitesszük magunkat a miazmáknak.
Tehát száj sincs
Nincs száj
Nincs nyelv
Nincs fog
Nincs gége
Nincs nyelőcső
Nincs gyomor
Nincs has
Nincs végbélnyílás
Újraalkotom az embert, aki vagyok
(ford.: A.T.ZS.)
***
Prière
Ah donne-nous des crânes de braises
Des crânes brûlés aux foudres du ciel
Des crânes lucides, des crânes réels
Et traversés de ta présence
Fais-nous naître aux cieux du dedans
Criblés de gouffres en averses
Et qu’un vertige nous traverse
Avec un ongle incandescent
Rassasie-nous nous avons faim
De commotions inter-sidérales
Ah verse-nous des laves astrales
A la place de notre sang
Détache-nous, Divise-nous
Avec tes mains de braises coupantes
Ouvre-nous ces voûtes brûlantes
Où l’on meurt plus loin que la mort
Fais vaciller notre cerveau
Au sein de sa propre science
Et ravis-nous l’intelligence
Aux griffes d’un typhon nouveau
Ima
Ó, adj parázsló agyat nekünk
Villám-égette friss fejet
A legtisztábbat, ha lehet
És gondolatban légy velünk
Magunkban hozz világra minket
Örvénylő bensőnk esős egén
Szédület járja át könnyedén
Izzó körömmel beleinket.
Táplálj minket éhezünk
Kozmikus sokk hatására
Ó, folyjon belénk égi láva
Új vértől újak így leszünk.
Szakíts ki s válassz minket el
Parázsként vágjon el kezed
Nyisd ki a lángoló eget
Hol halál után is halni kell.
Rázd fel elménket égi kar
Saját tudása tengerén
S vedd vissza eszünket, mint kemény
Új örvényt keltő szélvihar.
(ford.: A.T.ZS.)
***
Befejezésül néhány anekdota:
1923: Érdekes, hogy amikor Jacques Rivière-rel levelezni kezdett, pont Molnár Ferenc Liliom című darabjában játszott, Pitoëff rendezésében.
1936-ban Mexikóba ment, ahol lóháton kereste meg Chihuahua államban a tarahumara indiánokat, részt vett vallási rítusaikban, és a pejotlból kivont meszkalin hatása alatt rosszabbodott állapota.
1937-ben a Brüsszelben tartott eljegyzése botrányba fulladt, drogelvonásra küldték. Párizsban egy régiségkereskedésben sétabotot vásárolt, megvasaltatta, és séta közben olyan erőteljesen ütött a járdakövekre, hogy a bot vasalt vége szikrát hányt. Még ebben az évben Írországba utazott, Szent Patrik nyomát követve. A vasalt sétabot Patrik püspökbotját jelentette, amivel a legenda szerint a pogányok kígyóit űzte. Utazását misztikusnak szánta, jeleket keresett, pénze nem volt. A jezsuita atyák egy veszekedés után hajóra toloncolták. Le Havre-ban hallucináció és üldözési mánia jeleivel azonnal internálták.
MAGYARUL MEGJELENT MŰVEI:
A könyörtelen színház, Gondolat Könyvkiadó, 1985.
A mumus, Orpheus Kiadó, 1998.
Rodezi levelek (1943–46), Kijárat Kiadó, 2011.
Artaud, avagy a gondolkodás szenvedéstörténete, Kijárat Kiadó, 2011.