Annyi minden
Írta: Guti Csaba
Közzétéve 4 hónapja
Megtekintések száma: 301
Guti Csaba: Annyi minden
Annyi, de annyi minden járt a fejében.
Hogy is lett volna másképp?
Ez nem az ő napja volt, ahogyan a hetet, vagy talán az egész elsuhanó esztendőt sem mondhatta kicsit sem magáénak.
Igen.
Máris december volt. Mint ahogy a hangyák teszik, amikor morzsáról morzsára elhordják az eldobott kiflivéget, úgy maradoztak el szép csöndesen, minden nyom nélkül a naptárról is a napok.
Minden nyom nélkül…
Megint.
Régen megfogadta, hogy ezentúl minden másképp lesz. Egészen másképp. Meglazítja magán a jármot, időnként kilép belőle, nem engedi, hogy a kötelesség határozza meg minden napját, minden gondolatát. Otthon ténylegesen pihenni fog, nem fogja zavarni a térdig érő fű, nem akar majd mindent egyedül megjavítani, nem kezd bele olyan felújításokba szabad hétvégéjén, amire a szakipari melósok is minimum hárman jelentkeznek, mint hétig tartó munkára.
Igen, így lesz minden!
Eldöntötte újra. Megint. Sokadjára.
Eldöntötte, mert tudta, hogy sokat számítana az a kis idő.
Jó lenne újra a közelében érezni őket. Az asszonyt, a gyerekeket, a családot.
Ezt szeretné.
Ezt szeretné mindenki.
A gyerekek, s különösen az asszony, aki oly sokat van egyedül. Úgy is mint nő, úgy is mint anya, úgy is mint ember. Magányos.
Az asszony.
Sok vita van vele. Újra és újra elmondja mindazt, amit ő maga is jól tudott.
„Váltani kellene, alig vagy itthon, szinte nem is látunk, a gyerekek mindig csak a telefonon keresztül látnak, hallanak!”
Persze igaza volt! Nagyon is igaza volt, de mit lehet tenni, amikor épp egy olyan krízis van a cégnél, ami minden emberből kétszáz százalékot kíván. Ezt még meg kell oldani, aztán lehet róla beszélni… mármint a váltásról.
Majd meglátjuk.
Oly nehéz minden. Eleve nem könnyű majd’ harminc éves munkát sutba vágva hátat fordítani, s olyan emberekre hagyni mindent, akik mit sem értenek a dologhoz. Nem is érdekli őket, az az igazság. Nincs bennük szív, nincs bennük lélek, nincs bennük elkötelezettség a munka iránt, és becsület, ami szükséges mindehhez. Lehetne az ő bajuk is mindez, mármint a cégé. Miért érdekelné már ez őt, odakint, a kapun kívül? Megrázta a vállát már oly sokszor egy-egy rosszul sikerült nap után, amikor minden, de minden eredményesség nélkül zárta a napot.
„Itt hagyom az egészet! Nem éri meg sehogy sem!” – mondta, miközben érezte, hogy egy újabb átvirrasztott éjszaka elé néz. A megoldást fogja keresni akkor is. Mindig azt keresi.
Közben feláldoz ezt-azt: szabadidőt, családi életet, s meglehet, hogy az egészséget. Olykor fáj a gyomra, és idegesebb a kelleténél. Magába fojtja, de talán az a rosszabb. Magát emészti. Nagyon tud fogyni olyankor. Ha kérdezik, azt mondja, a meleg miatt van. Télen meg a fagy miatt. Mindig van valami, amit nem tudunk irányítani. Neki ezek a dolgok adnak mankót. De hamis az a mankó. Recseg-ropog, ha ránehezedik.
Tényleg váltani kellene, de oly sok ember, család fonódik össze ott. Oly sok család élete, jóléte múlik azon a munkahelyen. Nem lehet hagyni, egyszerűen nem lehet hagyni! Bizony, van felelősség is a világon!
Majd lesznek jobb idők, ahogy mondani szokás, minden sorozat véget ér egyszer. Ez is. Nem lesz már feszült a légkör, ha jönnek a megrendelések, bekacsint egy-két külföldi befektető, és minden olajozottan fog működni. Addig kell csak kibekkelni.
Addig otthon kellene félretenni ezeket a dolgokat valahogy. Nem hazavinni az ottani gondokat. Meg kell tanulni mismásolni, megjátszani magát, megmutatni, hogy minden rendben van. Igen. Úgy sincs igazán senki, aki azonosulni tudna ezzel.
„Ez csak munka, nem több. Ha nem jó, váltani kell, nem kell a lelked odaadni!” – szokták mondani.
Igazuk van, de mégsem.
Eszébe jut az a sok ember, akinek azon a cégen kívül nincs más lehetősége. Akiknek szintén van gyereke, akiknek fel kell nőni majd valahogy.
Aztán olyan zavaros most minden. Átalakulóban van a világ. Már jó ideje így van. Évek óta így van. Hogy hol áll meg, az még képlékeny, de nem jó irányba halad, az biztos. Azt lehet érezni. Egy ideig követte a híreket, aztán már nem teszi. Érezte, hogy meggyűlik tőlük a harag a lelkében. Most már próbál elvonatkoztatni, s csak fél szemmel figyelni az eseményeket, mindeközben úgy alakítani a családi költségvetést, hogy minden a legoptimálisabb legyen.
Félretenni.
Ha kell, költeni.
Nem keveset, sokat.
Azt is kell.
Aztán a távolba nézni.
Két gyerek van. Alapot kell nekik adni, hogy boldoguljanak. Ő nem kapott semmit, kutya nehéz volt. Ő tele tarisznyát akar a vállukra akasztani. Mondják, az se jó, mert az ember ilyen, és olyan lesz, ha mindent megkap munka nélkül. Hát ad majd mellé észt is, ad majd mellé tanítást, nevelést.
Viszont ahhoz otthon kellene lenni.
Otthon lenni, ha rosszat cselekednek, ha bántják egymást, ha az anyjuk szavát nem fogadják. Otthon lenni egyszerűen azért, hogy embert neveljenek belőlük.
Tudja.
De tudja azt is, hogy éhen halnak, ha ez így lesz. Hogy nem lesz tele az a tarisznya. Üresen lötyög majd a vállon.
Mit lehet tenni?
Oly nehéz.
Sose lesz könnyebb.
Mindez csak a fele.
Érzi, hogy sok mindent kivesznek belőle a napok. Közel sem olyan erős már, mint rég. Közel sem olyan erős, mint egy hónapja. Régebben vasakat emelt. Most már csak kifogásokat gyárt, hogy miért nem tud lemenni a pincébe, ahol mindez megvan.
Majd a gyerekkel…
Igen, hiányoznak.
Terveket sző, ábrándozik, mert ilyet a férfi is szokott. Bizony, olyan, mint egy viszonzatlan szerelmes.
A gyerekek…
Tegnap nagyot csalódott magában.
Későn ért haza. Hétköznap volt. Ilyenkor ez belefér. Az asszony tortát sütött. Nem értette. Soha nem szokott sütni, csak ünnepekkor. Április volt. Nem értette, miért süt az asszony áprilisban tortát. Megkérdezte. Nem kellett volna.
– Holnap lesz a fiad szülinapja! – érkezett a felvilágosítás szinte vádként.
Megérdemelte a hangsúlyt, megérdemelte a vádat. Elfelejtette az ünnepet. Elfelejtette a fia születésnapját.
Megérdemelte…
Egyenes ember volt mindig, nem is próbált magyarázkodni, vakerálni.
Elfelejtette.
Ez van.
Ez tény.
Nem kellett emellé mások elmarasztalása. Amit magában érzett, az pont elég volt. A céges dolgok úgy eltörpültek mellette, mintha nem is léteztek volna. Iszonyatosan szégyellte magát, iszonyatosan megvetette magát. Persze, az ünnep majd csak másnap lesz, de a tudat, hogy magától elfelejtette volna, az nem érdemelt bocsánatot.
Szinte álmatlanul telt el az az éjszaka is, immáron emiatt.
Aztán megvirradt.
Óráról órára mantrázta magának a jeles nap ünnepét, akárhogy is vicsorogtak rá az aznapi viszontagságok. Nem várta meg a munkaidő végét.
Neki nem is volt munkaidő vége…
Beült az autóba, és kissé szédelgő fejjel, de határozott elgondolással elindult, hogy sorra járja a játékboltokat, hogy méltó ajándékot vegyen a fiának. Akkor ismét elnehezült a szíve, ugyanis fogalma sem volt róla, hogy mit szeret a fia, miben leli örömét.
Mégis elindult. Gondolta: megáll egy játékkereskedésnél, és kéri majd az eladó segítségét; fiú, kétéves, szeret mindent, amit a hasonló korúak. Ennyi. Újra végiggondolta. Szánalmasnak érezte, hogy ezzel álljon elő. Inkább mégsem kéri az eladó segítségét, a megérzéseire hagyatkozik.
Ezzel az elhatározással indult útnak.
De milyen más volt most, mint korábban!
Az elmúlt időszakban úgy ért haza, hogy semmiféle emléke nem volt az útról. Hogy hogyan hajtott így keresztül a városon annyiszor, számára is talány volt. Ezúttal azonban megrohanták az ingerek; szél fújt, autók pöfögtek, gyalogos vágott át ott, ahol nem illett volna. Ő dudált, gesztikulált, hogy merészeli az az idegen, hogy elvegye az időt tőle? Még lekési a fia szülinapját!
Mindez egy pillanat, aztán már taposott is a gázba, de nem vette észre, hogy már rég pirosat mutatott a jelzőtábla.
A keresztező úton a teherautó is kellőképpen sietett, s már a sárgán elindulva, meglehetősen felgyorsulva éppen telibe találta az autója oldalát.
Hihetetlen ütést érzett.
Tehetetlenül sodródott, pörgött.
Olyan erő tarolta le, amit képtelenség volt tolerálni.
Ezen kívül érzett-e fájdalmat, érzett-e bármit is?
Nem tudta. Hirtelen nagy üresség rohanta meg.
Talán mintha nehezebben vette volna a levegőt.
Mintha küzdeni kellett volna minden egyes szippantásért.
Küzdeni kellett mindig, minden körülmények között egész addigi életében. Ezért is, azért is, mindenért. Alig volt ötven, de mára belefáradt. Akkor kellett volna pedig mindent beleadni.
Nagyot sóhajtott, fájdalmasat, lemondót. S míg így tett, lehunyta a szemeit. Mindig úgy tett, ha válaszút elé került. Jobban járt az agya, ha kizárta maga körül a külvilágot. Akkor egyébként is olyan nehéznek tűnt minden. A mellkasát, mintha présbe szorították volna. A szemhéjai, mint két malomkő.
Aztán hirtelen a tudatára ébredt.
„Meddig kell még itt ácsorogni ebben az átkozott dugóban?” – kérdezte egyszer csak önmagától.
Félt, egyre jobban félt. Nem akart lekésni a fia születésnapjáról.
Ezúttal nem. Mit szólna hozzá az asszony? Mit szólna a gyerek?