Anna

Írta: Mezei Attila


Közzétéve 1 hónapja

Megtekintések száma: 410



Anna

Lech Gorgony Magyarországra menekült az egész híradó-alakulatával együtt, amikor a szovjetek is betörtek Lengyelországba. Balatonboglárra kerültek, egy jól felszerelt tábor, ellátás és védelem fogadta őket, valós helyzetükről ugyan senki sem beszélt. A magyarok Hitler szövetségesei, akkor ők mik, hadifoglyok? Viszont egy árva németet nem láttak és a magyarok semmilyen akadályt nem emeltek, amikor elmentek, hogy újra harcoljanak, bosszút álljanak. Lech itt maradt. A boglári egy évben, talán az első hét kivételével, minden idejét a kertésznél töltötte, szabad ideje pedig volt bőven. Igaz, minden nap volt eligazítás, alaki és szakmai foglalkozások és a tábort is saját maguk őrizték, fegyver nélkül. Ebben is kellett szolgálatot adni, a konyhán és a körletek rendben tartásában is, de idő így is maradt. Aki menni akart, az bejelentkezett az ügyeletnél, az esti létszámra bent kellett lenni. A falu lassan megszokta a furcsa csúcsos sapkában ténfergő polyákokat, akik rövid idő múlva polgári ruhát kaptak és csak a tábori misére ölthettek uniformist. A kertészetben az öreg bolgár rendkívül mulatságosnak tartotta, hogy Lech segíteni próbál nekik. Elektromossággal foglalkozó technikus volt Varsóban, kapa talán életében nem volt a kezében. A növények felismerésével is voltak gondjai, Anna, a kertészék lánya azzal szórakozott, hogy kikiabált „Lech, petrezselyem!”. Ez azt jelentette, hogy szépen megkéri a katonát, ha már itt lábatlankodik, akkor ugyan hozzon már be zöldség zöldjét a konyhára. Ezt már megértette, gyorsan tanulta a magyar szavakat, ragozni ugyan nem tudott, az igaz. Persze többször került be sárgarépa, pasztinák, zeller, mint a kért zöldség.
Azt viszont nem tartotta mulatságosnak a kertész, hogy a lengyel leplezetlenül udvarolt Annának. Akkor meg főleg tanácstalan képet vágott, amikor a katona az indulás előtti estén egyszerűen nem ment vissza a táborba. A többiek elmentek, Lech meg itt maradt! A magyarok nem bántották, volt valami papírja. A lengyelek elbeszélgettek volna vele, de ők éppen hajóztak Franciaország felé. Ott átszállítják őket Angliába, ahol kiképzik őket arra, mi módon kell biztosan megdögleni a háborúban. Az első pár héten a plébánián aludt, aztán az öreg bolgár azt mondta, „Egye meg a rosseb...”, ennyit már ő is tanult Somogyban, csinált neki egy kis odút, a szerszámosból leválasztva. Egy hét múlva ráeszmélt, hogy teljesen felesleges volt az erőlködés, a fiatalok bizony gyakran ébredtek együtt. A háború alatt a lengyel bujkálni kényszerült, különösen a németeket kerülte, utána pedig azonnal összeházasodtak. A pap segített születési anyakönyvi kivonatot szerezni Varsóból. Eleinte Pestre jártak vonattal, élelmiszert cseréltek cukorra, cérnára, ruhaneműre, később eltartotta őket a kertészet. Andris csak hét év múlva született, már éppen örökbefogadás után kezdtek érdeklődni. Hat év múlva, nyáron, az apja felmászott a cseresznyefa csúcsára, „Aki ősszel iskolába megy, az megérdemli a legszebb gyümölcsöket”, letört az ág, és a szép szőke férfi soha nem állt fel a kerekesszékből. Estefelé kigördült a partra és nézte a hattyúkat, Anna meg a gyerkőc kimentek utána, Andris kavicsokat kacsáztatott a vízen, ők meg a csónakázásról álmodoztak, majd ha, nemsokára, meggyógyul Lech. Aztán egyik este Anna mesélt valamit, kérdezett, de a lengyel már nem válaszolt.
Még abban az évben egy drapp Volga állt meg a ház előtt és a megyétől, Kaposvárról jött két ember, pénzt ajánlottak a kertészetért, illetve a helyért, valami idegenforgalmi mutatvány lenne ott. Arra is figyelmeztették őket, hogy ha esetleg nem fogadnák el, akkor vannak más eszközeik is, és hogy egyáltalán itt vannak ezzel az ajánlattal, azt csak Takács elvtársnak köszönhetik. Elfogadták, de fogalmuk nem volt róla, ki az az elvtárs. Minden berendezést, szivattyúkat, fóliavázakat sikerült eladniuk. Az öregek vettek egy nyaralót a parton, téliesítették, virágos kertet telepítettek köré. Anna pedig a kisfiúval Komlóra költözött, a várost akkor kezdték kikaparni a hirtelen növekedés építkezéseinek porából, kellettek jó kertészek. Fásítottak, parkosítottak, virágágyásokat építettek, igaz, a legnagyobb zöld terület, a Bányász park majd minden évben leégett a bányásznapi tűzijátéktól. Az asszony az Újtelepen egy iker bányászlakás felében élt. Egyszer csak elfogyott az országból a paraszti munka, a vidéki lét reggeltől estig való robotolása, a téeszek elől menekülő fiatalok, de a bányának szüksége volt munkaerőre, jöttek a lengyel vendégmunkások. Anna a szénbányáknál kapott állást, papíron adminisztrált, de valójában a polyákoknak tolmácsolt.
Ezer bajuk volt, papírokkal, orvoshoz menéssel, postával, a sok ivás miatt a rendőrökkel, misére menéssel. Az asszony meg úgy érezte, hogy tartozik ezzel annak a drága, szökött katonának.
Egy magyar bányász, aki a szakszervezetnél is csinált valamit, elkezdett neki virágot, barkát, krémest hordogatni, egyszer-egyszer elmentek moziba, fürdeni Sikondára. Egy év múlva odaköltözött az ikerbe, a fiú semleges volt, elfogadta, de nem fogott vele kezet, még játékból sem és nem hívta sehogy. Aztán a nagy bányatűz után az ember elkezdett inni, talán a félelemtől. Anna nem csodálkozott, mindegyik ivott, ki többet, ki kevesebbet. Csak a férfi egyre többet, a sörös estékkel sok baj nem volt, de amikor a pálinka volt az úr, akkor nagyon kellett kerülni vele minden szóváltást. Először egy fizetésnapon ütötte meg, mert Anna szóvá tette a kései és részeg érkezést. Másnap figyelmeztette, hogy ez nem történhet meg, de a férfi nem emlékezett semmire.
Bányásznap előtt, akkor kapták a hűségjutalmat, este tízkor még nem volt otthon, pedig már kettőkor kiszállt a kasból. Nagyon részeg volt, amikor végre csikordultak a szandálos lábai a kavicson, leült az asztalhoz és azonnal a vacsora iránt kezdett érdeklődni. „Melegszik” mondta idegesen Anna és azon tanakodott, hogy milyen indokkal küldje a szobájába a kisfiút.
„ Este tíz múlott és még nincs kész, ez szép!”
„Mondom, melegszik, már kettőkor kész volt!”
„ Ne vitázz, hanem hozd azt a moslékot!”
A gyerek letette a ceruzáit és figyelni kezdett. Anna levette a rezsóról a tálat és az asztalra tette, látta, jobb, ha ő szed neki. A férfi az első kanál után eltolta a tányért és felállt.
„Ez hideg, mint a segged!”
„ Nem beszélsz így velem, főleg a gyerek előtt nem!”
A férfi kétszer pofonvágta, az orra vérezni kezdett, Andris felugrott és teljes erejéből a részeg gyomorszájába ütött, megpróbálta megrúgni is, de kapott egy pofont és a szennyesládának esett. Az ember utána támolyodott, de Anna üvöltését követően megtorpant. Azt motyogta, „Majd csinálok én rendet” és bearaszolt a fürdőbe, elkezdte engedni a vizet. Ilyenkor majd’ tele engedte a kádat, belefeküdt a meleg vízbe és többnyire ott aludt el, szinte mindig bele is vizelt a habokba. Az asszony lefektette a fiút, nem jártak misére, de néha, mint most is, esténként lengyelül imádkoztak. Megígérte a fiának, hogy ilyen nem lesz többet, Andris megfogadta, hogy bosszút áll. Anna bement a fürdőbe, a víz már szép sárga volt, megkérdezte, hogy megmossa-e a haját, mire a férfi azt mormogta, „Na, megjött az eszed!”.
Nyomott a fejére a sárga tojássamponos tubusból, benyúlt a kádba, nagyjából lemosta, felemelte a nagy, áramzabáló orosz hajszárítót, bekapcsolta és bedobta a vízbe.