Anima mundi II. rész
Írta: Veres Roland
Közzétéve 2 éve
Megtekintések száma: 377
Anima mundi II. rész
Egy hete vagyok a szanatórium vendége. Nem nagy dolog, egy egész életet leéltem a falakon túl az őrültekházában.
Egy hete győzködnek, nem Máté János vagyok. A diagnózis szerint a túlzott kisebbségi-komplexus összetett téveszméket, identitászavart és paranoid képzeteket okozott nálam.
Hangfelvételeket játszanak vissza, amiket állítólag a velem zajlott terápiák során rögzítettek.
– Rájöttem, lehetek akármilyen tehetséges, intelligens és humoros, bármennyire is kedvelnek az emberek, mit sem számít. – Hangom monoton, elhal a magnóban, benne a teljes önlemondás reszket.
– Emlékszik, mikor ezeket mondta? – kérdezi az orvos.
– Valami kezd derengeni – mondom.
Beszállok a játékba. Hadd higgyék, kezdenek megtörni. Elhitetni velem, beteg vagyok. Hadd higgye az Übermensch, legyőzött.
– Arra is emlékszik, sokat olvasott a kvantum-fizika és a miszticizmus témakörében? Azt hittük segít magán, de csak még jobban belelovalta magát a tévképzeteibe, ezért elkoboztuk őket.
– Most, hogy így mondja… – hazudom.
– Azt is tudja, nem találkozott a napokban az ikertestvérével. Feltehetően alkoholos delíriumban képzelte csupán. Nem járt abban a kocsmában.
Minden részletre figyelnek.
Tudom, az orvos is benne van az összeesküvésben.
Az írógép előtt ülök, de a Múzsa messze jár. Valaki mást csókolgat vadul és részegen.
– Nem semmi az a csaj, aki múltkor itt volt veled. Igazi lázadó – mondja a szobatársam. Az ideje nagy részét öntudatlanul tölti. Több gyógyszert pumpálnak belé, mint egy egész patika havi szállítmánya. De legalább többnyire csöndben van. Ez az első tisztább pillanata mióta itt vagyok.
– Véreskezűnek hívnak – mondja.
– Ez az indiánneved? – kérdezem.
– Jogunk van szabadon dönteni a nevünkről. Nem szabad, hogy behódoljunk a felsőbb akaratoknak. A kulcsszó a szabadság.
A fickó szintén paranoid-skizofrén tünetekkel került ide. Teremtett magának valamit, amit csak Ellenségnek hív. Nehéz kibogozni mi is pontosan, de az ő fejében nyilván logikusan áll össze a kép.
Teremtett magának egy kézzelfogható ellenséget ebben a kaotikus világban, holott ahogy a filozófia tartja, önmagunk legnagyobb ellenségei mi magunk vagyunk.
Ez rám a szó legszorosabb értelmében igaz.
– Levele jött, írókám – mondja a tagbaszakadt ápoló, az asztalomra tesz egy borítékot, a szobatársamhoz lép. – Tyler Durdenkém, te meg gyere a terápiára.
Magamra maradok.
Kezembe veszem a súlyos borítékot. A pecsét tanúsága szerint már két hete elküldték a levelet. A feladó valami Veres Roland. Fogalmam sincs, ki lehet, de a neve bizarr déjà vuként visszhangzik a fejemben.
Feltépem. Kiveszem belőle a papírokat. Egy novella kézirata.
Miért küld nekem bárki is novellát?
Talán összekevert az Übermenschemmel. Jelen körülmények között az ő ajánlása többet ér. Bár Sade márki is alkotott elmegyógyintézetben.
Olvasni kezdem:
Máté János robajra ébred. Az egyik állomás mellett haladnak el. Mintha élete robogna el mellette. Feje felett a vonat fényei villognak. Szétrobban a feje, kezei remegnek, homloka izzadtságtól gyöngyözik. Úgy érzi magát, mintha egy elhaló visszhang lenne valahol a távolban.
Nyálam sósavként gyöngyözik le torkomon. Szívem őrült törzsi táncba kezd a kannibálok földjén, belülről kezdi zabálni az emberhúst. Az ujjaim között pörgetem a lapokat.
– Író vagy. Az írók folyton karaktereket teremtenek. Talán öntudatlanul tetted. Annyira gyűlölöd magad, hogy létrehoztál egy olyan ént, ami átlép a hibáidon.
Gyűlölheti és szeretheti egyszerre magát annyira az ember, hogy öngyilkosság helyett, megalkossa a saját Übermenschét, töpreng, és ha igen, hogyan?
Valamiért egy szanatórium jut eszébe.
Egy öreg írógép ujjai alatt kattogó hangja.
Gyógyszerek fanyar íze a szájában.
Depresszió és önutálat egy gúnyosan vigyorgó tükörben.
Ez valami vicc? Három héttel ezelőtt ezek meg sem történtek. De még ha már meg is történtek volna addigra, ki tudná leírni?
Az Übermenschem. Az őrületbe akar kergetni. Azt akarja, agyam végleg felmondja a szolgálatot.
Az utolsó papírra tekintek.
Máté János a kezébe veszi a súlyos borítékot. A pecsét tanúsága szerint már két hete elküldték neki levelet. Fogalma sincs, ki lehet a feladó, de a név bizarr déjà vuként visszhangzik a fejében.
Feltépi. Kiveszi belőle a papírokat. Egy novella kézirata.
Miért küldd/küld/ nekem bárki is novellát? – tűnődik
Talán összekevert az Übermenschemmel, gondolja az író, jelen körülmények között az ő ajánlása többet ér. Bár Sade márki is alkotott elmegyógyintézetben.
Olvasni kezd.
A földre hullnak kezemből a papírok. Körbevesznek, mint apró műholdak a Földet.
Az Übermenschem küldhette. Végleg a tébolyba akar taszítani.
Még hamis postai pecsétet is rakott rá.
Forogni kezd velem a világ. Halántékom lüktet, mint a szárazföldre hajított hal kopoltyúja.
Leesek a székről. Sípol a fülem.
De miért is lenne akkora őrültség? Én megteremtettem a tulpámat, mi van, ha engem is teremtett valaki?
Az emberiség nagy része, hisz egy Teremtőben. Nevezik Istennek, Jahvehnak, Allahnak vagy Brahmának. Miért ne nevezhetnék Chuck Palahniuknak vagy Neil Gaimannek?
Én álmodom az Übermenschem vagy ő álmodik engem?
Mi van, ha a levél küldője álmodik engem?
Valóban megtébolyodtam, és nem is Máté János vagyok?
Vagy mindez megtörténik?
A valóság olykor olyan bizarr, hogy fikciónak tűnik.
Kérdések, amikre meg kell találnom a választ. A beszélgetésem jut eszembe a macskával, a pillangóval és az apostollal.
– Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige.
Úgy érzem magam, mint egy absztrakt festmény egy impresszionista kiállításon.
Már látom az alagút végén a fényt, de a megvilágosodást egy szénfekete száguldó vonat kergeti.
Ha egy író meghal, történetei nem folytatódnak, karaktereit viszi magával. De a történeteket, akár évezredeken keresztül is mesélhetik. A teremtmény túléli alkotóját.
Ha megölöm magam, magammal viszem az Übermenschem?
Ha Isten meghalna, az emberiség is kihalna? Vagy történeteinket még évmilliókig mesélnék?
Felállok. Úgy érzem, mintha egy kéz nyúlna le a torkomon, az mozgatna belülről.
Kilépek a szobámból, a foglalkoztatóba megyek. Látom, az ápolók készültségbe helyezik magukat.
– Az Isten egy író! – mondom. – Halljátok? Halljátok Máté János evangéliumát? Az Isten egy kibaszott író!
Ha az Übermenschemet én alkottam, engem is megteremtett egy író, nem vagyok valódi.
Ha őrült vagyok, ha a másik az igazi Máté János, nem vagyok valódi.
Az Isten és az Ördög csak dumál a szabad akaratról.
Én akarok dönteni a létezésemről.
Fejjel nekirohanok az egyik ajtó üvegének. Mintha a valóság törne darabokra körülöttem. Fejembe üvegszilánkok állnak. Megragadok egy nagyobb darabot, vagdosni kezdem a csuklómat.
Többé nem vigyorgok. A táncos leesett a színpadról, eltörte a lábát, és, mint egy lovat, lelövik.
Az ápolók rám vetik magukat. Dr. Földessy egy hatalmas fecskendővel siet felém.
– Nem értitek? Én az evangélisták felét kiteszem! Máté és János! Jin és jang! Víz és tűz! Valóság és fikció!
A tű hegye akár egy kígyó, belém mar. Mérge vénámba hatol, elröpít az öntudatlanságba.
A szobámban más által írt életem teleírt papírjai hevernek a porban.
Újra tabula rasa vagyok.
Kezeim és lábaim ágyhoz kötözve. Gyógyszerek milliárdjai hevernek mellettem. Karom tűszúrásoktól lángol.
Szám szélén nyál csillog. A világ, mint egy többszörösen lassított felvétel hömpölyög körülöttem. A csipától megkeményedett szemeim lassan forognak körbe.
Börtönbe zárhatnak. Tolószékhez láncolhatnak. Nyakadat bitóba tehetik. Elvehetik a szólásszabadságod. De ha elveszik a jogod, hogy végezz magaddal, végleg megfosztottak szabad akaratodtól.
Talán soha nem is volt.
Fejem felett vakító neonok.
Mesterséges Napok.
Betűk halmaza egy papíron.
Egy unatkozó Isten, aki történetekkel szórakoztatja magát.
Egy unatkozó Isten, aki unalomból kínoz minket.
Rájövök, én is ezt tettem.
Panaszosan és monotonon mormolom, miközben újabb adag nyugtatót pumpálnak belém:
– Az Isten egy író… Az író egy isten…