Amikor tárva-nyitva maradtak az ajtók
Írta: Köves István
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 261
AMIKOR TÁRVA-NYITVA MARADTAK AZ AJTÓK
(Az Arany János emlékév jegyében)
W. úr gondosan beretválkozott.
A befejező, utolsó lehúzást követően nem öblítette le a mákos-szappanhabbal borított elefántcsontnyelű kést, nyitva csúsztatta a fajansz mosdókagylóba.
Fertőtlenítő arcszeszt dörzsölt állára, nyakára, kellemes, hűs Figaró-illat terült szét a visszhangos fürdőszobában, az ügyes kis parafabetétes fémkupakot már nem csavarta a helyére, letette a zöld-arany mintázatú üvegcse mellé, a tükör előtti polcra.
Két trikót vett föl, alulra egy vékonyabb ujjatlant, arra egy teniszpólót, legfelülre a fekete monogramos, vajfehér puplininget gombolta magára. Alsónadrágot is kettőt húzott, alulra egy gumis műselymet, aztán egy gombosat, fehér vászonból.
Töprengés nélkül nyúlt a skótkockás nyakkendőért, gépiesen hurkolta a gallér alá.
A valódi angol szövetből méretére szabott szürke öltöny tökéletesen fedte el mindezt.
Fölpattintotta címeres zsebórájának fedelét, elégedetten belehallgatott az Anker-kerék megnyugtatóan egyenletes kattogásába, majd helyére ejtette az időmérőt, az órazsebbe.
Az íróasztal fiókjából kiemelt egy, a vitéz nagybányai kormányzó úr képmásával ékes ezüst ötpengőst, azt a jobb oldali mellényzsebbe csúsztatta.
Benyitott a hálószobába, tétovázás nélkül lépett az ágyhoz, előrehajolva óvatos csókot lehelt felesége márványos meredt, hűlt homlokára, elsimította feje körül a párnát, majd visszahajtotta a lepedőt a viaszosodó arcra. Nem nézett vissza, kilépett a folyosóra.
Az előszobatükörbe pillantva megállapította, hogy a meggyvörös durábel bokacsizma nem igazán pásszol az öltönyéhez, de a merev, impregnált viharkabát valahogy mintha egyensúlyt teremtett volna, s ahogy a fiókocskából kiemelt szürke, őzbőr sofőrkesztyűt a kezére húzta, a fejére illesztette a Prágából hozatott szürke nyúlszőrkalapot, kifejezetten rendben levőnek találta a látványt.
Amikor sétabotjával a karján kilépett a teraszra, a lépcső alján várakozó fegyveres rajtakapottan rezzent össze. Maglepetésében majdnem köszöntötte a méltóságos urat. Aztán önérzetének helyreállítására törekedve, kikapta annak kezéből a botot, fölhúzott térdén, akár ha gyújtósnak való gallyat, kettétörte, s ledobta a fal tövébe.
W. úr ekkor lelépett az utolsó lépcsőfokról, a fegyveres mellé, és szárazon ennyit mondott:
- Ez Arany János sétapálcája volt, fiam.
Jövőt kutatva mélyedtek egymás szemébe.
Ekkor ért oda a Főhadnagy. Egyetlen pillantást vetve az indulatosan egymásnak feszülő férfiakra, mind az alkalmat, mind az időpontot nagyonis megfelelőnek ítélte, ezért derekán fityegő fegyvertokjából előhúzta revolverét, kibiztosította, majd tétovázás nélkül, gyors egymásutánban két lövést adott le.
A fegyveres suhancot szemből, homlokcsontját pontosan a közepén átlyukasztva találta el a lövedék, mint a letaglózott marha, úgy zuhant némán hanyatt, az idős urat félig oldalról, félig hátulról érte, valahol a füle alatt vágódott bele, szinte fölrobbant a feje, a szétröppenő csont- és húsdarabok vércseppekkel keveredve szeplőzték a fehér kavicsos járdát.
A Főhadnagy várt egy csöppet, de mert az utcában semmi sem mozdult, a markában szorongatott fegyvert mereven a jobb combjához szorítva elindult fölfelé, a villa bejáratához, árnyéka a napfényben vakító lépcsősor élein furcsán megtörve, hűséges kutyaként ugrándozva követte lépteit.