Ami összeköt
Írta: Kazai Ágnes
Közzétéve 10 hónapja
Megtekintések száma: 695
Ami összeköt
A színház volt az életem. Ott kezdődött és fejeződik be számomra minden.
Édesanyám a varróműhelyben dolgozott. A színházban mindenki kiváló munkaerőnek tartotta, de én tudtam, valójában varázsló, aki a jelmeztervezők által megálmodott ruhakölteményeket életre kelti.
Édesapámat alig ismertem, mégsem éreztem elhagyatottnak magam. Nagy család vett körül, rendezők, színészek, díszlettervezők, sminkesek, ügyelők, súgók és a csupaszív direktor, akinek oly sokat köszönhettünk.
A társulat tagjai egy, használaton kívüli raktárból teremtettek otthont számunkra. Kiváltságos helyzetben voltam, hiszen hányan mondhatták el magukról, hogy Dorothy ágyában hajtják álomra fejüket, a von Trapp gyerekek uniformisában járnak iskolába, Mary Poppins mindent elnyelő táskáját cipelve.
Az iskola. Eleinte próbáltam elkerülni; nem voltak barátaim, különcnek tartottak. Kicsit talán irigyeltek is a színház miatt, miközben én az ő életükre vágytam. Takaros, kertes házra, frissen nyírt, zöld pázsitra, gyümölcsfákra, amely alatt jólesik a délutáni szunyókálás, játékos kutyákra, macskákra, meg kistestvérekre és szülőkre, akik oly, nagy szeretettel néznek egymásra.
Idővel rájöttem, hogy megvásárolhatom iskolatársaim barátságát egy-egy híres színész fényképével, aláírásával, a varrodából elcsent kincsekkel: gyöngyökkel, tollakkal vagy a helyi gombfocicsapatot sikerre vivő, különleges gombokkal.
A színház valamennyi zugát ismertem, de közülük a varróműhelyt tartottam a legtitokzatosabb helynek. Reggelente felfedezőútra indultam. Meglátogattam az új szerzeményeket és a régi ismerősöket. Tisztelettudóan meghajoltam a fenséges bársonyok és brokátok előtt, keringőztem a finom selymekkel és leheletvékony muszlinokkal, összekacsintottam a pajkos kreppekkel és virágmintás kartonokkal, magasba röptettem a pillangószárnyú tüllöket, majd elmerültem a csipkék, madeirák, szalagok és flitterek végtelen világában.
A szabás-varrás minden fortélyát elsajátítottam, így a mama is elégedett volt velem.
– Fontos, hogy biztos szakma legyen a kezedben – mondogatta –, ha én már nem leszek. Az igazgató persze nyugtatta; amíg a színház élén áll, nem kell aggódnunk a tisztességes munka és megélhetés miatt.
Szerettem a ruhakészítés minden mozzanatát, az első öltéstől a jelmezes próbáig, de nem ez volt az álmom. A színpadra vágytam. A reflektorok fényében akartam állni, hallgatni a véget nem érő tapsot, beszippantani a kapott virágcsokrok illatát, olvasni a nevemet a címlapokon, fogadni a gratulációkat.
A jelmezek a színházi előadás nélkülözhetetlen részei, de a készítők neve sosem jelenik meg a színlapokon. A varrónők háttérben maradnak, örülnek, ha a művészek megdicsérik
munkájukat vagy felismerik őket a színházon kívül is.
Nem az akartam lenni, aki titkos történeteket pletykál a híres színészekről; az akartam lenni, akiről a történetek szólnak.
Egy színházi ünnepségen felfedtem a tervemet. A mama mosolya egy pillanatra elhalványult, a társulat tagjai pedig meglepetten néztek rám. Értetlenségüket látva, az arcukba kiáltottam, hogy szinte valamennyi szerepet kívülről fújom, szép hangom van és jól táncolok, az isten is színpadra teremtett. Később megbántam indulatos szavaimat, hiszen egész életemben csak a legjobbakat kaptam tőlük.
– Lássuk hát, művésznő, mit tudsz! – évődött a direktor, és én lenyűgöztem őket.
Utána valami megváltozott, már nem a varrónő szeretetreméltó kislányaként tekintettek rám.
Apróbb szerepeket kaptam, a nevem még nem jelent meg a színlapon, de tudtam, türelmesnek kell lennem, a tehetségem és szorgalmam meghozza a vágyott sikert.
A születésnapomon meglepetés ért. A színházigazgató egy borítékot nyújtott át. Nem tudtam, mit szóljak. Örültem, hogy végre nem valamiféle, gyerekes dolgot kapok tőle, és csak reméltem, hogy pénzzel nem sért meg. A borítékban a színiakadémia következő meghallgatására szóló meghívót találtam. Még köszönetet sem mondtam, lángvörös arccal kirohantam, és csak kedvenc selymeim között leltem megnyugvásra.
Hat hónapom maradt a felkészülésre, a társulat tagjai egy emberként segítettek.
Szövegtanulás, beszéd- és mozgásgyakorlatok, ének- és táncpróbák tették ki napjaimat. Igyekeztem ellátni feladataimat, segítettem a mamának, de gondolataim a meghallgatás s leginkább a versválasztás körül jártak.
– A versmondás különleges alkalom lesz – gondoltam –, a költeményt édesanyámnak is szavalom majd.
Magam előtt láttam, ahogy a nézőtéren ül a legszebb ruhájában, és zsebkendőjét szorongatva, hallgatja az előadást. A Füstbement terv mellett döntöttem. Petőfi műve méltó lesz hozzá, egyszerűségével, fájó őszinteségével.
„S én csüggtem ajkán... szótlanúl...
Mint a gyümölcs a fán.”
Lehet-e valaha ennél kifejezőbben szólni a gyermeki szeretetről?
Közeledett a meghallgatás időpontja. Az egész társulat lázban égett, s én nem is éltem igazán, inkább csak lebegtem valamilyen, felfoghatatlan boldogságban. Igen, lebegtem, s közben nem vettem észre, ahogy a mama egyre csak fogy, görnyedtebben jár, arca beesik, bőre fakóvá válik, szemében kihuny a régi fény és csillogás. A szűnni nem akaró köhögést a régi drapériákon, bútorokon megülő porra fogta, s én hittem neki, mert hinni akartam.
Eljött a nagy nap. Csalódással vettem tudomásul, hogy a mama nem kísér el. Nem érezte jól magát, és nem akarta megzavarni az előadást.
– Az igazgatóval úgyis többre mész – mondta –, ő sokakat ismer, s általa téged is sokan megismernek majd.
Még fel sem ocsúdtam, s már a nevemet hallottam. Ott álltam a színpadon, a régóta vágyott reflektorfényben. Ez az én pillanatom, erre vártam egész életemben. A bizottság tagjai kedvesen üdvözöltek, és bátorítóan intettek: kezdhetem.
Petőfi Sándor: Füstbement terv
„Egész uton – hazafelé –
Azon gondolkodám:
Miként fogom szólítani
Rég nem látott anyám?”
Ideges köhintés hallatszott a színfalak mögül. Kinéztem, s láttam, ahogy az igazgató a szemeit törölgeti. Akkor megértettem mindent, az aggódó tekinteteket, a suttogásokat, a félszavakat, amelyekre az elmúlt hetekben fel sem figyeltem igazán. Hirtelen összeállt a kép, mint amikor a mozaik utolsó darabkája is a helyére kerül. Már nem érdekelt a meghallgatás, nem fejeztem be a verset, csak szaladtam, és meg sem álltam a kórházig.
A mama nem volt olyan önző, mint édesapám annak idején, sok-sok évvel ezelőtt. Megvárt, hogy elbúcsúzzon tőlem. Kérdezett a meghallgatásról, s én megnyugtattam: tökéletes voltam a színpadon.
– Meglátod, állva tapsolok majd az első bemutatódon – mondta alig hallhatóan.
– Ebben biztos vagyok, mama – válaszoltam. Életünkben először mindketten hazudtunk a másiknak.
Többé nem mentem meghallgatásra, nem álltam színpadra, nem táncoltam, nem énekeltem. Visszavonultam a varróműhelybe, s csak évek múltán mozdultam ki onnan. Továbbtanultam, jelmeztervező lettem, így részben teljesült az álmom, olvashattam a nevemet a színlapokon. Amikor megszülettél, kiteljesedett az életem, de édesanyám halálát sokáig nem tudtam feldolgozni.
Most ismét meghallgatásra készülök, de ezen már tied a főszerep. Tudom, hogy a Füstbement terv meghozza neked azt a sikert, amelyre én vágytam annak idején. Meglátod, állva tapsolok majd az első bemutatódon.
– Ebben biztos vagyok, mama.