Állatmese

TÖREDÉKEK
Állatmese

Éjszaka. A boszorkányok időszaka. A fiú az ágyában fekszik. Mellette plüssállatai. Egy kacsa, egy sün és egy róka. Szülei este nem húzták be a sötétítő függönyt. A hold és a csillagok sejtelmesen osonnak be a szoba sötétségébe. A fiú az ablakot bámulja. Nézi elrepül-e előtte egy boszorkány. Tudja, csak akkor kell félni tőlük, ha meglátnak. Egyébként nem bánthatnak.
A fiú a takaró alá bújik plüssállataival. Mindhármat magához öleli. Minhármukat egyformán szereti.
A takaró alatt egy apró barlangba kerül egy erdőben. Körülötte az erdő mindenféle állata. Vigyáznak rá, míg elmúlik az éj. Vidám társaság. Csacsognak. Mindent megtesznek, hogy eltereljék figyelmét a boszorkányról, aki őt keresi.
Ők a barátai.

Már a mézsör sem olyan, mint régen. Az íze sokkal keserűbb és karcosabb, akárcsak egész Takaro Land. Sokminden megváltozott.
A tévét bámulom a bárpult felett. Fekete-fehér némafilm megy. Alatta a párbeszédek feliratozva. A színes hangosfilmek már kimentek a divatból. Ez az új módi.
Mosómedve Asszonyság újabb korsóval rak elém. Be nem áll a szája. Azt hiszi, vendégcsalogató, ha folyton szóval tartja őket. Én csak nyugalomban sört akarok inni.
Már régen nem gondolok a múltra. Minek visszasírni azt, ami már elmúlt. Ha folyton ezen agyalnék, csak keserűbb és könnyesebb lennék, mint előttem a vizezett sör.
A tévében egy horrorfilm megy. Egy ember üldöz hentesbárddal egy farkascsajt és egy hiénasrácot.
A bejárati ajtó nyikorogva nyílik ki. Tollaim felborzolódnak a hangjától. A magassarkú cipő kopogása közeledik felém. Remélem ő is csak azért jön, hogy leigya magát.
Rákönyököl a pultra. Hajának tüskéi szelíden omlanak vállára. Egy narancslevet kér.
Nem csípem azokat, akik nem isznak alkoholt. Általában túl hülyék, hogy észrevegyék, mennyire elszaródott minden, ezért nincs rá szükségük, hogy tompítsák magukat.
– Gondoltam, hogy itt talállak, Dodó – mondja a nő. Csőröm sarkából látom, rám mosolyog.
– Mikor jöttél vissza? – kérdezem.
– Néhány napja – mondja.
– Minek? – kérdezem.
Belekortyol a narancslébe. Látom, az üdítő sárgul az irigységtől egy vodka után.
– Nagyon megváltozott itt minden – mondja. – Azért jöttem, hogy újra felvirágoztassuk ezt a várost.
Rágyújtok egy cigire a sör mellé. Ha másnak híján is van, de ’Ro Landben bagóban és piában sosincs hiány.
Krákogni kezdek. Süni szemébe tekintek. Azok a nagy, csillogó szemek semmit sem változtak az elmúlt évtizedek alatt.
– Szóval a nagyasszony évek múltán visszatér, és mindent helyrehoz. Hol voltál, mikor minden tönkrement? Élvezted a kis világodat valahol máshol, míg a város teljesen elbaszódott. Most meg visszajössz itt a trendi ruháidban és újra csicseregnek a madarak és kinőnek a fák. Menj a francba.
– Tudod, hogy nem rajtam múlott. El kellett mennem. Nem tehettem ellene semmit. De most visszajöttem. – A vállamra teszi a kezét. Lágy hangon folytatja. – Még nem késő. Visszahozhatjuk a város dicsőségét. Olyan lehet, mint régen. Minden kijavítható. Van is egy tervem. De segítened kell, Dodó.
– Tudod, mi a legjobb dolog az életben? Ha nem akarsz, nem kell tenned semmit.
Lesöpröm a vállamról a kezét. A tévében az ember épp élve nyúzza a farkascsajt, hogy aztán irháját kifeszítse a kandalló fölé. A hiénasrác hisztérikusan röhögve sír, miközben megkötözve bámulja barátnője kínzását. Elvette az eszét a félelem.
Én teljesen épeszű vagyok.
Nem teszek semmit. Nem vágyom semmire. Így nem is félek attól, hogy bármit elveszíthetek.
Süni kedves mosolya egy pillanatra sem vándorol el arcáról. Ő már csak ilyen.
– Dodó, te vagy itt legrégebb óta, éppen ezért tudom, te szenvedtél a legtöbbet. És pontosan ezért van rád szükségem.
Egy fiú nevetése csendül fülemben valahol a távolból. Nem térben. Időben. Csőrömbe veszem a korsót. Egyben lehúzom, hogy elhallgattassam.
– Rám már régen nincs szüksége senkinek – mondom.
Süni sóhajt egyet. Megissza narancsleve maradékát. Azt mondja, ő nélkülem is megpróbálja. Azt mondom neki, csak nyugodtan, az ajtó arra van.
– Azért jó volt újra látni, Dodó – mondja. Egy puszit ad tollas arcomra. Az ajtó nyüszítve csukódik be utána. Letépek egy tollat a karomról. Már nem olyan fényes, fehér, mint régen. Már nem olyan, mint egy fogkrémreklám csillogó fogsora. Szürkülő és sárguló, mint amilyen egy mosoly a valóságban.
Depresszió tör rám. Nem akartam arra gondolni, milyen volt régen ’Ro Land. Erre megjelenik ez a süni suna, és újra előtörnek az emlékek, amiket következetesen egy tojásba zártam. Most megtört a tojás, szilánkjai szívemet vették célba. Ideje hazamennem, hogy kialudjam magamból a dolgot.
Kint rágyújtok egy cigire. Az utca gyárkémények és leharcolt panelek árnyékában fekszik. A csillagokat már régen maga alá temette a szmog. Ha léteznek is égben repkedő boszorkányok, többé nem láthatnak ki mögüle.
Sikítást hallok az egyik sikátorból. Süni az.
Odarohanok.
A földön összegömbölyödve fekszik. Hajtüskéi égnek állnak. Körülötte egy mókusbanda.
Van az a sztereotípia, majdnem minden utcai bűnöző a patkányok közül kerül ki. Pedig a mókusok is ugyanolyan kártékonyak, mint ők. De jólfésült kinézetük miatt mégis kedvelik őket. A patkányokat megvetik. Ennyire a külsőre helyezzük a hangsúlyt. Ennyire csak a mázat nézzük, még ha belül ugyanúgy rohadtak is.
Nem gondolkozom. Egy parasztlengővel kiütöm a legközelebb álló mókust. Rávetem magam a következőre. A földre terítem. Beverem az arcát. Vére vörösre festi tollaimat. A harmadik hezitál. Nem tudja, rám támadjon vagy meneküljön-e. Végül az utóbbi mellett dönt. Két társa követi.
Odalépek Sünihez. Felé nyújtom a kezem.
– Jól vagy? – kérdezem. Megijedek a hangomtól. Aggodalmat hallok ki belőle.
Megfogja a kezemet. Felsegítem.
– Köszönöm, Dodó. Ha te nem vagy itt…
– …ezen a környéken, te sem lennél itt, és nem kerültél volna bajba – mondom.
Látom, megvágta a kezét. Letépek az ingemből egy darabot. Bekötözöm.
Sünit bámulom.
Rágyújtok egy cigire. Szúrni kezd tőle a szívem. Vagy talán valami mástól.
Meghúzom a laposüvegemet.
– Azt hiszem, jobb, ha rajtad tartom a szemem. Ez a város már nem olyan, mint régen volt. Már beleszoktál a rózsaszín selyemágyikódba. Itt két napot sem élnél túl.
Mosolyától, mintha kettéválnának az árnyak ott a sötét sikátorban, mint annak az embernek valami tenger.
– Akkor segítesz? – kérdezi.
– Azt mondtam, rajtad tartom a szemem. Nem azt, hogy segítek. De veled megyek. Megvárom, amíg rájössz, nem tehetsz semmit, aztán kikísérlek az állomásra, hogy visszamehess a Malibu Barbie házadba.
Süni a nyakamba ugrik. Boldogan átölel. Széttárt karokkal állok. Egyikben egy cigivel, másikban a laposüvegemmel. Azt hiszem, nem fogta fel, mit mondtam neki.

– Te most szórakozol velem? – kérdezem Sünit.
Másnap reggel az Okkultúra negyedbe megyünk. Egy évtizede nem jártam erre. Mindenfelé mágikus szimbólumok. Pentagrammák és unikornisok és mindenféle megfejthetetlen jelek, amiket mintha rajzfilmekből kölcsönöztek volna.
– Ez a nagy terved? Egy jósnő?
– Kaptam tőle egy levelet. Azt írta benne, tud nekünk segíteni. Hogy minden olyan legyen, mint régen. Te nem akarod visszakapni a valódi Takaro Landet? Az ezerszínű szivárványokat, zöldellő fákat, kéklő patakokat?
– A harcoló G.I. Joe-kat és Transformereket.
– Igen, volt az is. De azok mind hősi küzdelmek voltak, nem értelmetlen mészárlások.
– A felek mindig így állítják be az aktuális háborúikat – mondom.
– Javíthatatlan vagy – mondja.
– Igy van. Ahogy ’Ro Land is. Ezt hajtom az elejétől fogva.
Belépünk az egyik üzletbe. Füstülőktől terhes a levegő, mágikus eszközök replikáitól görnyednek a falak.
Előttünk az asztalon egy varázsgömb. Felette egy mágikus doboz. Egy tévé. Benne egy vén kecske. Alatta egy telefonszám kúszik egy csíkon szüntelenül, akár egy kígyó.
– Ha kíváncsi a jövőjére hívja ezt a nem emelt díjas telefonszámot, és megtudhatja, mit rejtenek ön számára a csillagok – mondja a vén kecske.
– Nem vagy már idős ahhoz, hogy higgy a varázslatban? Nem vagy még unatkozó nyugdíjas sem, hogy ilyen szarokat hívj.
Szelíden megüti a vállamat, hallgassak már el. Csendben maradok. Az megy a legjobban.
Előveszi a mobilját, felhívja a számot.
A tévében a kecske abbahagyja a „Hívd ezt a nem emelt díjas számot” mantráját.
– Hát eljöttetek – mondja a kecske.
– Azt üzented, tudsz nekünk segíteni. Hogy tudsz segíteni a városon – mondja Süni.
– Így van. De előbb van egy kérdésem a barátodhoz. – Rám pillant tévéképernyő szemével.
– Nekem azt mondták maradjak csöndben. Nekem ez így pont megfelel.
– Nem kell válaszolnod, csak megkérdezem. Emlékszel még a csótányokra?
Csőrömmel ráharapok a nyelvemre. Előveszek egy szál cigit. Olyan erősen bámulom a képernyőt, mint az emberek a főzősműsorokat. Olyan gyűlőlettel bámulom, mint az emberek a másikat, akinek jobban megy a sora.
– Miről beszél, Dodó? – kérdezi Süni. Nem válaszolok.
Ez egy olyan történet, amit nem osztottunk meg vele. Nem akartuk azt a szörnyű emléket megosztani a vidám társasággal. Azelőtt történt, hogy Süni csatlakozott volna hozzánk. Mikor még csak ő és én voltunk.
A vén kecske önelégülten bólint.
– Meg kell keresnetek a Fiút. Takaro Land csak így lehet újra olyan, mint régen.
– Hát persze – mondja Süni.
Hát persze…, gondolom magamban.
– Hogyan találhatjuk meg?
– Fel kell kutatnotok a Töredékeket. Azok majd elvezetnek hozzá. Egy floppy lemezt, egy régi számítógépet és egy tévét. Ha ezeket összekötitek, megtaláljátok.
– Hol találjuk ezeket?
Mintha a kecske mögül a háttérből valami magasztos zenét hallanék. Aztán rájövök, hogy tényleg az megy, mióta elkezdte. A hatásvadász.
– Azonnal átküldöm a telefonodra a címeket – mondja magasztos hangon. A telefonját kezdi babrálni. – Mire is kell kattintani? Hol van a billentyűzet? Ja, megvan.
Egy ujjal ügyetlenkedve elkezdi bepötyögni a szöveget.
Ez már magasabb szintű mágia. Technológiának hívják. Nem megy neki.
Erősen koncentrál, hogy be tudja ütögetni a szavakat, majd újra elkomorult arccal tekint ránk.
– Átküldtem. Itt megtaláljátok a Töredékeket. De még mielőtt nekikezdtek kalandotoknak, valaki még hiányzik. Neki is csatlakozni kell hozzátok.
A cigi kimered a számban. A kecskére tekintek. Nyaljon sót. Aztán Sünire nézek.
– Nem. Őt nem. Az kizárt. Nem, és nem. Nem vagyok hajlandó.

A zenegépből punk zene szól. Szakadt ruhákba öltözött papagájokat kerülgetünk. Bőrkabátokban feszítő macskákat. Feketébe öltözött hollókat.
Az egyik asztalnál találjuk. Éppen a társadalom hibáiról prédikál egy asztaltársaságnak. Azt mondja, a patkányok olyanok, mint az emberek. Ha másnak szarabb, mint nekünk, attól jobban érezzük magunkat. De mi nem gondolkodhatunk így. Az olyan kispolgári.
Monológja közben észrevesz minket. Még befejezi a mondatot.
– Anarchizmusról beszélek, de nem káoszról. A kettő nem ugyanaz.
Odajön hozzánk. Vigyorogva átöleli Sünit.
– De rég láttalak, szívem.
– Én is téged, Róka.
– Hello, Dodó. – Felém nyújtja a kezét. Egy pillanatig csak bámulom vörös mancsát. Kelletlenül kezet rázok vele.
– Mi szél hozott titeket ide, ahová a lélek is csak hányni jár?
Most, hogy mondja, engem is elfog a hányinger.
– A segítségedet szeretnénk kérni, Róka.
– Várjatok. Előbb rendeljünk valamit. Dodó, még mindig sörözöl?
Bólintok. Ez már biztosan így marad.
Leülünk az egyik hátsó bokszba. Róka lehúzza a vodkáját.
– Szóval? – kérdezi.
– Vissza akarjuk hozni a régi Takaro Landet. Tudjuk is, hogy mit kell tennünk. De te is kellesz hozzá.
– Tudjuk egy frászt. Egy sarlatán, mondta, te meg benyaltad – mondom.
– Miért olyan nehéz hinned, Dodó? Régen te is hittél – mondja Süni.
– Régen a Télapóban és a Jézuskában is hittem. Aztán kiderült, hogy mindkettő csak egy fedőcég, amit szülők, óvónők és rokonok alapítottak.
Süni rám mosolyog. Mosolya azt sugallja, újra hinni fogok. Hiszek is. Abban, hogy nem fogok.
– Egyetértek, Dodóval – mondja Róka. – A mesékből már én is kinőttem.
Gyűlölöm, mikor egyetért velem. A baj az, többször van így, mint ahogy szeretném. De most kapóra jön.
– Na, akkor meg is beszéltük. Kettő az egy ellen. Igyuk le magunkat és menjünk haza – mondom.
– Várj, én nem azt mondtam, hogy nem segítek – mondja Róka. – Ha bármi esély van rá, hogy megváltoztathatjuk a dolgokat, hogy jobbá tehetjük a várost, én azt mondom, próbáljuk meg. Nem hiszek abban, hogy sikerülhet, de a lázadás célja a lázadás maga. Még ha, valószínűleg semmi foganatja nem is lesz.
Süni mosolya még szélesebb lett. Az én nyakamon az erek is. Tegnap még olyan jól elvoltam nyugiban a söröm mellett, a fejemmel a seggemben, Vágyak nélkül, emlékeimtől elzárva, amik felidézése csak fájdalmat okoz. Nem a rossz emlékek fájnak igazán. A jók. A dolgok, amiket már soha nem kaphatsz vissza.

A fiú szörnyű fájdalommal ébred. Ágyéka iszonyatosan fáj. A műtét előtt még egy kis kórteremben volt. Felébredve egy hatalmas szobában ébredt. Mindenfelé betegek. És az a szag. Csótányírtó szaga terjeng mindenhol. Orrába fészkeli magát.
Bömbölve sír. Az anyukáját szólítgatja.
Egy fehér ruhába öltözött hatalmas ápolónő árnyéka teríti be. Ráordít. Hangja megtölti a termet.
– Fejezd már be! Zavarod a többieket! Mindenki hallja, hogy itt sírsz! Fejezd be!
A fiúnak valamiért a boszorkány jut eszébe.
Összeszorítja fogait. Próbálja visszatartani a sírást.
A nemrég kapott plüsskacsához bújik. Szüleitől kapta, hogy legyen vele valaki, mikor ők nincsenek. Dodónak nevezte el. A kacsa hátára egy ragtapaszt ragasztottak, arra írták rá a fiú nevét.
Arcához szorítja a kacsát, hogy visszafogja a sírást. Hogy elűzze a csótányírtó szagot.
Könnyeit Dodó szívja magába.
Szüleitől kapta, hogy legyen vele valaki, mikor ők nincsenek. Aznap nem engedték be őket hozzá, mert a műtétet követően anyja után sírt hangosan.
Csak ketten voltak aznap. Dodó és ő.

A tömzsi épület vicces képet fest a magas panelok között. Valamiért egy ember diktátor jut róla eszembe.
Róka folyamatosan vakaródzik. Ő és Süni is liszttel kenték be magukat, hogy fehérnek látszódjanak. Különben a kapuig sem jutottak volna.
Róka találta ki az ötletet. Vagyis lopta a farkastól, aki így jutott be a gidákhoz.
A floppyt a Fehér Zászlósalj egyik irattárában találjuk meg a vén kecske szerint. A nevük ne tévesszen meg. Nem azért ez, mert békepártiak. Bár vannak köztük galambok. Már ha fehérek.
A klubházban bárki zavartalanul sétálhat. Már ha nem visz egy kis színt az életükbe. Annyi a dolgunk, feltűnés nélkül beosonunk az irattárba. Elcsenjük a floppyt. Kijövünk. Ők lemossák a lisztet, én meg addig megiszok egy sört. Rém egyszerű.
Róka folyamatosan vakaródzik. Attól félek, a tervet dugába fogja dönteni a meggyőződése.
Gyűlöli a gyűlölködőket.
Attól félek, nem fogja tudni visszafogni magát.
Nagyon komoly arccal, nagyon komolyan bólintunk a szembe jövőknek. Mert ők nagyon komolyan gondolják ezt az egészet.
Megtaláljuk az irattárat. Megegyezünk, én kint őrködök, ők addig megkeresik a floppyt. Az egyhelyben álldogálás úgyis jól megy.
Szívom a cigiket az ajtó előtt. Egy fehéregér akar bemenni az irattárba. Baszki. Szóval kéne tartanom. Az Rókának jobban menne.
– Fehér hatalom – mondom.
– Fehér hatalom – mondja. Még puffogtathatnék pár propaganda szlogent, de az az igazság nem követem a politikát és annak salakanyagait, így nem tudok.
Érzem, pár másodpercen múlik, hogy valamit kitaláljak. Végül is van bennem írói véna, csak egy sztorit kell írnom.
Süni és Róka lépnek ki az ajtón. Ezt megúsztam.
Süni alig láthatóan bólint. Megvan.
Indulhatunk.
– Hé, testvér, megsérültél – mondja a fehéregér Rókának. – Véres az arcod.
Mielőtt még Róka bármit mondhatja, az egér le akarja törölni róla a vért. Ami nem vér. Vörös szőre. Az egér keze nyomán lejön rókáról a liszt.
Az egér ordítozni kezd.
Néhány pillanat múlva a falhoz kennek minket. Letörlik Róka és Süni arcáról az álcát. Az én arcomat is dörzsölik, de egy idő után rájönnek, tényleg fehér vagyok. A fal is, amihez hozzávágják a fejemet, mielőtt elájulok. Utána már nem fehér.
Mikor kinyitom a szememet, egy székhez vagyok kötözve.
Süni és Róka mellettem ugyanígy.
Egy hóbagoly méreget minket.
– Mire kell ez nektek? – kérdezi. A floppyt lóbálja az orrom előtt.
– Szuvenír – mondja Róka. – Skalp.
Egy fehér kuvasz arcon vágja.
– Neked itt kuss a neved rézbőrű. Ahogy a bokszos csajnak is. Csak a kacsa beszélhet – ugatja.
– Szóval, kacsa, mire kell ez nektek? – kérdezi a bagoly.
Olyan jól elvagyok a söröm mellett, a seggemmel a fejemben, de ha egy seggfej az arcomba akar fingani, még Rókánál is rosszabb vagyok.
– Senkinek nem tűnt fel, hogy nincsenek fehér sünök?
– Tessék? – kérdezi.
– Bejöttünk ide. Ők ketten belisztezve, hogy átejtsünk titeket. Oké, sarki rókák vannak. De láttatok már fehér sünt? Senkinek nem tűnt fel, hogy valami nem stimmel? Mindenki bólogatott meg minden, de senki fejében nem fordult meg, hogy baszki, ez egy fehér sün, olyan nincs. Ti mondjátok magatokat a felsőbbrendűbb fajnak, mégis ilyen hülyék vagytok?
Jó, előtte nekünk se jutott eszünkbe. Most esett le. De ez is csak az igazamat bizonyítja. Mind egyenlőek vagyunk. Egyformán ostobák.
A bagoly meg azt bizonyítja, a sztereotípiák és az előítéletek baromságok.
A bölcs bagoly. A nagy fenéket. Csak egy idióta, aki egy idióta meggyőződést képvisel.
Mielőtt valami újabb válogatott logikai feladványt találnék ki Dr. Bubónak, Róka kiszabadította magát, felpattan a székről, tökön rúgja a kuvaszt, megfejeli a baglyot. Persze a bagoly feje nem úgy működik, mint a miénk, úgyhogy inkább a falhoz vágja. Attól már kiterül. Minket is kiszabadít a kötelekből.
– Ezt nem is néztem volna ki belőled, Dodó – mondja. – Szép volt, jól beégetted a fehér faszokat.
A kezét tartja, hogy csapjak bele. Egy pillanatig csak bámulom vörös mancsát. Vigyorogva belecsapok.
Süni felveszi a földre hullott floppyt. Olajra lépünk. Látom rajta, most máshogy mosolyog, mint szokott. Szinte biztos vagyok benne, a Fiúra gondol. Úgy gondolja, egy lépéssel közelebb járunk, hogy megtaláljuk.

A fiú szereti a karácsony illattát. Mindig ez jut róla eszébe. Ahogy a fenyő illata kergetőzik azokkal, amik a konyhából jönnek. Aztán a melegség, ami átlengi a lakást. Lehet kint bármilyen hideg, bent jó. Még nem igazán tudja mi az a lélek, de valami belül is melengeti.
Szülei kiküldik a szobából. Nemsokára jön a Jézuska. A fiú valahogy úgy képzeli el, mint a boszorkány ellentétét. Ha a boszorkány meglát, elkap. Ha te meglátod a Jézuskát, elmenekül.
Félve azt kérdezi Dodótól, a Jézuskának mi olyanok vagyunk, mint nekünk a boszorkány? Ő nem akarja bántani. De látná szívesen. Annyi jóval megajándékozta. Szereti őt, és akit szeretsz, látni szeretnéd, amikor csak lehet.
Még nem tudja, de látja is a Jézuskát, minden nap, anyában és apában. Még azt hiszi, van egy varázslatos lény, aki szereti, és ha jó fiú lesz, ajándékot kap.
Míg várja, hogy a Jézuska elmenjen, arra a pár srácra gondol, akik rosszak, őt is bántották nemegyszer, mégis tucatnyi ajándékot hoznak be az oviba minden karácsony után.
Megszólal a csengő. A fiú beszalad a nagyszobába. A fa alatt várják az ajándékok. A csillagszórók csillagokat szórnak.
Kibontja az ajándékait. Az egyikben egy plüss sün van. Magához öleli. Minden ajándék közül, amit a Jézuska hozott, neki örül a legjobban. Süninek nevezi el. Onnantól kezdve már hárman vannak. Dodó, Süni és a fiú.

Ritkán járok ’Ro Landnek ezen a környékén. Ide jönnek azok, akiket a társadalom kitaszított magából, vagy ők magukat a társadalomból. Akiknek elfogyott a szerencséje, és azok, akiknek soha nem is volt. Akik ki akarnának törni a helyzetükből, és azok is, akiknek ez tökéletesen megfelel.
Süni arcán most nincs mosoly. Ritkán látok rajta ilyen szomorúságot. Néhányan csak fekszenek kartondobozaikban, néhányan aprót kérnek tőlünk. Süni mindenkinek adna, de Rókával azt mondjuk neki, így soha nem érünk a célunkhoz. Ettől csak még szomorúbb lesz.
A forgalom manapság megnőtt a negyedben. Már nem csak az itt hajlékot kereső hajléktalanok, a rendőrkopók is rendszeresen bejárnak. Valahol fent, valami alja állatok eldöntötték, már az is bűncselekmény, ha az utcán ragadtál.
Az egyik rendőrkutya élvezettel veszi fel az adatait egy rongyos őznek. Élvezettel tuszkolja be a rendőrautóba. Arra gondolok, otthon a kemény közeget az asszony teszi oda, ahová akarja. Itt legalább kiélheti magát.
Róka odamenne, hogy leugassa a kutyát, de visszafogom.
Emberek halmain haladunk át. Nem nézek egyikre sem, de biztos vagyok benne, Süni mindegyikük arcát megjegyezte.
Mindenkivel törődni akar. Mindenkihez kedves. De ha mindenki baját magadra veszed, csak magadon okozol még több sebet.
De ez őt sohasem érdekelte.
Minden fájdalmát mosoly mögé rejti.
Nem azért segít, hogy meghálálják. Csak azért, mert szerinte így a helyes.
Elérkezünk célunkhoz.
Egy sikátor sarkában egy oroszlán hever. Sörénye csatakosan omlik arcába. Mikor megállunk előtte, csak közönyösen bámul ránk. Aztán a pohárra, ami mellette van a földön. Nem piával van teli. Pénzérméktől üres. A műanyagflaskája a másik oldalán hever. Az félig van.
Egy kartondobozban egy tévé.
Azért jöttünk.
Süni egy papírpénzt tesz a pohárba. Rámosolyog az oroszlánra.
– Jó napot kívánunk – mondja. – Megvennénk magától jó pénzért ezt a készüléket.
Az oroszlán a tévére sandít. Aztán ránk.
– Nem eladó. Ez az egyetlen vagyonom. Ha másom nincs is, de legalább tévém van. Ezt szoktam nézni.
– Nincs is bedugva – mondja Róka. – Mit néz rajta?
– Ugyanazt, amit maguk, mikor megy az adás – mondja.
– Kérem – mondja Süni –, szükségünk lenne arra a tévére. Sokat fizetünk érte. Vehet belőle egy jobbat is. Vagy bármi mást, amit szeretne.
– Kösz, de nem.
Mélyen beleslukkolok a cigimbe. Mondanék neki valamit, de Róka a vállamra teszi a kezét, ne tegyem.
Egy járőrautó áll meg mögöttünk. Kiszállnak belőle a rendőrök. Az oroszlánt kezdik igazoltatni. Azt kérdezik, életvitel szerűen él-e itt. Látják a tévét mellette, tudják, hogy igen.
– Velünk kell jönnie – mondják.
Róka azt súgja a fülembe, ha elviszik a fickót, mi vihetjük a tévét. Pénzt meg hagyunk itt neki cserébe.
– Van hol laknia – mondja Süni a rendőröknek. Egy számlát mutat nekik – Ebben a szállodában.
A rendőrkutya ránk, aztán az oroszlánra néz.
– Ha ez igaz, menjen oda. – Hangja nem parancsoló. Szemén látom, ő nem akarja ezt az egészet csinálni. Csak fent ezt mondták. Ő meg parancsot követ.
Az oroszlán hezitál. Süni megnyugtatóan a vállára teszi a kezét. Az oroszlán bólint.
– Rendben – mondja a járőr. Megnyugovást látok tekintetében. Szinte hálát, mikor Sünire tekint. Arra gondolok, talán csak azért, mert több rab már nem fér el a cellákban.
A rendőrök elmennek.
Az oroszlán Süni szállodájában fog lakni egy darabig. Süni azt mondja nekem, ő meg nálam. Mielőtt ellenkeznék, azt mondja, ne csináljam már. Régen mindig együtt aludtunk.
Az oroszlán azt kérdezi tőlem kérhetne-e egy szál cigit. Sünitől azt kérdezi, segítsen-e elcipelni a tévét, ahová vinni akarjuk. Nekünk adja.
Süni átöleli. Én adok neki egy cigit.

A fiú élvezettel olvassa a rókás meséket. A ravaszdi, aki mindig tudja, mi a jó válasz. Aki olyan kérdéseket tesz fel, ami ravasz módon elgondolkoztatja a többi állatot.
Kapott egy könyvet, „A vörös banda” volt a címe. Négy rókacsemetéről szólt. Kedvence a legkisebb volt, aki termetében hátrányosabb volt a többieknél, de esze mégis mindig megsegítette.
A fiú még alig tudott olvasni, de falta azt a könyvet. Is. Büszkén olvassa fel édesanyjának az egyik kamionon lévő feliratot, ami elhalad mellettük az úton. Végre értelmezni tudja a jeleket.
Már megtanult írni.
Vannak történetei, de még nem gondol arra, egyszer majd hasznosítja.
Dodóval és Sünivel már sok kalandot élt át.
Miközben szülei a konyhában főznek, a fiú elmesél kishúgának egy rókás mesét. Húga nevet, ahogy a fiú mesél. Akkor még hatásosan tudta előadni ezeket.
A konyhából is nevetés harsan.
A szülők is hallják.
Aztán néhány keresetlen szó hullámzik be a kisszobába, amit egymással váltanak.
Nincs harmónia hullámok nélkül.
Mikor a fiú haragos szavakat hall, mintha látná a boszorkányt, aki elsuhan a konyha ablaka előtt.
Születésnapjára egy plüssrókát kap. Annyit mesélt már a rókáról, hogy valósággá vált. Rókának nevezi el. Onnantól kezdve már négyen vannak. Dodó, Süni, Róka és a fiú.

A nyúl a garázsban babrál. Azt mondja, áttörés előtt áll. Valamit magyaráz a quantum fizikáról meg Camusről. Nem nagyon értem, miről beszél. Látom Süni se. Róka bólogat. A nyúl azt mondja, forradalmi újítás lesz, csak jusson a végére. Róka azt mondja, minden forradalom az elején kezdődik, nem a végén. Azt mondja, a forradalom egyszerre tünet és gyógyír.
– De miért is jöttetek? – kérdezi a nyúl.
– Azt a commodore 64-et vinnénk el – mutat a garázs egyik sarkába Róka.
– Miért?
– Miért ne?
A nyúl abbahagyja a munkát. Rókával cinkosan összenéznek. A nyúl tölt egy-egy répapálinkát mindannyiunknak. Süniét én iszom meg.
– Odaadom, ha válaszolsz egy kérdésemre, Róka.
– Nyomasd.
– Mi az élet értelme?
Róka megrántja a vállát.
A nyúl azt mondja, jó válasz. Megkapjuk a számítógépet.
Az egyik kezemben még ott van Süni pálinkája. Ennyire rövid, és ennyi az értelme az életnek?

A lakásomban Róka összeköti a számítógépet a tévével. Én addig iszok egy sört. Róka egy vodkát. Süni üdítőt.
– Lakájos – mondja Róka körbetekintve a lakásomban.
Csupasz falak. Egy ágy, egy íróasztal meg egy fürdőszoba. Azt várom, Süni azt mondja, otthonos. De nem mondja. Pedig ez az otthonom.
Róka összekötötte a készülékeket. Süni kezébe nyomja a floppyt.
– Na, nézzük – mondja.
– Nem. Ez Dodó feladata. Ő van itt legrégebb óta. Ő ismeri legjobban a Fiút.
Akaratlanul megvakarom a hátamat, amire a Fiú nevét tetoválták.
– Csak legrégebb óta – mondom. – Az, hogy kit mennyire ismersz, nem az időtől függ.
– Csináld már, baszki – mondja Róka.
Süni megfogja a kezemet.
Berakom a floppyt a helyére. A monitor visító hangok közepette színcsíkokat vált.
Először pixelesen, majd egyre tisztábban kirajzolódik egy arc.
Mind a hárman ismerjük.

A fehér bor, ami valószínűleg száraz is, kéjesen emelkedik ajkához. Annak idején velünk volt végig. Együtt alkottuk Takaro Landet.
– Hello, srácok – mondja a boszorkány. Csábos külsővel, hívogató combokkal ül egy bárszéken. – Csak nem a Fiút keresitek?
– Mit tettél vele? – kérdezi Süni.
– Én vele? – Kacagni kezd. – Semmit. A kérdés az, ő mit tett veletek.
– Hol van? – kérdezi Róka.
– Komolyan tudni akarjátok? Dodó már tudja. Ha nem is tudja, de érzi.
Vigyorogva tekint rám.
Rágyújtok egy cigire. Önvédelmi mechanizmus.
– Miről beszél? – kérdezi Süni.
– Mondd már – mondja Róka.
Nem mondok semmit.
– Akkor mondom én – mondja a boszorkány. – Elhagyott titeket. Elfelejtett. A Fiú köztetek járt, de az Atya maga Földapa, amin jártok. ’Ro Land maga a világotok, ami lett belőle. Megteremtett titeket, hogy aztán magatokra hagyjon. Ti csak prototípusok voltatok. Próbálkozások, azok előtt, akiket utána megteremtett.
– Ez nem igaz – mondja Süni. – Ő szeret minket.
– Szeretett titeket. Ahogy egy gyermek szereti a plüssállatait, míg fel nem nő. De éppen te panaszkodsz, Süni? Hisz volt más életed is. Nem tűnt fel, hogy, amíg nem Takaro Landban voltál teljesen más volt személyiséged? Amíg más közelében voltál, máshogy viselkedtél? Van valahol egy másik Süni, aki talán teljesen más, mint te vagy, mégis te vagy. Minden csak azon múlik, a másik hogyan lát téged.
– Emberszart – mondom. – Én én vagyok, bárki bármit is gondol rólam.
– Így van, baszd meg – mondja Róka. – Egyediek vagyunk és megismételhetetlenek.
– Valóban? – kérdezi a boszorkány.
A képernyő vált. Egy szalagsort látunk. Aztán egy másikat. Majd egy harmadikat. Az egyiken Süni hasonmásai jönnek le százával a gépről. A másikon Rókái. A harmadikon önmagamat látom tömegével.
Róka ökölbe szorítja a kezét. Süni sírni kezd. Én meghúzom a laposüvegemet.
A boszorkány mintha megenyhülne. Mintha szomorúság és együttérzés kúszna kaján vigyora szegleteibe.
– Felejtsétek el a Fiút. Felejtsétek el a Teremtőtöket. Ahogy ő is elfelejtett titeket. Éljétek a saját életeteket.

Egy kocsmában kötöttünk ki. A másik lehetőség egy ágy lenne, ahol elhalhatunk. De az csak a Fiúra emlékeztetne. Ott kezdődött minden.
Takaro Land.
Róka mellettem egy vodkával válogatottan káromkodik. Süni szokásos mosolyát felvéve, azt mondja, minden rendben lesz. Én szótlanul iszom a sörömet.
Egymásra tekintünk.
Az asztal fölött összeölelkezünk.
Csak egymásra számíthatunk. Mert más nincs, aki megsegít.

A fiú, aki már férfi hazaér az éj közepén. Ruháit a székre teríti. Belerúg az ágy sarkába. Magában káromkodik.
Az este megihlette. Ír egy újabb novellát.
Lefekszik aludni.
Nem húzta el a sötétítőfüggönyt.
Már nem fél a boszorkánytól. A nap sugarai bántják reggel, ahogy fejére nehezednek. Élve égetik el.
A takarója alatt eszébe jutnak régi plüssállatai. Dodó, Süni és Róka. Nem tudja, merre lehetnek. Süni sorsára még emlékszik, odaadta egyik kis unokahúgának, de a többiekkel, nem tudja, mi lehet.
Magában mosolyogva arra gondol, ha léteznének, vajon mi járna a fejükben.
Arra gondol, ők személyiségének töredékei voltak, melyek kézen fogva alkotják őt magát.
Magán nevetve arra gondol, csak játékok, de soha nem felejti el őket.