Írta: Szecsődy Péter
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 302
Áldozatok
Gyűlöltem az anyámat. Mondjuk, ő sem szeretett. Tizenöt évesen szült, szebb volt nálam akkor is, amikor már harmincöt voltam. Akkora árnyékot vetett rám, hogy sohasem látszottam.
Valójában nagyanyám nevelt. Anyámat is, mintha testvérek lettünk volna. Fiatalon ő is gyönyörű volt, csak én voltam csúf, hozzájuk képest mindenképpen. Most már egyikük sem él, én is megvénültem, mindegy.
Ha meg mindegy, minek rovom reszketeg betűimmel ezeket a szavakat? Talán azért, mert közelinek érzem a véget, és mégsem akarok teljesen nyomtalanul elmúlni. Se gyerekem, se tárgyak, amiket alkottam, könyvtáros voltam, amíg ki nem koptam belőle, annakidején korkedvezménnyel küldtek nyugdíjba, a könyvtár helyén ma ingatlaniroda van. Nem is szeretek arra járni. Ha meg összeszámolom, kevesebből élek, mint amennyit egy tisztességes ember a kutyájára költ. Nem azért, hogy több maradjon utánam. Szakadt vénasszony vagyok, napszámra nem szól hozzám senki, minden könyvemet (pedig selejtezéskor ölszámra hordtam haza) legalább háromszor kiolvastam. Újra, mozira, színházra, számítógépre és internetre nem telik, a tévé hazug reklámjai és hírei bosszantanak. Szóval ezért írok.
Körülöttem egyre gyorsul a zene ritmusa, pergőbb és pergőbb a tánc, a „dance macabre”. Szaporázza a jobbágy, akinek azt hazudják, hogy különbnek született azoknál, akik nem beszélik a nyelvét, ropja a fölérendelt, mert isteninek tekinti rendeltetését, a csúcs közelében pedig bokáznak, mintha a lábuk sem érné a földet.
Nem kedves nékem ez a világ, de annál könnyebb lesz. Itt hagyni.
Anyámról akartam írni, akit gyűlöltem. Volt egy mosolya, sejtelmesen gyönyörű, semmitmondó, üres. Ezt látom, ha rá gondolok, ezt a tükör előtt begyakorolt és karban tartott fintort, amivel elbűvölte a férfiakat. Tőlem is.
Négyéves voltam, amikor férjhez ment. Károly a nevére vett, szeretgetett is, amíg meg nem született az öcsém. De még figyelgetett rám, míg a húgom világra nem jött. Egy újabb fiú aztán teljessé tette a családot és az elszigeteltségemet. Négyen voltunk tehát gyerekek, illetve három és felen. Már a nagymamánál, a bölcsődében, az óvodában is fölöslegesnek, haszontalannak éreztem magam. Mindig volt valaki-valami fontosabb, aki elém tülekedett. Anyám, testvérem, de sokszor egy hír, egy pletyka, a szomszédasszony szenzációja. Valahogy sohasem voltam elég, sohasem feleltem meg. És eljött a pillanat, hogy már nem is akartam. Nem lázongtam, nem azok az idők jártak. A passzív rezisztenciát gyakoroltam, anélkül, hogy tudtam volna, hogyan kell, és mi az.
Még nem voltam tizenegy, amikor először szerelembe estem. Az osztálytársam volt négy évig, két paddal ült előttem, és nem emlékszem, hogy egy szót is váltottunk volna. Szeptemberben akadt meg rajta a szemem, már nem tudom, miért. Az a félév kevesebb, mint két hónapig tartott. Október végén már nem jártunk iskolába, és februárra, amikor újra kezdtük, igencsak megcsappant a létszám. Ő is hiányzott. A nevére sem emlékszem.
November elejére vártuk a legkisebb öcsémet, és két nappal azelőtt, hogy megszületett volna, visszajöttek a szovjetek. Távoli ropogásra, nagy dörrenésekre emlékszem, meg arra, hogy körülöttem mindenki félt. A szomszéd szobában anyám vajúdott, minket, három gyereket korán lefektettek, magunkra hagytak, persze azzal, hogy én vigyázzak a kicsikre. Egy közeli becsapódástól kétéves húgom visítozni kezdett, ettől az öcsém is, én is. Nagyanyám magán kívül rohant be, iszonyatos pofont kevert le nekem.
- Kussoljál! Apádék jönnek!
Igen. Sok év múlva mondta el, amikor már nagyon öreg volt, hogy egy elszökött volksbundista tanyáján éltek ’45 őszén. Egy délután nagy teherautó kanyarodott a ház elé. Szovjet katonák ugráltak le róla. Nagyapámra meg a béresre fegyvert fogtak, nagyanyámat és tizennégy éves lányát megerőszakolták. Sokan. Ő csak a szifilisztől rettegett, meg undorodott rettenetesen. Azt mondta, büdösek voltak, durvák. Anyámra biztosan többen jutottak, róla minden ruhát letéptek. Az egyikük váratlanul a levegőbe kanyarított egy sorozatot, felkaptak a teherautóra, és elporzottak.
Forró vízzel öblögette utána magát és a lányát, örült, hogy nem betegedtek meg. Mire észrevették, hogy terhes (megjött neki rendesen), az orvos már nem akarta kikaparni.
Hát így lettem én, aki a nyugatra szöktetett fiú után sóvárogtam évekig. Aztán, amikor annyi idős lehettem, mint anyám, amikor megrontották, újra szerelmes lettem.
Furcsa srác volt. Minden órában ötvenöt percig lelkesítő, öt percig kiábrándító. Elsős gimnazista voltam, a mi évfolyamunk volt a kísérleti koedukáció, magyarán, hogy egy fiúgimnázium lányokat is felvett. A felsősök a tenyerükön hordoztak minket. Ő végzős volt, egy nehezen engedélyezett bulin velem táncolt. Hazakísért, aztán smárolós házibulikba hívogatott és vitt. Nagyanyám nem kedvelte, komenista úrifiúként emlegette. Anyám persze rajongott érte.
Szerelmes voltam, és majdnem boldog. „Egy híját ösmértem örömimnek még…” Nagyon nem akartam, amit ő nagyon akart. Szívesen csókolóztam vele, és élveztem finoman mohó kezét, de amikor a lábam közé akart furakodni, kínosságot, félelmet éreztem, ami erősebb volt a vágynál, hogy kedvére tegyek, erősebb volt a kíváncsiságnál is. De egy idő után másról sem esett szó köztünk, csak arról, hogy miért nem, és akkor mikor és hogyan, és szeretem-e. Meg, hogy milyen jó lesz majd, és együtt nevetünk a mostani viselkedésemen.
Azt hiszem, még nem volt itt az ideje. Talán, ha várunk még néhány hónapot, talán, ha nem vele kezdek, talán, ha nem vagyok olyan szeretetlen és megfélemlített…
Megesett, és megestem. És fájt, fojtott, rossz volt másodszorra és tizedszerre is. Hamar megtanultam, hogy lelkesedést, élvezetet kell hazudni. Akkor hamarabb túlesem rajta. Ha máképp nem, hát azzal, hogy a viselkedésemre figyelek.
Egy reggel – ő már az érettségire készült – nagyon rosszul ébredtem. Belehánytam a csapba. Nagymama persze meghallotta az öklendezésemet, és rögtön tudta, hogy mi van és mi a teendő.
- Nem fogsz te is taknyosként lefialni, mint az anyád! – sziszegte. – Ő legalább nem tehetett róla. De te magadtól tartottad oda annak a kis stricinek. Igaz?
Nem úgy, és nem egyszerre mondta. Anyám csatlakozott hozzá, nevelőapám és testvéreim meg se tudhatták.
A fiú ingadozott. Hol azt mondta, hogy három hónap múlva, amint betölti a tizennyolcat, feleségül vesz, hol azt, hogy egyetemre akar menni, a gyerekkel tönkre tenném a karrierjét.
Pedig akkor szerettem legjobban. Azt nem, hogy mindig, mindenhol szeretkezni akart, mondván, hogy most kockázat nélkül tehetjük, mert már úgyis terhes vagyok. Gyakott a Margitszigeten és a Népszigeten, moziban és kapualjban, pályaudvar peremén álló vagonban, parkban, éjszakára nyitva felejtett nyilvános vécében és templomban. Persze mindig sietve, saját élvezetére figyelve. Csoda, hogy egyszer sem buktunk le.
Közben nagyi és anya elintézték, hogy odaállhattam az ÁB-bizottság elé, ahol porig aláztak. Erre, aztán a kaparásra és a két napra, amit a kórházban töltöttem, nem akarok emlékezni.
Reggel engedtek ki. Ő nem várt, mert aznap volt a matematika írásbelije.
Otthon azt hazudtuk, hogy osztálykiránduláson vagyok, mert a testvéreim éppen nagymamánál voltak. Csak este mehettem haza. Jobb híján anyám beültetett a Híradó moziba, a Lenin körútra. Ott alhatok is, egy jeggyel zárásig maradhatok. De büdös volt, unalmas és kényelmetlen. Fájt is kívül-belül, pedig még nem tudtam, hogy többé nem lehet gyerekem. Akkor veszítettem el a türelmem, amikor egy fickó átült mellém, és kis idő múlva a combomra tette a kezét. Éppen egy Gusztáv-rajzfilm ment, harmadszor. Felugrottam, kisiettem.
Szinte nyári volt a forróság. Nemrég esett, gőzölgött az aszfalt. Ezred annyi autó volt, mint most, de sokkal büdösebbek. A buszok is. A rosszullét határán ténferegtem, fájt a hasam, szédültem. Jó szóra, gyöngédségre vágytam. Eszembe jutott, hogy talán már véget ért az írásbeli. Reméltem, hogy nem megy el koccintani a haverokkal, hiszen holnap oroszból írnak. A szülei dolgoznak. Egy életem, egy halálom, fölmegyek hozzá.
Nem volt egy forintom buszra, de még hatvan fillérem sem villamosra, gyalog bandukoltam végig a körúton, a Duna-partig. Már nem is voltam olyan rosszul A tócsák is fölszáradtak.
Akkor még csak éjszakára zárták a házak kapuit. Azonban árgus házmesterek lesték a látogatókat. Állítólag mindegyik jelentett a rendőrségnek.
Ötven fillérem sem volt, hogy letegyem a lift előtti korlátra, így gyalog caplattam fel az ötödikre. Így talán a házmesterné sem vett észre. Kis öröm volt az ilyen, de lelkesítő.
Majd’ kiugrott a szívem, mire az ajtajukhoz értem. Kimerültem. Az orvos szigorúan meghagyta, hogy az első vérzésemig nem élhetek szerelmi életet, de talán más módon is kielégíthetem szerelmem vágyait. Ezért talán örülni fog nekem…
Becsöngettem. Hallottam a berregést, de semmi több neszt. Már sírásra görbült a szám, amikor bent ajtó nyikordult.
- Ki az? – kérdezte kicsit rekedten.
- Én! – nem futotta többre az erőmből.
Hosszú másodpercek múlva nyitotta ki. Fürdőköpenyben volt, mezítláb.
- Itt van az anyád – morogta. – Nagyanyád mikor jön?
Bementünk a szobájába. Ott ült anyám az íróasztal mellett. Tüchtigen, gyönyörűen, mint mindig. Csak kócosan, ahogy soha, kivéve a reggeleket, készülődés előtt. A szobában nem volt tükör. A fiú ágya le volt takarva, de csak átabotában, ahogy meg szokta rángatni, miután szeretkeztünk. De ha még kételkedtem volna, a szag mindent eldöntött. A szag, amit oly sokszor éreztem már akkor is, amikor csak próbálkozott nálam, ám igazán akkortól emlékezhettem rá, amikor az övé lettem. Az a semmihez sem hasonlítható illat, amit már akkor bűznek éreztem, és azóta is mindig. Akkor még nem voltak dezodorok, hogy elrejtsék a felizgatott férfi odorát.
Nem szóltam akkor sem, később sem. A fiú felvették egy vidéki egyetemre, eltűnt az életemből. Anyámat pedig gyűlöltem. Szép volt és izgalmas, aztán izgalmas, végül az sem. De a gyűlöletem nem csökkent.
Eltemette a férjét, a gyerekek szétszóródtak, csak én maradtam neki, a néma ellenségességemmel. Öt éve halt meg. Valamikor valakitől hepatitiszt kapott, amit évekig vagy évtizedekig észre sem vett, és ami egy hónap alatt elvitte. A gyűlöletemet is. Nem tudtam, hogy anyám áll köztem és a végtelen nyomorúság között.