Albert Zsolt
Írta: A. Túri Zsuzsa
Közzétéve 8 hónapja
Megtekintések száma: 171
Albert Zsolt
Az elmúlt év során gyakran találkoztam Albert Zsolt nevével, különféle irodalmi lapok oldalain és csodálkoztam, hogy azelőtt sosem olvastam róla. Aztán kiderült, hogy ez azért van, mert csak nemrégiben kezdett el írni. Meglepődtem, hiszen versei érettebb költőre vallanak. Témái, filozófiai fejtegetései elgondolkodtatóak, metaforái, képzettársításai merészen keresik a választ a létezés értelmére. Bár verseiben nem a formát tartja fontosnak, mondanivalója nem ennek rovására érvényesül. A mindennapi életet, a jelenben való oldódást tolmácsolja, letisztult formában. De hát nem a valóság hozza létre a leglehetetlenebb szituációkat? Zsolt emlékeztet bennünket arra, hogy a világ tele van a legfantasztikusabb csodákkal, ígéretekkel, benne szürreális lényekkel, álmokkal, látomásokkal, félelmekkel, fájdalommal, szenvedéssel és örömmel. Csak keveseknek sikerül a költészet nívójára emelni a közönséges, mindennapi szavakat, pedig manapság nagyon sokan megpróbálják.
FELFELÉ KÖNNYEBB című, első verseskötete a nyáron jelenik meg. Különösen tetszett nekem a könyv felépítése, melynek alapvetése az, hogy az élet egy nagy bérház. A cím a felfelé törekvésre utal, a legmagasabb rendű szellemi igazság felé, akkor is, ha a lépcsőzés időnként igen fárasztó és nehéz. Első fejezete a Belső udvar címet viseli, itt olvashatunk a lélekről, az emlékekről, a szerelemről. A második fejezet, a Lépcsőház, társadalomkritikai szövegek, “külső témák” felvonultatása. A szerző a harmadik fejezetet tartja a legfontosabbnak, melynek az Erkély címet adta. Ez szélesebb perspektívát ad az olvasónak, talán ennek segítségével, onnan kitekintve, gondolkodva, látva más házakat és lépcsőket, juthatunk el transzcendentális úton a Teremtőhöz.
Albert Zsolt nem a szenvedélyes szerelem, vagy a szenvedés költője, nem perel senkivel, nem von felelősségre senkit. “Férfias” költészet ez, mely inkább a beteljesült szerelmet sejtteti, dícséri finoman, a világot pedig, megpróbálja elfogadni a hit és a tehetség segítségével minden abszurditása ellenére.
***
Pulóveres
a fal omlott
a tető vörösen hullámzik,
s alatta bomló pulóverben
a február hintázik
a hang hol rojt,
hol ágán lógva mélázik,
s haja szőke gleccserében
a tél színt játszik
***
SZEMETEK
szűkmarkúan mér az est
tenyerem felfelé tartom, jéghideg
testem föld s takaróm búzatáblák,
a kevés csillag kitüntetésként fityeg,
kukásautó zaja eszembe juttatja,
hogy itt maradt, tegnap megint nem vittem ki
s majd bűzlik csütörtökig,
pedig mindig megfogadom,
nem rágódom göngyöleg halmokon
s amiket fontosnak hittem kiderül,
hogy csak mulandó részletek
mégis oly lassan olvad hűtőmben
csalódásaim készlete.
***
FÉLEGYENES
Az idő réteglemezei
minden ajtó nyitással
mélyebbre rakódnak,
ahogy heggyé nő a mély,
ahogy hajlik a táj.
Hideg folyó öleli szorosan,
a halak sem értik pontosan,
csak lebegnek zavarban,
ragyogó alakban.
Néha sziklának simulva,
mondandójuk pikkelyen.
Egy bizonyos szint alatt,
csak hallgatnivaló marad.
A nádas szűrte zaj,
a himbálózó bádogcsónak,
a rozsda az ég számlájára ír.
A parton perccé váló
madarak szárnysuhogása,
mindent felold
egy szelet örökkévalóságban.
***
TÉPÉS
egyszer írtam verset kérésre
egy anya kért írjak a lányáról
akit szeret
aki már nincsen vele
nehéz volt más érzéseit érezni
más szeretetét kölcsönözni
csodálni vagy gyászolni
létezni a versben más helyett
de saját magamat adtam
s anya helyett apaként
lánya helyett a fiaimnak írtam
nem tudtam más helyett érezni
a saját lelkem kreditjeit hívtam le
felhasználtam a csodáim
gyönyörűségeim és tragédiáim hídjait
saját sebeim téptem le
***
FÜVES
A nappali fű elfordul,
ahogy ráhasal a hold
nyögve suttog harmatot,
s a kint felejtett bokor
szemhéja hideg lakat.
De ébredés után
szárnyat növeszt, felugrik,
kéményfüstbe hajt.
A tűzlépcső sikolt
s hull az éji vakolat.
***
Gondolám az ígéret
Nincs idő, hogy eszembe jusson hol vagy,
a holdon nem, az túl közhelyes kis égitest.
A nap meg túl forró, nem éri fel az elme,
mely ostobán jéghideg, és szívben gyenge.
Lila madarak a borködben részeg sóhajon
s gondolám az ígéret, deszkára írt naplóm.
Lapjaiból narancssárga jelzőtüzet rakok,
ordítok, találj rám míg el nem hamvadok.
Eredeti közlés : Art’húr ARTéria