Albert Camus
Írta: Köves István
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 261
Katalógus cédulák
Albert Camus
A magyarítók, egyébként mind szakmájuk kiválóságai,
elvetélkednek azon, közönyös volt az idegen vagy sem,
mintha közben nem fenyegetné a várost,
a városunkat, azóta is a lapulva lappangó pestis.
Pedig a pestis, akár a háború, mindig készületlenül éri
a gondtalan erényeseket, mert hisz ez a kór,
a pestis, nem múlik el, nem pusztul ki, csak elrejtőzik,
szunnyad valahol, mint lelkifurdalásunk a diadalünnepeken.
Addig Camus csak egy szerencsétlen napimádó volt,
aki tragikus hirtelenséggel elvesztette az árnyékát,
amikor az igazat akarta mondani, de csakis az igazat,
minden mentegetődzés, árnyalás nélkül.
Abban bízott, hogy még akkor sem unja hallgatni az ember,
miket mondanak róla, jót vagy rosszat, akár rémületest is,
ha éppen a bíró előtt, a vádlottak padján csücsül.
Nem javára, de nem is ellene:
ötvenhatunk leverése után kilépett a kommunista pártból,
visszhangos nyilatkozatháború kíséretében,
s így maradt egy olyan korszak krónikása,
amelynek nincs számottevő tanulságokat nyújtó története.
Kikalapált, kemény mondatokat írt,
akár a beilleszkedni vágyó lázadók mind,
melyekben arra int,
nagyon nehéz elviselni a szabadságot, ha (már) senki sem szeret.