Alázat
Írta: Körmendy Szabolcs
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 481
Alázat
Krizosztom testvér este vette észre az első csomót. Nem volt fájdalmas, ezért nem tulajdonított neki nagyobb jelentőséget, de mikor testén egyre több hasonló váladékozó, gennyező kelés jelent meg az apát úrnál jelentkezett. Az megijedt, összehívta a káptalant, és elhatározták, hogy Krizosztomot a használaton kívüli, kiszáradt kútba teszik, ahol vezekelhet bűneiért, azokért, amikért Isten ezekkel a kelésekkel büntette.
Krizosztom jó szerzetes volt. Mikor leeresztették a kútba egy kőre ült le, és elgondolkodott. Mi is az én bűnöm? Miért kell vezekelnem? A szomszéd házban lakó Norahra gondolt, aki nagyon tetszett neki. A lányt kicsi kora óta ismerte, sokat játszottak együtt, és hamar megkedvelték egymást. Kijártak a ligetbe málnát gyűjteni, és a közös tóban is rendszeresen horgásztak tenyérnyi keszegekre, melyeket aztán nyárson sütöttek meg, és még azon melegében elropogtattak. Jól érezte magát a társaságában, és esze ágában sem volt, hogy szerzetes legyen. Aztán egy délután, mikor már elmúltak mindketten tizennégy évesek, a lány elvitte egy szénakazalhoz. Krizosztom testvér, akit akkor még Thomasnak hívtak, izmos, jó kötésű fiú volt, s bár állán még alig pelyhedzett a szőke piheszakáll, férfiassága már a kamaszkor kezdetekor is nyilvánvaló volt. Befúrták magukat a kazal közepébe, a lány levette fodros blúzát, alatta szabaddá váltak dús keblei. Felhajtotta szoknyáját, és magára húzta a fiút. Ó, igen! Thomas úgy érezte, a mennyországban jár, talán ott is volt egy kis időre, de az együttlét nem tartott örökké. Délutánonként egyre gyakrabban jártak a kazalban kialakított kis barlangba, élvezték az örömöt és a szerelmet. Norah teherbe esett, s az apja úgy megverte a petrencés rúddal, hogy másnap iszonyatos kínok között kiszenvedett, Thomast pedig a közeli kolostorba küldték. Igen, biztos emiatt vezekel. Norah halála az ő lelkén szárad, apró boldogságnyomok, cserébe egy életért. Igen, ez biztos így van, így kell lennie.
Egyszerű parasztgyerek volt, elfogadta sorsát. A kútban hamar berendezkedett, a téglákat több sorból kivette kínkeservvel, és egy hálófülkét alakított ki, melyben összegörnyedve éppen elfért. Alkalmas volt az alvásra, nem volt túl tág, testének hőjével hamar be tudta melegíteni. A testvérek fentről lekiabáltak, amikor elérkezett az esti ima ideje, és leengedték a vacsorára szolgáló kenyeret és a kevés bort.
Egy idő után kapott tollat, tintát, mellyel együgyű gondolatait vetette papírra. Az élet szép és a szépet meg kell szolgálni. A bűn vezeklésért kiált. Ilyeneket és hasonló oktalanságokat fogalmazott meg. Ám egy alkalommal az esti kosárral egy levél is érkezett. A távoli Resurrexit Apátság elöljárója, bizonyos Velocipéd atya küldte. Elismerően szólt Krizosztom jámborságáról, vezekléséről, és bátorította, hogy tovább írjon. Krizosztom először elbizonytalanodott. Hogyan jön ő ahhoz, hogy a híres Velocipéd atya írjon neki? Nem érdemli meg ezt a kegyet, hiszen az apát messze földön híres teológus volt, míg Krizosztom egy tanulatlan parasztgyerek, akit a sors csak véletlenül, akaratán kívül fújt a kolostor falai közé. Elgondolkodott. Lehet, hogy csak gúnyt űznek belőle? Lehet, hogy csak tréfa az egész, vagy az ördög játéka? Honnan tudta egyáltalán az apát, hogy ő itt a kút mélyén vezekel már évek óta? Bebújt az üregbe, melyet alvásra vájt, és lelke halkan vacogott, míg el nem aludt.
Másnap, mikor a szokott időben felébredt - nem látta a napot, csak tudta, hogy reggel van -, mintha friss, tiszta vizet kortyolt volna, amit már évek óta nem tehetett meg, és mintha a kék eget is látta volna egy pillanatra. Agyában a gondolatok vigyázzba álltak, és szabályos mondatok formájában elindultak világot látni. Krizosztom írni kezdett. Írásai érthetőek és magas szintűek voltak. Velocipéd apát úr, aki elöljárója volt ennek a kolostornak is, nyáron látogatott ide, átolvasta az írásokat, és elismerően bólogatott. A papírokat összerendezte, átkötötte egy nagy szalaggal és elvitte.
Néhány hónap múlva egy nyomtatott könyvet hozott az egyik testvér, aki szamárháton érkezett a kolostorba. A szerző maga Krizosztom volt. „Elmélkedések a kútból, avagy a vezeklés teológiája. Írta szentéletű Krizosztom testvér az úr 1582. évében”. Ez volt ráírva, persze latinul. Az egyszerű fráterek nem tudták elolvasni, csak azok, akik a püspöki városban jártak teológiára, és pappá is voltak szentelve. Krizosztom elszégyellte magát, mikor meglátta a könyvet. Hogy jön ő ahhoz, hogy könyvet nyomtassanak ezekből a badarságokból, amit leír? Mi ő Aquinói Tamáshoz képest? Titokban azért kicsit örült neki, de úgy érezte, hogy ez igazából bűn.
Minden nap három, négy oldalt felküldött, és néhány hónap múlva újabb kötet került a kolostor polcára Krizosztom testvér tollából. Az írásokra felfigyelt az ország bíborosa is, bíztató és elismerő sorokat küldött. A levelet, ahogy megérkezett, a leeresztették a kútba az ebéddel együtt. Krizosztom könnybe lábadt szemekkel olvasta, lelkét melegség járta át, és egy kicsit boldognak érezte magát, de aztán magába szállt és vezekelt, mert úgy érezte, amit tett az bűn.
Állapota az évek alatt tovább romlott. A száraz gangréna lassan felemésztette kezén a húst, az inak, mint néma gitárhúrok feszültek kezén az ujjak perceihez, melyek a papíron szólaltatták meg gondolatai dallamát. Egy idő után elvesztette bokáját, melynek helyén csak néma csonk meredezett, először fájt egy kicsit, ha ráállt, aztán megszokta, és nem szenvedett nagyon.
Mikor már másfél évtizede lakott a kútban, és tíznél több kötet hirdette teológiai munkásságát a kolostor könyvtárának polcain, Pakura atya az egyik nyári nap leordított hozzá: - Krizosztom testvér, jönnek a brusznyákok! Hatalmas hadsereggel közelednek, és nem kímélnek sem embert, sem állatot! Most leeresztek neked több hétre való élelmet és vizet, mert megpróbálunk a védelemre koncentrálni és túlélni. Nem lesz lehetőségünk veled foglalkozni.
Krizosztom persze ezt megértette. Hogyan is tudnának épp velem foglalkozni, velem, a bűnös lélekkel, aki itt vezekel, és nem méltó arra sem, hogy a napot lássa még egyszer - gondolta magában, és egy kicsit szomorú volt.
Aztán egyik nap hatalmas zsivaj szűrődött le a kolostor udvarából, meg némi füstszag, mely mintha égett hús szagát is tartalmazta volna, és nagy huppanással Pakura atya teste landolt a kút alján. Aztán Bodoglár atya, Klarisszian testvér és sorba mindenki, aki a kolostorban lakott, egytől egyig leérkezett a kút mélyére. A testek kupaca lassan növekedett, mígnem ahogy Krizosztom felnézett a kút nyílása felé, látta, hogy a rakás egészen a széléig ér. Lábfej nélküli lábával és elrohadt kezeivel lassan kapaszkodott a hullahegyen felfelé, mintha a Csomolungmát hódítaná meg éppen az első felfedező, akit talán Hillarynek fognak hívni. Lassan, méltóságteljesen mászott, óvatosan, mint egy patkány, aki éjszaka indul vadászatra, de fél a nagyragadozóktól. Mikor felért a kávához nyomorék kezével belekapaszkodott a téglafalba. Mélyet szippantott a friss levegőből, melyet már évek óta nem érzett. Szemét elvakította a tündöklő napfény. Percekbe tellett, mire megszokta a világosságot. Körülnézett. A kolostor szénné égve, csak füstölgő gerendák torzói mutatták az egykori bazilika helyét. A könyvtárnak pedig nyoma veszett Krizosztom műveivel együtt. Arcán könny csorgott végig. Boldognak érezte magát, elmosolyodott, fénytelen bőrén megcsillant a napsugár. Elgondolkozott. Igen, ez bűn. A boldogság bűn, bűn boldognak lenni. Elszégyellte magát, lassan mászott lefelé a halotthegyen, mígnem elérte a hálófülkéje szintjét. Elhelyezkedett benne, mint ahogy évek óta, hogy ne fázzon, magára terítette a rongyos lószőr takarót, és szíve megnyugodott.
Nem érdemeltem meg - gondolta, és elaludt.