Akit az istenek szeretnek
Írta: Virág Balázs Face
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 301
Akit az istenek szeretnek
Az irodalom egy nagy játszótér, ahol a kalandok sokasága vár, s a bejáratra nincs kiírva "kalandorok kíméljenek", sőt! Rengeteg játékszer és rengeteg variáció áll rendelkezésre, szinte végtelen a színárnyalatok száma. Ennek ellenére vannak, akik leragadnak bizonyos játékoknál. "Ez nem vers!"- írták nekem egyszer, azért mert a témám, a használt szavaim és a formai megvalósítás nem igazodott a klasszikus (Petőfis) poézishez. Mindezt a kritikát száziksz évvel Walt Whitman, és jó pár évvel a szabad vers, a dadaizmus és a modernista törekvések kánonba kerülése után megfogalmazni, nos kicsit szűklátókörűség.
De visszakanyarodva a játszótérhez...
Mégis sok játékos kedvű tölti az idejét hisztitől vörös arccal a homokozó szélén, önfeledtség helyet elmerülve a negativitás hullámaiban. A belső kalandok helyét átveszi a külső körülmények okolása. "Manapság nem olvasnak az emberek", "az irodalom halott", "nincs jövő", "ezek nem érdemlik meg, hogy írjak nekik" és hasonló válogatott faszságok.
Kedves költő társaim le kéne takarodni a magas lóról, elengedni a próféta és megváltó tudatot, Hemingway nyomán nem azzal foglalkozni, hogy mink nincs, hanem hogy mit tudunk kezdeni azzal, amink van. Az elefántcsonttorony csak a fejekben létezik, mi is utcán járunk, lakásban élünk, vekkerre kelünk és ilyesmi, nem a szférák zenéje altat el, és nem az égből szállunk alá minden reggel. Értem ezt úgy, hogy semmivel sem vagyunk többek vagy kevesebbek mint bárki más. Van egy érdeklődésünk, egy képességünk, amit fejlesztünk és használunk, az, hogy ez a művészet területére esik nem jár előjogokkal.
Egy srác vagyok, aki azt csinálja, amit szeret. Ne gondolkodj, cselekedj, csináld, ami az eszedbe jut és ne foglalkozz a körülményekkel. Magadnak írsz, s az olvasó csak ezután jön. S ha egy ember elolvas s tetszik neki amit alkottál, na akkor már megérte. Ne engedd, hogy a szabályok megkössenek, az irodalom és általában a művészetek, a szabadságról szólnak. Akár az életet, az alkotást is számtalan módon élhetjük meg, de sose higgyük azt, hogy csak a mi utunk a tuti. "Több út vezet a hegyre", tartja egy keleti mondás, s ez lebegjen a szemed előtt, amikor alkotsz s akkor is, amikor magasztosságod hamis fényében elmarasztalsz valakit, aki nem úgy csinálja a dolgot, mint te.
Szerkesztőként válogatnom kell az írások között. IGEN és NEM a szavazat. Mi alapján? Nálam a tetszik vagy nem a döntő. Nem érdekel a technikai rész, a stílus, a műfaj, annyit nézek csak, hogy mennyire szól hozzám a vers. Szigorúan szubjektíven csinálom a dolgom. Tőlem soha senki nem fogja azt hallani, hogy "ez nem vers" vagy, hogy "dolgozz rajta még egy kicsit".
Az én felfogásomban a vers a pillanat megragadása. Amit leírok az akkor és ott ebben a formában és ezen a módon akar kijönni a fejemből. A gondolat utat tör magának a felszínre és nem válogat az eszközök között. Emlékművet állítok a tudatom pillanatképeinek a verseimmel. Ezért is van az, hogy nem szerkesztem őket, nem dolgozom rajtuk hetekig, hogy meglegyen a szótagszám, hogy szárnyaljon a daktilus, hogy rímeljen, aminek rímelnie kell. "eszembe jut egy érzés, gyorsan kihányom magamból", ahogy a Quimby énekli.
Sose vágytam a magasba, a hatalmas Trónra, ami a mindenség felett lebeg és én beletehetem a formás kis seggemet (na jó, talán tinédzserként így volt). Nem sértődöm meg, ha nem olvasod el, ha elolvasod, de nem tetszik, ha leszarozod, ha nem hallgatod meg, ha nem veszed meg, ha nem jössz el, vagy ha eljössz, de inkább a sarokban beszélgetsz. A tartsunk össze, mert az irodalom a közös érdekünk és hasonló mozgalmak mindig itt buknak el a szememben. Mert mentem én sok helyre, hátba is veregettek "de jó, hogy itt vagy", aztán, amikor én hívtam a többi forradalmárt, akkor üresen kongott a nekik fenntartott rész a teremben. Ezért nem kell hangzatos jelszavakat kreálni, mert ezeket a jelszavakat követni kell és betartani. Ezért is kezelem ugyanúgy az irodalmi eseményeket, a barátaimét és bárki másét is, mint egy Tankcsapda koncertet. Ha van kedvem és éppen belefér, akkor elmegyek és zúzok egyet Lukácsékkal. De a Luki még sosem írt nekem elmarasztalást, amiért kint söröztem a pultnál a Pecsában.
Magyarán le kéne lazulni egy kicsit, csak csinálni azt, ami jólesik, önkifejezni, megjelenni, fellépni, beszélni, beszélgetni, de a világ és a társaink felé támasztott elvárások nélkül. Elengedni a hamis önérzetet, nem beleülni a "megnemértettművészvagyok" hisztihintájába és önfeledten játszani!
"Akit az istenek szeretnek, örökre meghagyják gyereknek!"