Ahol az ördög lakik
Írta: Imre Hilda
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 661
Ahol az ördög lakik
Az öreget senki nem látogatta. Lehetett vagy nyolcvan, de amióta ők odaköltöztek, még egyszer se láttak a közelében senkit. Biztos olyan magának való, ahogy a legtöbb idős ember, mondta Gerda megrántva a vállát. A férje azonban nem szerette az ilyen általánosítást, de nem ment bele a vitába. Átbámult a szomszéd telekre, s látta, hogy a gaz lassan derékig ér, mégse volt mersze felajánlani a segítségét. Érezte, hogy nem kérnek belőle.
Az öreg kopott barna mellényben üldögélt naphosszat a teraszon, és nem csinált semmit. Legtöbbször maga elé meredt, motyogott valamit, aztán dühösen felállt, és bement a házba. Péter egyre jobban sajnálta. Egyszer mi is megöregszünk, mondta a feleségének, aki épp borsót fejtett, de ő vagy nem hallotta, vagy nem akarta hallani a férje közhelyes megállapítását, mert nem reagált. A lábasban már halomban ragyogtak a zöld gyöngyszemek. Elmerült a csodálatukban, nem mintha nem látott volna még hasonlót, de ez az első saját termése volt. Sokkal inkább érdekelte, mint a szomszéd, aki még köszönését is alig fogadta. Fel nem foghatta, Péter miért foglalkozik vele ennyit. Van neki apja, sőt ott az övé is, törődjön azzal, ha annyira ráér. Mégse akart folyton zsörtölődni, úgyis megkapta már, hogy kész házisárkány lett belőle, miután betöltötte az ötödik x-et. A változókor teszi, nyugtatta magát, de azzal tisztában volt, hogy fiatalabb korában se volt negédes.
Az öregember sose mosolygott. Még a kutyájára se, ami árnyékként követte. Néha lehajolt hozzá, megcirókálta a fejét, de minden kedvesség nélkül. Aki látta, olyan érzése volt, mintha az öregben nem lakott volna már lélek. Csak hordozta maga után fáradt testét, és látszott, hogy valódi teherként teszi. Nem érdekelte, kik laknak szemben, vagy hogy hetek óta ugyanazt az inget viseli. Már csak úgy volt ebben a világban, amit nehezen lehetett életnek nevezni. Egyetlen olyan dolgot tett csak rendszeresen, ami jelezte, tudatában van az idő múlásának: megetette a kutyát. Hogy mit adott neki enni, Péter sose látta, valószínűleg konzervet, mert illatok nem szálltak a ház felől egyszer sem.
Az viszont valóban feltűnő volt, hogy még véletlenül se esett be hozzá senki. Amikor a vasboltban érdeklődni kezdett utána, az eladó csak annyit vetett oda neki, hogy úgy tudja, van egy fia meg egy lánya. De ő se emlékszik rá, mikor látta őket a faluban. Szégyen, gyalázat, morogta Péter mérgesen. Felnevelte őket, és amikor saját lábukra álltak, otthagyták az apjukat. Hogy lehetnek a gyerekek ilyen kegyetlenek a szüleikkel? Miféle dolog ez, méltatlankodott, és úgy döntött, egyik este mégis átmegy és megkérdi, levághatja-e a méteres gazt.
Másnap estefelé nem hagyta nyugodni a dolog. Tett-vett, végül rászánta magát. Komótos léptekkel átgyalogolt, és csengő híján bekiabált a kerítés felett. Sokáig nem érkezett válasz. Tudta, hogy az öreg otthon van, mindig otthon volt, ezért nem adta fel. Újra meg újra hangos jó estéttel próbálkozott, mire nagy nehezen megjelent a szomszéd. Szakálla hosszú és sárgás volt, már egészen a mellkasa közepéig ért. Inge, amely valaha kék lehetett, most szürke volt a kosztól és az izzadtságtól.
Ne haragudjon, kezdte, és bemutatkozott. Elmondta, hogy szívesen segítene, van egy jó fűkaszája. A házigazda olyan arccal nézett rá, mint aki nem fogja fel, mit mondanak neki. Lehet, hogy bolond, kérdezte magától. Grétának igaza lehet, de sose hallgat rá, mert ő könnyen ítélkezik. Azt meg ő nem szereti.
Levághatom, kérdezte türelmesen. Nem hosszú idő, egy-másfél óra alatt meglesz vele, ígérte. Minek, hangzott a kérdés. Ez volt az első szó, amit hallott az agg férfi szájából. Tényleg, minek, faggatta önmagát. Mi a csudának erőlteti? Zavarja őt? Ha nem, akkor meg mit akadékoskodik? Azért annyit felelt, hogy a kutya miatt. Egy bólintás volt a válasz, majd a bácsi megfordult és visszament a házba.
Valóban eltartott másfél óráig, amíg a kerítés mellett, és a bokrok tövében is levágta a gazt. Egészen leizzadt, de tetszett neki a látvány. Mennyivel barátságosabb, mondta később a feleségének, aki nem osztozott az örömében.
Másnap reggel egy nejlonszatyor lógott a nagykapujuk kilincsén. Pálinka volt benne. A fizetséged, kacagott az asszony, de Péter nem nevetett. Tudta, hogy az öregnek tetszhetett a dolog, különben nem hálálta volna meg a maga különös módján. Ezután még két alkalommal vágta le a nyár folyamán, mindkétszer pálinka volt a fizetsége. Gerda nem bírta visszafojtani a nevetését, mert tudta, hogy Péter sose iszik. Még sört se.
Aztán úgy nyár vége felé történt valami. A szomszéd háza előtt állt egy kocsi. Nem látták, ki szállt ki belőle, épp nem voltak otthon. Péter nem bírta ki, hogy ne lessen át folyton, ahogy hazaértek. Csak negyedóra jutott neki az aktív megfigyelésből, amikor egy hozzá hasonló korú férfi sietett ki, és olyan erővel vágta be a kertkaput, hogy az – amúgy is rozoga lévén – kifordult az alsó zsanérból. Csakis a fia lehet, efelől kétsége se volt.
Még visszapillantott, a házra nézett, és káromkodott egyet. Hasonlított rá.
Még neki áll feljebb, jegyezte meg félhangosan. Ki tudja, miért jött, talán az örökségért, és lehet… Milyen egy undok fráter, tört ki belőle hangosan. Hagyd már, szólt rá Gréta, inkább együnk. Férje azonban felpattant, és kirohant.
Ennek nem lesz jó vége, mondta magának az asszony, majd visszarakta a tűzhelyre a paprikás csirkét. A lángot lekapcsolta, és azon töprengett, mi a fene van az ő máskor oly nemtörődöm párjával.
Péter határozott léptekkel tette meg a kocsihoz vezető pár métert. Erőteljesen megkocogtatta az üveget és várt. A benne ülő összerezzent, majd letekerte az ablakot.
– Jó napot! – mondta a fekete hajú, enyhén őszülő idegennek nem túl barátságosan. – Maga Jóska bácsi rokona?
– A fia vagyok – hangzott a tömör válasz.
– A fia?
– Igen, a fia. Miért?
– Hát nem sokszor látogatja az apját, az biztos.
Az idegen nem válaszolt. Mély levegőt vett.
– Nem. Tényleg nem. De ehhez magának mi köze?
– Tulajdonképpen semmi, de nem jó látni, ahogy tönkremegy az öreg. Felnevelte magát, törődött magával, aztán itt marad öregségére, és maga rá se nyitja az ajtót. Ez nem hálás dolog.
– Maga semmit se tud rólam.
Péter vérszemet kapott. Nézte a férfi elegáns zakóját, nyakkendőjét, a mellette heverő aktatáskát, és elfogta az idegesség. Az ilyenek mindig hálátlanok, gondolta. Bezzeg az tetszett neki, amikor éjt nappallá téve dolgoztak érte a szülei.
– Nem ismerem magát, de akkor se korrekt dolog, hogy nem törődik az apjával. Mindig egyedül van, teljesen elhanyagoltan él. Ha a kutya nem lenne mellette, valószínűleg már feladta volna.
A kocsiban ülő előre meredt, és megpróbálta visszatartani feltörni készülő haragját.
– Magának most jól megy, amint látom! Nem esne le a karikagyűrű az ujjáról, ha netán levágná a gazt nála, vagy esetleg adna neki pénzt ennivalóra. Mindannyian megöregszünk egyszer, maga is.
A másik ekkor végre szembefordult Péterrel.
– Az én apám nem érdemel szánalmat. Azt se érdemli meg, hogy apának nevezzem! – kiáltotta kivörösödve.
– Olyan rossz ember nem lehet! Bármit is tett, régen volt! – közölte Péter.
Amaz még mindig nem robbant fel, de érezhetően közel állt hozzá.
– Ide figyeljen! Hagyjon engem békén! Apám egy szörnyeteg! Egész gyerekkoromban ütött-vert, mert folyton részeg volt. Lezárt a pincébe, ha olyanja volt. Volt, hogy egész éjjel lent hagyott, mert nem tudott magáról, és elfelejtette, mit csinált. Anyánkat kékre-zöldre verte naponta. Minden pénzünket elitta, és ha ez nem lenne elég, akkor elmondom egyszer s mindenkorra, hogy a húgomat is bántotta. Úgy.
Péter megdermedt. Erre nem számított. Felpillantott, a házat nézte, de Jóska bá nem mutatkozott.
– Úgy? Ez mit jelent?
– Molesztálta, amikor nagyobb lett. Amikor anyánk megbetegedett. Most boldog? Most jó, hogy ezt kimondatta velem? Minek kell magának beleavatkozni más életébe? Azt hiszi, csak az van, amit maga lát? Hát nem. A húgom és én alig tudtunk kikeveredni ebből. Hogy nem lettünk emberi roncsok, csakis egy idegen házaspárnak köszönhetjük. Úgy hogy maga nekem ne papoljon arról, hogy nem törődöm az apámmal. Nem is fogok. Most is véletlenül jártam erre, és magam se értem, hogyan keveredtem a házhoz.
– Istenem… - A számon kérő csak ennyit tudott kinyögni.
– A hátam tele van nadrágszíj nyomokkal. Megmutassam? A csatos felével ütött, és rúgott is. Érti már?
Péter hallgatott. Legszívesebben lenyelte volna a nyelvét. Miért nem fogta be, mondta magának szégyenkezve. Haragosan a ház felé pillantott, afelé a ház felé, ahol maga az ördög lakott.
– Bocsánat! Nagyon restellem – nyögte ki nagy sokára, és visszaoldalgott a házába.
Amaz lehajtotta a fejét, és hálát adott a jó istennek, hogy senki nem látja, amint elsírja magát.