A Zsandár a betyár és az íródeák
Írta: Solymár András
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 280
A Zsandár a betyár és az íródeák
A Zsandár
A Zsandár fekete kancája nyugtalan táncolt, ahogy a hosszú út után vizet és elemózsiát érzett a közeli fogadó felől. Lovak nyerítettek, válaszra hívták, de Szellő edzett jószág volt. Néma maradt, mint a sír. A lovas is elnyűtt volt, cserepdezett és öreg, mint a csizmája, mely felkavarta az út porát, ahogy leugrott a hátasról, hangja is fémes volt és csattogó, mint a combjához csapódó kardja és pisztolya, ahogy néhány szót vakkantott az odaszaladó, ragyás képű lovászfiúnak. Ezüst pendült, s hamar el is tűnt a kebelben, az öreg csatakanca pedig gondosan lecsutakolva, bő abrakot ropogtathatott a lucerna mellé egész éjjel.
A fogadó olyan volt, amilyennek lennie kellett. A cigány húzta, a lányok düllesztették tomporaik, a fogadós pedig segget nyalt. A családját is előkerítette a nagytiszteletű zsandár úr üdvözletére, s a legjobb szobákat tulajdon fehércselédeivel takaríttatta ki. Kérés nélkül bort hozott, sózott húst, hagymát és kenyeret, a vendég pedig elfogadta.
Vacsora után megtömte pipáját, s komótosan pöfékelve nézte az élettel teli fogadót. Nem tagadta, a bortól és a jó ételtől ráncai kisimultak, fáradt és követelőző teste ellazult és megnyugodott, s egy kissé szebbé vált a világ. Figyelte a fehércselédeket, még a kurvákat is, s nem találta őket undorítónak. Kérdezősködnie kellett volna, útnak erednie mihamarabb, de a Zsandár is csak ember.
- Sert! - kiáltott, s a kocsmáros máris új hordót vert csapra.
De az ital így sem volt hideg, legalábbis nem amennyire kellett volna. Ahogy a fakupát megmarkolta, amaz bezúzmarásodott, mintha csak maga a tél csípte volna meg, s egyetlen hajtásra kiitta. Tetszett neki a hűsítő ital, mert teste jól kihevült tőle. Újabbat kért és újabbat, s a kupákat nem engedte elvinni. Amint az ötödik sört is hasonlóképpen megdermesztve kiitta, felkapta az abroncsos fakorsókat és a fogadó kellős közepére lépett, a cigány elé. A poharakat a lába alá tette, kereszt alakba négyet, s metszéspontjukba, középre az ötödiket. Erszényéből ezüstöt vett elő, s letette a cimbalom szélére.
Szólni nem szólt, csak dúdolni kezdett, s szinte azonnal a húrok megpendültek. Hangját a zengő kíséret úgy támasztotta meg, mint az eget a táltos fája, s a rászegeződő, csodálkozó pillantások verték rá a ritmust.
Szólt a dal, s a mérföldtörő csizmák kopogni kezdtek. A hosszú, erős lábak, széppé és kecsessé minősültek, ahogy a kupák között tüzesedő legényesbe kezdtek. A fehércselédek is abbahagyták a szolgálást, a vándorok a kártyázást, az örömlányok a csábítást, csak a Zsandár volt, meg a ballada, mely belőle fakadt, s szaladt utána a cimbalom, de csak úgy illedelmes kengyelfutó gyanánt.
S hirtelen kard sercent, ahogy kicsusszant a hüvelyéből, s a legényesből fegyvertánc lett, történetet mesélő. Látta a kocsma népe, hogyan viszik el a Zsandár apját katonának, s hogyan várja kisfiúként haza. Látta, hogyan talál reá, betörött fejjel az árokban, a menlevéllel zsebében, évek múlva, néhány mérföldre otthonától. Tucatnyi lator lógott a Zsandár keze által, s nagytucatnyi leány búcsúztatta könnytől ázott zsebkendőjét lobogtatva.
Mikor pedig már a láb sem járhatott gyorsabban, a kard sem suhoghatott sebesebben, a táncos erszényébe nyúlt és egy réz, egy ezüst, meg egy arany pénzt pöccintett a levegőbe. Az első kettőt két villanó kardcsapással úgy szelte át, hogy olyat még senki se látott. Igen ám, de az aranypénz messze elrepült a közönség feje felett,azonban mielőtt onnan megtalálhatta volna útját a szerencsés marok fele egy dörrenéssel egyidőben a közepét ólomgolyó hasította át, kiszakítva belsejét.
A Zsandár fáradtan ballagott vissza a székéhez, s jutalma a néma csend volt, mit taps megtörni nem mert. Ismét pipát tömött, s míg füstjét eregette kiválasztott magának egy szép, bögyös szajhát, aki igencsak szépen kacsintgatott feléje.
Asztalához intette, de nem engedte, hogy az ölébe üljön.
- Ez elég-e, reád, meg a szobára? - mutatta fel a csillogó ezüstöt.
- Elég az, jó uram, még egy üveg mézes borra is.
- Hát jer, hát hozd.
Felballagott az emeletre, s befészkelte magát az első üres szobába. Tarisznyája, köpenye, nehéz fegyveröve,s mellénye a padládára kerültek, vénséges csizmája melléje. Kapcáját kiterítette száradni, úgy várt az ágy szélén, gatyában, ingben a Szajhára. Amaz érkezett is hamar, borral és két kupával, kényelmes mozdulatai megnyugtatták a Zsandárt. Nem szerette a kezdőket.
- Igyál, uram, fokozza a kéjt. - nyújtott neki poharat a Szajha.
A férfi azonban keresztül nyúlt a karokon és a másik kupát vette el, melyet a nő magának töltött. Ivott, s intett, hogy igyék az is. De a kupát nem ürítette.
- Vén róka vagyok, te jány. Tudom, ki a te szeretőd. - mondta, s saját kupáját megtöltve felkínálta a nőnek. Ivott.
- Hát miért nem versz vasra?
- Mert azt akarom, táncolj nekem.
A Szajha pedig felkelt, s táncolni kezdett. Bár felszűrődött lentről a cimbalom, nem kellett ringása alá zene, mert szebben muzsikált az minden egyébnél. Úgy hullott róla a ruha, ahogy ősszel vetkőznek a fák. Sovány volt, de bögyös, combjai kemény húsúak, s hosszú, fekete, göndör haja, mint az éjszaka leple.
A Zsandár kérges volt és heges, s durván viseltetett iránta, de a lány nem bánta egy percig sem. Kijutott neki bőven lagymatag féltökűekből. Örvendett, hogy ez a kemény ember majd összeroppantja szelíd fogásával, s úgy bánik véle, ahogy asszonyával is tenné. Ő is úgy bánt véle, mint ahogy az urával tenné.
A hajnalhasadás egyedül találta a Szajhát a szobában. Felállt és érezte az fogószerű ujjak nyomait egész testén. Úgy, mezítelenül az ablakhoz lépett, s a messzeség pírjában egy távolodó lovast vélt látni. A Zsandár. Remélte, hogy a Zsandár.
A betyár
A Betyár pej paripája fáradtan prüszkölt, ahogy a hosszú vágta után vizet és elemózsiát érzett a közeli fogadó felől. Lovak nyerítettek, válaszra hívták, s Avas felvidulva válaszolt, többjüket megismerte. A lovas pirospozsgás volt, mint a bazsarózsa a keblén, kemény, mint az ólmosbot, amelyet ingének bugyrába rejtett, s veszedelmes, mint a fokos, amit csikósövébe tűzve hordott. Néhány kedves szót szólt a ragyás képű lovászfiúnak, amaz pedig szó nélkül bekötötte az állatot, gondosan lecsutakolta, jól megabrakolta, s bő lucernát hányt eléje.
A fogadó olyan volt, amilyennek lennie kellett. A cigány húzta, a lányok düllesztették tomporaik, a fogadós pedig segget nyalt. A családját is előkerítette a nagytiszteletű betyár úr üdvözlésére, s a legjobb szobákat tulajdon fehércselédeivel takaríttatta ki. Kérés nélkül bort hozott, sózott húst, hagymát és kenyeret, a vendég pedig elfogadta.
Vacsora után megtömte pipáját, de gyufát nem vett elő, csak beledugta hüvelykujját,s a dohány lángot vetett. Komótosan pöfékelve nézte a nőt, karcsú derekát, dús kebleit, hosszú, göndör fekete haját, s hogyan kelleti magát a vendégekkel, de közben mindvégig reá pillant a szeme sarkából. Nem kellett beszéljenek, értették egymást lopott pillantásokból is. A Betyárnak várnia kellett.
- Bort! - kiáltotta, s a kocsmáros máris érkezett egy egész kancsóval.
Egyenest belőle ivott, s félig ki is ürítette egy szuszra. Tetszett neki a tüzes ital, kihevült tőle, megpiszkálta parazsát. Felállt, ruganyos mozdulatokkal a falhoz lépett, s leemelte a dudát, mely mindig ott lógott, de senki hozzá nem nyúlhatott rajta kívül. A cigány, mintha fenéken szúrták volna felugrott, s a pulthoz lépett, tudta, hogy neki most szünet van rendelve. A fehércselédek is abbahagyták a szolgálást, a vándorok a kártyázást, az örömlányok a csábítást.
Belefújt a dudába, s megtelt a kocsma zöngés hangokkal, mindenki hallgatta az ördöngös dudás balladáját. Mert nem létezett ott már semmi, csak a Betyár, a duda, meg az életet adó tűz, mely belőlük fakadt. Simogatta a közönséget, s parazsat csempészett a lányok szoknyája alá, tüzes üszköt a férfiak gatyájába, s szívükben megsült volna a cipó. Abból a dalból világ szökkent, történetet mesélő. Látta a kocsma népe, hogyan viszik el a Betyár apját katonának, s hogyan várja kisfiúként haza. Látta, hogyan talál reá, betörött fejjel az árokban, a menlevéllel zsebében, évek múlva, néhány mérföldre otthonától. Tucatnyi lator halt a Betyár keze által, s nagytucatnyi leány búcsúztatta könnytől ázott zsebkendőjét lobogtatva.
Mikor pedig tüdő nem fújtathatott volna erősebben, s ujj nem járhatott sebesebben, a dudás az erszényébe nyúlt, pénzt markolt, rezet nem, csak aranyat, s ezüstöt, s beleszórta a tömegbe, három teli marokkal. A feltámadt, kapzsi zsivaj közepette pedig szögre akasztotta dudáját, asztalához lépett, kiitta kancsó borát, s a keblére tűzött rózsát a Szajha fele dobta. Amaz elkapta, beleszagolt, de a Betyár már nem volt odabent.
A kocsma mögött haladt, ment az árnyékszék fele, hogy könnyítsen hólyagján. Mikor épp visszatérni készült a mulatozók közé, a sötétből egy alak lépett eléje. Ismerte látásból, sokat legyeskedett a szeretője körül.
- Menj el, s ne gyere többé vissza. - mondotta neki.
- Hát mi végett?
- Szajhát csináltál egy tisztességes jányból, de én tisztességes asszony csinálok belőle csak azért is. Menj el, s ne gyere többé vissza.
- Ej komám, erőst vigyázz a szádra. Egy betyárt nem rekcumol senki, legfőképp te nem, szerelem dolgában.
- Lator vagy te, nem betyár.
A kés és az ólmosbot egyszerre villant. A penge megakadt a csikósövben, az ólmosbot pedig a támadó fejében. Menten szörnyethalt a legény. A Szajha halkan sikkantott, odasietett,s a Betyár karjaiba vetette magát.
- Felkötnek, galambom, menekülj. Majd izenj, hová fussak én is.
- Ne féltsd te az én bőrömet, de most jól figyelj. Jön majd a Zsandár. Itt van a nyomomban, mint a kopó, mely vérszagot fogott. Vedd ezt a port. Reá szépen kacsints, s borába ezt belekeverd. Utána megizenem, hová bujdoss. Most menj, nehogy meglássanak itten.
A lány könnyes csókot nyomott szeretője ajkára, s keblébe rejtve a méregzacskót rohant vissza a kocsmába. A Betyár ezalatt visszament az árnyékszékbe, s fokosa fejéve lefeszítette annak deszkáját, a szerencsétlen tetemét pedig oda behajította. Kettőt nagyot csapott a deszkára, s olyan volt, mint újkorában.
Be már nem ment többet. Tarisznyája már az ajtóban várta, azt felkapta, s pej paripájára felkapva vágtázott neki a határnak.
A Szajha hallani vélte a patadobogást. A Betyár. Remélte, hogy a Betyár.
Az Íródeák
Az Íródeák pipaszár lábain kényelmes, nyurga lépésekkel közeledett a közeli fogadó felé. A lovak jóllakott nyerítései, a lovászfiúk csevegése jóérzéssel töltötte el. Finom marhabőrből varrt, gondosan zsírozott csizmájára alig szállt rá a por, zubbonyán az aranygombok úgy ontották a fényt, mint megannyi babszemnyi napocska. Halkan járt, mint egy macska, s a ragyás képű lovászfiú észre sem vette volna, ha nem dúdol halkan valami nótát. Adjon istent köszönt, s fogadj istent kapott, s tátott szájjal utána nézett, mert ilyen nagy urat ritkán lát az ember.
A fogadó olyan volt, amilyennek lennie kellett. A cigány húzta, a lányok düllesztették tomporaik, a fogadós pedig segget nyalt. A családját is előkerítette a nagytiszteletű íródeák úr üdvözletére, s a legjobb szobákat tulajdon fehércselédeivel takaríttatta ki. Kérés nélkül bort hozott, sózott húst, hagymát és kenyeret, a vendég pedig elfogadta. Evett bőséggel, de a borhoz nem nyúlt.
Vacsora után megtömte pipáját és komótosan pöfékelve nézte az élettel teli fogadót. Sok szempár lopott róla egy-egy pillantást, s éles fülével néhány beszédfoszlányt is elkapott. Egy-egy szemfüles alak a király emberének vélte, mondván, hogy akármilyen tintanyaló nem lehet ilyen módos. Az Íródeák csak somolygott, pennát és papírt vett elő és körmölni kezdett, közben figyelte a fehércselédeket, meg a szajhákat, s igencsak érdekesnek találta őket. Tudta, kiktől kell kérdezősködnie, ha meg akar tudni valamit.
- Sört és bort mindenkinek, a számlámra. - mondta halkan, de a kocsma elnémult, majd éljenzésbe tört ki, ahogy a kocsmáros két új hordót vert csapra.
Volt aki személyesen köszönte meg a kegyességet és szóba elegyedett az idegennel, más távolról emelt egy kupát az egészségére, de a legtöbbje gyanakodva hajtotta fel az ingyen pohár italt. Ez nem zavarta az Íródeákot, csak mosolygott, körmölt, s hallgatta, mit beszélnek az emberek. S a kocsma nyelve megeredt, s beszéltek, akarva-akaratlan, elől a nagyszájúak, hátul a suttogók, ő pedig csak körmölte mindet, egyik ívet töltötte a másik után. De az Íródeák is csak ember.
Amint az utolsó férfi is kifecsegte magát, ő felállt, a terem közepéhez lépett és Szólott ékes szólással, nyelveken, amiket senki sem értett, de mindannyiukhoz szólott. Költemények kötöttek bokrétákat a gerendákra, a fehérszemélyek sóhajtozva pityeregtek, a férfiak morogva helyeseltek, mert csak úgy ömlöttek a jambusok, történeteket mesélők. Látta a kocsma népe, hogyan haltak szenvedélyes halált a Betyár, meg a Szajha , látták hogyan lesz ármány áldozata a megacélosodott Zsandár. Mert hiába lógott tucatnyi lator, a hősöket a hősi halál szüli, nem a dicső élet.
Mikor pedig már úgy meg volt rakva a kocsma költői képekkel és életre kelt mesékkel, mint az öreg paraszt szénás szekere, egy rövid dalocska hasadt, mint kéjgőzös éjszaka után a hajnal, a fogadó népe a hajlongó Íródeákot tapsolta, hogy csak úgy rezegtek az ablakok.
Ő, szerényen mosolyogva és kajánul kacsintgatva intette magához a kocsmárost, amaz pedig bizalmasan odahajolt hozzá.
- Szeretném a jányait. - pironkodott, s a szajhák fele biccentett.
- Melyiket, nagyságos uram? - kérdezte a bajszát pödörve.
- Az összeset. - s az asztalon erszény csörrent.
A lányok izgatottan sugdolóztak egymás között, ahogy felmentek a lépcsőn, mert egyikük sem hallott még ilyenről. Olyat már láttak, hogy egy-egy nagylegény két lányt is kér magának, na de hogy az összeset? Mi készül itt? Az átlag férfi egy nővel sem bír el becsülettel.
Amint beléptek a szobába, ott találták az Íródeákot talpig ruhában, még a csizmáját sem vetette le. A Szajha lépett elé, összeszedve bátorságát és megszólalt:
- Parancsolj velünk, jó uram.
- Ti, kik mindig hallgattok. Most beszéljetek. Mondjátok el, mit láttatok.
Nem kellett nógatni egyiket sem. Kontyuk leengedték, cipellőjük lerúgták, s eldobtak magukról minden haszontalant. Összefogóztak, mint a tündérek és táncot jártak, körforgót, s meséltek, csak meséltek, olykor viháncoltak, vagy kéjesen nyerítettek, mint a lovak. Szelet támasztottak, körforgót, s lobogott a hajuk, mint megannyi tábortűz, s ropogott lábuk alatt a deszka, mint ahogy ropog a hasáb is a lángoktól. Az Íródeák pedig csak görnyedt a papírosok fölé az ágyon és körmölt, isten a tudója honnét szedett elő annyi papírost, s hova tüntette el őket miután megíródtak.
A fehérszemélyek egyenként csuklottak össze, ahogy fogyott erejük, s a végén nem maradt más csak a Szajha, ki ott állt egyedül, törzse lengett, mint az inga, felakadt szeme fehérjében látomások rebegtek, ő maga pedig csak mondott és mondott és mondott.
S az Íródeáknak elfogyott a papírosa.
Felállt, átlépett a megannyi összeroskadt lányon, és megölelte a még mindig szóló Szajhát. Homlokon csókolta, hulló testét az ágyra fektette. Tarisznyájával a vállán kiosont a szobából, s macskalépteivel a fogadóból. Úgy vélte, senki sem látta. Már egy jó kőhajításra maga mögött is hagyta, amikor egy boglya mögül két sötét alak lépett elő. A hajnal pírja csak még kivehetetlenebbé tette őket.
- Pénzát akarunk csak, nem életet. - morogta az egyik.
- Nincs, uraim, elvertem a fogadóban.
- A csillagfényű gombok is megteszik a zubbonyról.
- Azokhoz viszont ragaszkodom.
Tán rárohant volna a két útonálló, ha egy kortynyi levegőhöz jutottak volna, de mindkettejük tüdejébe bekövesedett a szusz. Hang nem hagyhatta el torkukat, csak valami halk kaparás hallatszott, ahogy a földön rángatózva kiadták lelkük. Tán meggondolni sem volt idejük, mi történt velük, oly hamar történt.
A Szajha úgy tért magához, mintha a szeretőjéről álmodott volna. Csak ő feküdt az ágyon, az összes többi lány a földön aludt összekuporodva. A nyitott ablakhoz lépett, belenézett a hajnalpírba. A szél egy dúdolt nótát hozott. Az Íródeák. Remélte, hogy az Íródeák.