A wadi felé
Írta: Takács Zoltán
Közzétéve 1 hete
Megtekintések száma: 74
A wadi felé
A nap szembe tűz. Kába félálomban ülök a tevén, számolom a lépéseit, hogy ne aludjak el. Száznál újra kezdem. A homokdűnék, mint tenger hullámai táncolnak a remegő levegőben. A szemem előtt a kendő csak keskeny résen engedi át a látványt. Egy sötét folt kezd kirajzolódni előttem, a kontrasztját ellopja a forró hő, csak majd, ha közelebb érek, akkor tudom meg, mi az. Addig össze kell szednem magam. Megrázom a fejem, és leugrok a homokba. A puskát leakasztom, és a bal kezembe veszem.
A férfinak láthatóan elfogyott a vize. Fulbé* lehet, legalábbis a ruhája alapján. Látom, ahogy próbálja kicsavarni a tömlőből az utolsó cseppet. Lassan haladok felé a forró homokban. Mikor közelebb érek, rám néz. Néhány lépésre tőle megállítom a tevém. Önkéntelen mozdulattal az övében lévő tőrre teszi a kezét.
A fulbékról a törzsemben azt tartják, hogy rettentő büszkék. Egy szomszéd falubeli férfit egy ilyen azért késelt meg, mert nem kelt fel ültéből, hogy cigit adjon, csak odadobta neki a dobozt. Persze, ezt gyermekkorom óta hallom, de a megkéselt férfit senki sem ismerte.
A fegyvert a vállamra veszem, óvatosan leakasztom a tevéről a nagy tömlőt, és odamegyek hozzá.
Meglepődik, egész kikerekedik a szeme. Csak lassan fogja fel: arra várok, hogy odatartsa a vizes zsákja száját, hogy önteni tudjak neki.
A víz az élet. Mindenhol az, de itt a Szaharában mindennél többet ér. A fulbé nem is érti az egészet.
Színültig töltöm a tömlőjét. Amikor elemelem tőle az enyémet, a kezével követi a mozdulatomat, egy csepp sem mehet kárba. Rám néz, látom, zavarban van. Aztán merev, felszegett fejjel kihúzza magát.
Kimérten biccent, de a szeme hálás. Tudja, hogy tisztában vagyok vele, mit jelent ez most neki. Én is biccentek, mélyebben és lassan, majd megfordulok, és visszaakasztom a tevére a tömlőt. Megigazítom a többi szíjat is a hámon, hátha kilazultak a ringatózásban. Amikor megfordulok, látom, hogy még mindig ott áll. Nem indul el, bevár.
A hosszú gerinc, amin haladunk, egy wadihoz** vezet, ahol néha még egy kis víz is összegyűlik. A közelében van egy falu, ahol megpihenhet az ember, mielőtt nekivág a nehezebb szakasznak.
Órák óta szótlanul megyünk egymás mellett abban a monoton kábult tempóban, amire a tűző nap még energiát hagyott. A fulbé megáll egy szikla árnyékában, hátralép, és a teve hámjáról leakaszt egy kis vászonzsákot. Rám pillant, és amikor látja, hogy nézem, kivesz belőle néhány szem szárított datolyát, beteszi a szájába, majd felém nyújtja a zsákot. Én is veszek, majd visszanyújtom a maradékot. Kinyitott tenyérrel nyomja vissza felém a zsákot a datolyával. Van vagy 4 kiló. A sivatagban ez felér egy heti élelemmel. Ha nem is érzi az ember jóllakottnak tőle magát, de a túléléshez elég. Kérdőn nézek fel rá, mire lassan bólint.
A nap a horizont alá húzódik, hamarosan lehűl a levegő, és lesz egy órácska felüdülés a hideg éjszaka előtt. A fulbé lekanyarodik az útról, majd int, hogy kövessem. A sziklák közé vezet. Egy tisztáson megáll, oldalra kiköti a tevéjét, majd középre dob néhány gallyat, és tüzet csihol. Mire lepakolok, már forr a víz. Elkészíti a fekhelyét a mögöttünk lévő szikla mélyedésében, majd a földre mutat, a matraca mellé. Odateszem én is a pokrócomat. Tökéletes hely lesz ez éjszakára. Közben elkészíti a kávét. Önt nekem is egy keveset. Ő is csak annyit iszik. Nagyon erős, de jólesik. Iszonyú forró. Szótlanul kortyolgatjuk.
A sivatag nappal is félelmetes gyilkos, de az éjszaka elveszi az ember eszét. Ilyenkor előbújnak a dzsinnek. Nagyapám riogatott velük, gyermekként még hittem bennük. Azóta már felnőttem, bejártam távoli vidékeket. De a sivatag más, itt az éjszaka belerágja a félelmet az ember lelkébe. A fulbé is összehúzza magát. A tűz lassan leég, de még ahhoz van ereje, hogy egy nagy pattanással néhány szikra távolabb ugorjon a lángok által bevilágított résznél. Összeborzadtam. Úgy sercegett a parázs, mintha egy ifrít*** születne belőle. A fulbé is megijedt, előkapta a kését, majd észrevette, hogy néztem, és letette maga mellé a földre.
Az ifrít nagyon ravasz szellem. Tönkreteszi az embert. Egyenesen a szívemben suttogta:
– Nézz rá! Nézd meg ezt a fulbét. Te megbízol benne?
A karommal elhessegetem, mint egy bogarat, de nem megy messze.
– Már a kését is előhúzta – sustorgott tovább – Csak azt várja, hogy elaludj.
A tüzet nézem. Egyre kisebbek a lángok. A fejemmel nem mozdulok, de a szemem sarkából a fulbét figyelem.
Érzem, ő meg engem figyel. Biztos hozzá is beszél az ifrít.
Lassan előhúztam a késem, és egy követ kezdtem piszkálgatni vele. Ő is felvette a földről a kését.
– Látod? Kell neki a vized – suttogta a szellem.
– Adtam neki eleget, két napra is. Holnap estére odaér az oázisba – válaszolom magamban.
– Van olyan, hogy elég? Több víz, nagyobb biztonság!
– Barátok vagyunk, adott nekem datolyát.
– Amit a mindeneddel együtt meg is szerez, ha megöl – suttogott tovább.
Ránézek a fulbéra. Visszanéz, miközben megszorítja a kését.
Egyikünk sem megy el aludni. Hajnal előtt, amikor legfáradtabb az ember, hol én, hol ő állunk fel kicsit mozogni, hogy színleg dobjunk a tűzre. Ilyenkor a másik maga alá húzza a lábát, megszorítja a kését, és harcra készen figyel.
A felkelő nap sugara a sziklák között a fulbé arcát találja meg magának először. A dzsinnek már
messze járnak. Feláll, visszateszi a kést a tokjába, és elkezd pakolni. Követem a példáját.
Kiérünk a sziklák közül. A nap már a látóhatár fölé kúszott, és éles fénnyel önt szembe bennünket.
Megállunk egy pillanatra, élvezzük a meleget. A fulbé visszanéz a sziklák közé. Követem a pillantását. Miközben visszafordul, összeakad a szemünk.
Elszégyellem magam.
Ő is.
* Fulbék, fulák vagy fulánik (franciául peul-ok): egy afrikai népcsoport neve.
** Wadi: olyan sivatagi sziklavölgyeket jelent, ahol időszakosan összegyűlhet némi víz.
*** A „dzsinnek”: a tűzből született szellemek gyűjtőneve, közülük az ifrít a ravaszságáról és erejéről híres gonosz szárnyas lény, ami tűzből születik, és barlangokban él.