A virágok nem szomjasak
Írta: Imre Hilda
Közzétéve 10 hónapja
Megtekintések száma: 429
A virágok nem szomjasak
Anyád bolond, napról napra hülyül el, mondja Endre. Már nem bírom nézni tétova mozgását és remegő kezét, teszi hozzá. Megértem, de nem mondok rá semmit.
Alig lehet egyedül hagyni, mégis megtesszük. Úgy jövünk haza, hogy hála az égnek, még nem égett le a lakás. Amikor közeledek a folyosón az ajtónk felé, mindig beleszippantok a levegőbe, van-e gázszag valahol, aztán nyitom csak ki az ajtót. A kulcs a lábtörlő alatt van, szóltam Lajos bácsinak, aki amolyan gondnokféle, hogy ha baj lenne, ott megtalálja.
Látom Endrén, hogy piszkosul rühelli az egész helyzetet. Könnyű neki, anyja rég meghalt. Szemét mondat ez tőlem, tisztában vagyok vele, de igazam van. Neki nem kell végignéznie a pusztulást.
Ez a nyomorult élet úgy ér véget, hogy a legrosszabb formánkra alakít. Mennyivel jobb lenne egy szép napon elaludni! Szívesen kiegyeznék Istennel, megmondaná a dátumot, én meg elfogadnám. Persze csak akkor, ha nagyon öreg lennék. Még élni akarok, így a közeli dátumokkal nem vagyok kibékülve. Viszont, ha hagyna boldogulni, szívesen mennék később a túlvilágra. Annyi minden el van rendezve ebben a világban, vajon miért nem lehet a halált is rendesen végig csinálni? Nem az odavezető utat meg a szenvedést, attól mindenki reszket. Isten lehetne annyira jó fej, hogy elfogadná a felkínált egyezséget. Nem tudom elképzelni, miért hagy szenvedni egyeseket, másokat meg gond nélkül magához szólít. Sokszor az jár a fejemben, hogy nagy sakkjátékos, és ha valami nem tetszik neki, ha vesztésre áll, egyszerűen felrúgja a táblát. Ekkor repülnek a bábuk, és szállnak fel az égbe a lelkek. Ha ez így van, akkor becstelenül játszik az öreg.
Még szerencse, hogy anya nem látja a gondolataimat, mert kikérné magának, hogy Istent szakállas öregembernek festem le. Ő kortalan és mindenek felett áll. Ez azt jelenti, hogy akár egy jóképű harmincas testépítő is lehetne? Való igaz, mindig őszszakállú trotty képe ugrik be, ha rá gondolok. Pedig milyen jó lenne úgy gondolni rá, hogy a felhők szélén ülve fél kézzel súlyzózik, a másikban telefont tart, és Szent Péter havi beszámolóját hallgatja.
– Főnök, nincsenek jó híreim. Az emberek ma sem jobbak, mint ezer éve – mondaná a másik szakállas. Jobb kézzel a zsebében turkálna, és keresné a menny kulcsát. Aztán elfintorodna, mert tökmindegy, hogy megvan-e vagy sem, onnan ki senki nem akar jönni, befelé meg csak többlépcsős várakozás után lehet. Ezért kong üresen.
Endre haragszik anyámra, mert minden nap megkeseríti az életünket. Az összes virágomat addig locsolta, amíg kirohadtak. Egyszer a veje laptopjára is vizet öntött. Azt mondta, érezte, hogy szomjas. Összenéztünk, és nem nevettünk, csak Márk, a fiunk, aki a maga tíz évével még viccesnek találja az ilyesmit. Amikor csúnyán rápillantottam, megvonta a vállát, és azt felelte, a nagyinak legalább van humora. Nem tudom, akkor is ilyen nagyszájú lenne-e, ha az ő tabletjéről derül ki, hogy a kiszáradás szélén van?!
Most már úgy jövünk el otthonról, hogy citromos ásványvizet hagyunk anyámnak, mondván, hogy azt nem szeretik a virágok, de a tárgyak sem. Látványosan elzárjuk a főcsapot, aminek az az ára, hogy a vécét nem lehet lehúzni, így mindig óriási bűz fogad délutánonként. Első dolgom szellőztetni. Endre laptopja csodával határos módon rendbe jön, így most nem kerüli anyámat, de nem veszi emberszámba. Megkér, hogy ne engedjük az asztalhoz, mert elmegy az étvágya tőle. Nem bírja elviselni az öregség szagát, meg a mosdatlanságét sem. Ezt megértem, de anya nem akar fürödni. Ahhoz képest, hogy öntözési mániában szenved, önmagát még véletlenül se akarja víz alá kényszeríteni. Hiába kérem szép szóval, nem mosdik. Ezért a szomszéd nénivel közösen erőnek erejével beerőltetjük a zuhany alá. A ruháját sem veszi le, ezért bármennyire durván hangzik, azon keresztül folyatom rá a sampont meg a vizet. Csak áll riadt tekintettel, két karját összefonva öleli a testét, aztán nagy sokára kibújik a vizes göncből. Ekkor odateszem neki a műanyagszéket és belehuppan. Közelebb lépek, majd szivaccsal finoman végigsimítom átlátszó bőrét. Utoljára a haját is megmosom. Csak néz rám, követi minden mozdulatom, aztán sírni kezd. Ez a rituálénk fél éve. Amikor megkérdem tőle, mi a baj, zavarja a sampon vagy nem jó a víz, sokáig hallgat. Gyorsan beburkolom egy hatalmas törölközőbe, és kivezetem a fürdőből. A szomszédasszony segít neki felöltözni. Erősebben fogja a karját, vállát, mint kellene, ezért anya néha feljajdul. Nem merek szólni neki, örülök, hogy segít.
– Ha meghalok, várni fognak fenn az angyalok? – kérdi egy ilyen fürdetés után. Kezemben megáll a szivacs, és nem tudok mit mondani.
– Hát…– kezdeném, de a szavamba vág.
– Ha nem várnak, én nem is fogok menni.
– Ott lesznek, ne félj! – mondom, de hangom üres.
– Honnan tudod? – néz rám. – Tekintete egészen tiszta, mintha a régi lenne. Viszont tele van félelemmel.
– Tudom és kész.
Nem győzöm meg. Legyint.
– Be akarsz csapni? – kérdi szomorú szemekkel. Csontjai szinte átszúrják ropogósra vasalt hálóingét.
– Nem. Ugyan! Miért tenném?
Gyanakvóan végigmér.
– Endre alig várja, hogy megszabadulhasson tőlem. Gyűlöl. – Hallgatok.
– Egyszer ti is megöregedtek.
Bólintok. Tudom, csak nem hiszem el. Még jobban süt nekünk a nap.
– Kérsz enni? – terelem el a beszélgetést. Tekintete kihuny, visszazuhan az ismeretlenbe. Nem válaszol. Már megint kiszállt belőle annak az asszonynak a lelke, akit ismerek. Csak egy test marad.
– A virágok szomjasak – mondja. – Ha nem kapnak vizet, meghalnak.
Azzal feltápászkodik, lehajol, és az ágy mellől felveszi a kannáját. Valahogy szerzett bele vizet, mert az ablakhoz totyog, és öntözni kezdi a művirágokat, amiket nemrég vettünk neki. A régiek helyett. A víz megáll a fehér, dombornyomott köveken a cserepekben. Anya vár. Látja, hogy nem szívja be a föld, de nem érti.
– Lehet, hogy most mégse voltak szomjasak – mondom sírós hangon. – Hagyd, majd később jó lesz nekik.
– Később? – kérdi tétován. – Amikor már nem lesz, aki figyeljen rájuk?
Megrázom a fejem és hagyom, hogy egyetlen könnycsepp kiszökjön a szemem sarkából.