A világnak a vége

Írta: Takács Zoltán


Közzétéve 1 hónapja

Megtekintések száma: 187



A világnak a vége

Az a dolog úgy volt, hogy amikor már mindenki azt hajtogatta, hogy jönnek a nehéz idők, nem lesz ez, nem lesz az, de még csak a pityóka sem fog megsülni magától a kemencében, gondoltuk feleségemmel, hogy csak jobban megnézzük már ezt a krumpli dolgot, amíg még valaki meg tudja mutatni a családból, hogy kell úgy elhantolni, hogy már ne hallja meg a déli harangszót. Hát, ha tényleg nem lesz, nekünk meg azért mégis csak legyen.
A kemence, amiben meg kellett volna sülnie, az ugyan már régen nem volt, az ott maradt Vindornyán. Még gyerekként néha kizavartuk a macskát belőle nagyapáméknál, ha játszani akartunk a kölykeivel. Akkor is azt mondták, nehéz idők járnak, merthogy nem sütött az már jó régóta, csak a macska fialt bele. Minek is sütött volna, ha kétnaponta, t tízkor jött a kenyeres kocsi. Igaz, az a kenyér már másnap nem volt olyan, mint a nagyanyám öt naposa, amit egyszer sütött benne. Akkor láttam befűtve először és utoljára a nagy búbost ott a döngölt földes hátsókonyhában. Ünnep volt és nagy hó, nem jött a kenyeres. Az viszont, ami abban sült, olyan volt, mint a kalács. A héja még napok múlva is roppant, és olyan édes volt a bele, hogy az ember nem is kalbászt rakott rá, hanem eperlekvárt, pedig az addig csak a császármorzsára dukált.
Bodrosabb felhők, nyugalmasabb idők jártak akkor. Miután az öregek elhorkolták az ebéd utáni zsolozsmát, kiültek a bezárt bolt lépcsőjére, meséltek a régi korokról, a Vindornya völgy igazi idejéről, amikor még minden portán volt két tehén, meg napszámosok jöttek vetéskor és aratáskor. Gyerekként el is hittük, meg aztán mégsem. Lassú, távoli, öreg világ volt az nekünk, amiről diskuráltak.
Akkoriban már majd’ mindenki valamilyen gyárban dolgozott. Az egész faluban jó, ha volt húsz tehén. Azzal még mi városi gyerekek is elboldogultunk, ha ránk merték bízni. Már nem nagyon lehetett megélni a földből. Mindenkinek volt egy darab, amit a TSZ még meghagyott, de volt mellette valami, ami pénzt is hozott, ha más nem, a nyugdíj meg az a kis életjáradék a régi birtok után, amiből sokat már a szövetkezet sem művelt.
Ott, a ház mögötti kert felén krumpli volt. A tüskéskörtétől egészen a bőralma fáig. Jaj, az a tüskéskörte! Pálinkának lett ültetve, de nyár elején, ha időben kijutottunk, még ha félérett volt is, erős frontvonalat nyitottunk az alkoholizmus ellen. Az évzárón meg úgy néztünk ki, mint akik macskákkal birkóztak: össze-vissza karcoltak a tűhegyes ágak. A bőralmát utáltuk, ehetetlen volt. Nem is értettük, minek foglalja a földet, bár kinézetre éppenséggel nem volt csúnya a fa. De persze a sajtra, amit nagyanyám főzött belőle, rájártunk, amíg le nem buktunk.
A krumpliföld! Igaz, hogy hazugságban ne maradjak, egyik évben volt csak mellette, máskor meg kicsit odébb, hogy a forgó meglegyen. Emlékszem, nagyapámmal mentünk szedni a kolorádó bogarakat. Alig találtunk egy Nnegrós zacskóra valót. Mulatságos, csíkos gúnyájuk volt, mint a Stan és Pannak a börtönös filmben. Jobb is lett volna bezárni őket, még ott Kolorádóban, mert néhány év múlva már annyian voltak, mint az oroszok. Az öreg a karja csonkjával, ami a Don kanyar után még megmaradt, szorította a fehér, sodrott neylon kötelet, a zacskóval a hóna alatt és a másikkal szórta belőle a matador port rájuk. Mesélte, hogy nagyon régen, az állam annyit fizetett egy bogárért, hogy az egész falu kint kereste a földeken, de csak nem talált egyet sem.
Tavasszal egy héten keresztül krumplit raktunk, az üzemben a műszak miatt alig fél nap maradt csak rá. Nyáron meg még tovább tartott míg felszedtük. Azt mindig mi, gyerekek csináltuk, miután a felnőttek kiforgatták a hegyes kapával. Nekünk közelebb volt a föld meg a kapa vasa is, ha egy-egy közülük beleharapott. Elrakáskor meg addig sündörögtünk, amíg megengedték, hogy a lukba mi rakjuk. Emlékszem a margózsinórra is. Két fényesre fogdosott, hasított akác karó volt, az egyikre kenderkóc madzag tekerve. Sosem kellet még csak a negyedét sem lebontani, mikor kifeszítettük, nehogy megkiabáljon a szomszéd a girbegurba sor miatt. A zsinór még jócskán Horthy előtt lett feltekerve rá. Akkoriban olyan hosszúak voltak a krumpli sorok. Néha a facér karónál elszakadt a csomó. Olyankor újat kötöttünk, persze kicsit mindig kurtább lett.
– Ha az a zsinór egyszer elfogy, na, akkor lesz vége a világnak – húzta el mosolyra a szája sarkát nagyapám.
No, de nosztalgiából nem fog a gumó feltelni. Így április végén, a tervet foganatosítva, vettünk egy zsák csávázott vetőt, és nagy lendülettel kivittük szüleimhez. A ház végén volt egy darab krumpliföldnek való. Itt nem volt tüskéskörte, sem bőralma. A föld is messze nem volt olyan zsíros, mint régen Vindornyán.
Amikor a kapák mellett a margózsinór is kézre került, Apámmal megmosolyogtuk. A karók még talán fényesebbek is lettek a korral, de a zsinór eléggé megfogyatkozott, kiszőrösödött.
Bogból is volt rajta elég, akadt is rendesen amikor letekertük.
A miheztartás végett ki is feszítettük volna, de úgy szakadt el minduntalan, mint a türelem a sorbanálláskor. A négy generációnyi kor sava, meg a száraz sufnialja avétossá szívta. Úgy foszlott szét már a csomó megkötésekor, mint az idő oszladozó szövete, amit előásnak valami ódon sírkamrából. Még ha sikerült is megkötni, feszíteni nem engedte magát. Pedig a margózsinór megpendítése nélkül még a kapa sem megy bele a földbe.
Kínlódtam vele egy darabig. A zsinór együtt fogyott a türelmemmel, míg végül kitelt a becsülete. A kevés maradékot, ami még a karón feltekerve volt, hogy elég legyen a világ végéig, szétmorzsoltam a kezemben Horthystól, Don kanyarostól, Vindornyástól. A fényesre fogdosott karók még bírják. Addig egész biztos, míg az unokáimnak felemlegetem a Don kanyart, Vindornya völgyét a Rezi vár alatt kissé nyugatra, a tehenek őrzését a berekben és Nagyapám meséit a frontról, hacsak addig nagyjaink bele nem húznak annyira, hogy beelőzzék az Örökkévalót a világvége tekintetében.