A vihar
Írta: Egervári József
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 313
A vihar
– Gut, Heinrich, gut – bólogatott Schmidt őrnagy –, ez nem fájdalomról szól, hanem az emlékezésről. A fájdalom oly erős érzelmi hatás, mely stimulálja az idegsejtek működését, a memóriád is jobban fog működni. Schultz nem azért ütlegel téged, mert fájdalmat akar okozni, hanem segít átgondolni az eseményeket.
– Adj még neki – intett Schultznak, a verőlegénynek, aki legalább két méter magas, százhúszkilós izomkolosszus volt, kőkemény öklökkel, madárszemekkel, összegyűrt fülekkel. Heinrich bal szemét már nem tudta kinyitni, formátlan véreshurkának látszott, vörös, lila és fekete foltokkal, arccsontján szétrepedt a bőr, Schultz értette a dolgát, a fiatal férfi két fogát kiköpte, aztán ájultan billent félre a feje. Schultz nyakonöntötte egy vödör hidegvízzel, aztán kezdte elölről az ütlegelést.
– Őrnagy elvtárs, mit remél? Ez a szerencsétlen nem fog bevallani semmit – húzta meg száját undorodva Gilsch hadnagy. Gyűlölte az erőszakot, bár belátta, rendnek kell lenni, a rend az, mely megvilágosítja az elmét, kijelöli az irányokat, s határt szab a lelkesedésnek és a hőzöngésnek.
– Én semmit sem remélek, fiam – nézett rá komolyan Schmidt őrnagy, leült a székre, s ivott egy korty francia konyakot. – A remény a gyávák és gyöngék malasztja, akik képtelenek átlátni a folyamatokat, nem ismerik fel a célokat, nincsenek birtokában a megfelelő eszközöknek.
– Őrnagy elvtárs, bocsásson meg, hogy vitatkozom, de ön lenézi az ellenséget, ostobának és tehetetlennek tartja a rendszert támadókat, pedig mind veszélyes. Kivétel nélkül.
– Dehogy nézem le őket, de tisztában vagyok azzal, mekkora hatalom van a kezemben, s mire vagyok képes. Önnek még sokat kell tanulnia Gilsch, a rendszer csak akkor működik jól, ha mindenki tudja, mi a feladata. Jelen esetben Heinrich a rendszer ellen támadt, naív hittel azt hitte, győzhet, de tévedett, ő soha nem győzhet, mert egyedül van, még ha felismert is egy lehetőséget, mellyel élni próbált.
– Őrnagy elvtárs, a hőlégballon Nyugat-Berlinben kötött ki, átsodorta a vihar.
– Igen, így van. Valaki hibázott, a felelősöket meg kell keresni, s meg kell büntetni. Ez a mi dolgunk. Jegyezze meg Gilsch, mindig vannak felelősök.
– Heinrich?
– Igen. Heinrich. Most Heinrich. Unokahúga is ott volt a hőlégballonban, Heinrich tudatosan nem megfelelően kötötte meg a köteleket, hogy a ballon elszabadulhasson, s az unokahúga dezertálhasson az országból.
– Én nem nézek ki belőle ilyen tudatosságot, őrnagy elvtárs.
– Tehát Heinrich nem bűnös? Akkor ki a bűnös?
– Nem tudom megítélni, engedelmével, őrnagy elvtárs, ez a fiú egy egyszerű katona, csak a véletlennek köszönhető, hogy unokahúgát kiválasztották a jutalomrepülésre.
– Értem, tehát ön szerint Heinrich nem bűnös. Akkor ki?
– Nem tudom, őrnagy elvtárs.
– Gilsch, maga szervezte a bemutatót, ön választotta a helyszínt, emlékszem, azzal indokolta, hogy lássák Nyugat-Berlinben, nálunk olyan magas az életszínvonal, olyan nagyszerű az élet, hogy egyszerű polgárok is feljuthatnak a narancssárga hőlégballonra.
– Így volt, őrnagy elvtárs, büszke vagyok és egyben elkeseredett, mert hazánk nagyságát jelképezhette volna ez a repülés, az inperialisták is láthatták volna, élhető és szórakoztató itt az élet.
– Látták. Ott kötött ki a ballon húsz derék keletnémet állampolgárral. Gilsch, lehet, hogy maga szervezte ezt így? Nem is Heinrich a bűnös?
– De őrnagy elvtárs! Dehogy!
– Na, látja, Gilsch, bármit meg lehet fordítani, oda és a visszájára is, ahhoz, hogy rend, fegyelem és biztonság legyen, mindig kellenek felelősök, s mindig kellenek olyanok, akik megkeresik, megtalálják a felelősöket.
Az őrnagy felállt a székről, átsétált a nyitott ajtón át a másik cellába, intett Schultznak, ne üsse tovább a fiút.
– Nos, Heinrich? Eszedbe jutott még valami?
– Őrnagy elvtárs, gyönyörű volt az a hatalmas ballon. Új volt a kötél. Be kellett volna áztatni előtte, „megvakarózni”, hogy a szálak egymásba tudjanak kapaszkodni.
– Szóval, te ezt tudtad, s mégsem jelentetted.
– Csak akkor láttam, mikor a betontuskókhoz kötöttük a kötelek végét. Már ott voltak a vendégek, már nem volt mit tenni, de azt nem tudtam, hogy nagy vihar lesz.
– Értem, fiam. És a hallgatásodnak semmi köze ahhoz, hogy unokahúgod is a ballon kosarában volt.
– Örültem őrnagy elvtárs, Hilda rendes lány.
– És úgy gondoltad, nyugatra szökteted.
– Dehogy, eszembe sem jutott.
– Heinrich, én hiszek neked, de a katonai törvényszék nem volt ilyen megértő, holnap reggel agyonlőnek, mert nem hitték el, te valóban szereted a hazádat.
– Szeretem, őrnagy elvtárs, nem tehetek semmiről. A vihar.
– A vihart nem lehet megbüntetni fiam, sajnos nem. Egyébként is hiábavaló volt az ügyeskedésed, az áldozatod, Nyugat-Berlinben lezuhant a ballon. Mind meghaltak.
Az őrnagy hideg kék szemekkel bámulta a halálraítéltet, megcsóválta fejét, s átsétált a másik helyiségbe. Töltött még egy kis konyakot, s a csupasz izzó elé emelte.
– Látja, Gilsch, ha lenne Isten, akkor ő is büszke lenne erre a konyakra. Tökéletes, az emberi elme legtökéletesebb találmánya, nem enged lankadni, megenyhülni, együttérezni, felforrósítja a szívet és az elmét. Igen, Gilsch, mindig kell valaki, aki bűnös, legalábbis a bűnösség látszatát kelti, s ez már elegendő az ítélethez.
– Értem, őrnagy elvtárs, de miért mondta Heinrichnek, hogy mind meghaltak, hiszen valamennyien sértetlenül földet értek Nyugat-Berlinben?
– Mert ha remény sincs már, akkor semmi sincs, s az a halálnál is jobban fáj.