A tűztorony titka
Írta: Poós Gergely
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 284
A tűztorony titka
Köztudott, hogy a Sopron jelképének számító tűztornyot 2012-ben részben felújították, ezért is emelték le a császári sast ábrázoló csúcsdíszt, valamint az alatta lévő rézlemez gömböt. Azt már régóta tudni lehetett, hogy a dísz valamit rejt magában, erről ugyanis korábbi feljegyzések tanúskodnak. Az időkapszulába 1786-ban, 1899-ben és 1969-ben is kerültek dokumentumok, több is.
Arról azonban senki sem tesz említést, hogy az időkapszula nem csak a közszemlére adott latin, német és magyar nyelvű iratokat tartalmazta, de egy latin nyelven íródott egészen különleges szöveget, vagyis inkább szövegrészletet is, ami az elmúlt korok magyarországi köz- és vallásos gondolkozásához nemigen kapcsolódhatott. Egészen más áll benne. Olyasvalami, aminek megértésére igazi nyitottság, vagy hatalmas kétségbeesés kell. Mint lejjebb kiderül, a szöveget az utóbbi miatt teszem közzé.
Szerzőjét homály fedi és feledés takarja. A szöveg egy általános szakaszt, majd az abban foglaltak szerint, az emberi világunkra alkalmazandó következményeit taglalja. Elképzelhető, hogy az eredeti szöveg az általános szakasz végéig tart csupán, s nem latin, hanem egyéb nyelven íródott, az utolsó szakaszt pedig az a bizonyos valaki tette hozzá, aki végül az irat tűztoronyban való elrejtését kieszközölte.
Azt sem tudom, mikor kerülhetett a többi irat közé, hiszen az időkapszulának egy olyan – titkos – rekeszében találták, amit eddig nem vettek észre. Azt is homály fedi, ki közreműködött az irat elrejtésében.
A különleges körülmények között megtalált szöveget a város vezetése hozzám juttatta el, azzal, hogy őrizzem és titkát tartsam meg, míg lehet. Eddig lehetett. Vártam, mert várni volt időm, vártam – én balga – mert egész életemben szebb jövőben reménykedtem. De a dolgok az elmúlt időszakban, nem hogy nem javultak: az őrület kerekedik felül a világon.
Háborúk folynak, valóságosak és virtuálisak. A győzők sokszor a legyőzöttekkel is egyenlők, senki sem érti, mire megy ki a játék. A bolygón létrejött hibás célokat megfogalmazó és azokat követendőnek felmagasztaló gazdasági és társadalmi struktúra végül kezelhetetlen perifériás problémákat eredményezett. És persze, ahogyan az lenni szokott, a periférián ártatlan és mit sem sejtő embereket talált.
Nem babonaságom mondatja velem, ám különös, hogy a szöveget éppen a tűztorony kapszulája rejti. Az sem elhanyagolható, hogy Sopronban, a hűség városában rejtette el ismeretlen írója.
Ismeretes Pió atya a magyarokról szóló jövendölése. „Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni. Irigylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberiségre.” Senki sem tudja, kire, mire vonatkozik ez a jövendölés. Az ismeretlenségbe burkolózó szerző szövege mindenesetre pályázhat e jóslatra.
A szöveget eddig őriztem. Krisztus azt tanította, hogy disznók elé gyöngyöt szórni nem szabad. Én most mégis megteszem. Teszem ezt azért, mert nagy szükség van rá, ugyanis az irat olyasmit tartalmaz, ami az emberiség számára sorsfordító lehet.
Íme:
„Halhatatlan lénye ismét megmerítkezett a változóban, hogy önmagát megmérje, s a halhatatlanságot elérje.
E játék örök, de e játék újra és újra felfedezésre vár, hiszen a játék kimeríthetetlen. Testet ölt, hogy örökké változó megtestesüléseit megismerje, lássa, hallja, érintse, és gyönyörködtesse őt. Létrejön, kifakad, él, és elenyészik, majd újra megszületik, újra kinyílik, megmerítkezik, újra és újra átlényegül, s minden megjelenésében önmagával ismerkedik. Világokat fakaszt, kozmoszokat szül, dimenziókat alkot, aztán a semmibe hull, hogy új megtestesüléseihez, új anyaméhet készítsen magának.
Személyessége és közelsége a legszembetűnőbb, tánca sosem ér véget. Befejezett állapotának definíciója a létezők benső lényege: létezést alkot, belőle van minden. De sosem befejezett, mert örök és végtelen és határai nincsenek. Sehol sincs, sehol se találod. Trónusa üres, személyét meg nem ismerheted, hacsak megtestesüléseiben fel nem ismered, ha újra és újra újjá nem születik.
Te vagy, én vagyok.
Ám ő csak játszik, még önmagával is cicázik, hagyja, hogy a gyönyör újra és újra rá találjon, hogy a felismerés újra és újra megfoganjon. Ez a játék ugyanis, nagyon jó móka. Hol a baba? Itt a baba! Ez kedvenc játéka, oly nagyon, hogy valamennyi testet öltésében ezt a játékot ismétli.
Nem törődik azzal, mit gondolnak róla. Akármelyik univerzumban is teszik ezt. Életre fakad, világokat szül, él hal minden ismeretért, a látványért, a kacajért, a színekért, egy ölelésért, minden virágzásért, mely mind ő, s melyekkel önmagát újra és újra megvalósítja.
A lehetőség, mely őt leginkább definiálja végtelenszámú alakot ölt, s mert lénye örök, megtestesülései soha nem érnek véget. Szent, mert örök és tündöklő esszenciája megérinthető, kézbe vehető, átölelhető. Szent, mert megtestesüléseivel önmagát feltárja és megismerésre odaadja. Szent, mert természete örök és lényege változatlan. Szent, mert végtelen változatban testesül meg újra és újra, hogy egész lényét feltárja.
Ha az itt a baba, hol a baba játékban önmagára ismer, ha önmagát látja önnön szemével, olyan mámor tölti el, melynél gyönyörűségesebb nem létezik. Ha e felismerés megfogan, mást már nem kíván, múlandó életén kacag, s kitalált félelmei elmúlnak.
Újra és újra láthatatlan lesz, ahogyan mindig is az, s ahogyan sose az. A teljes tartózkodás nem lenne méltó hozzá, mint ahogy az sem, hogy szemtől szemben mutatkozzék. Ezért csiki-csuki játékot játszik, egyszerre tartózkodó, láthatatlan, mégis mindenestül megmutatkozik. Álruhába búj, mint Mátyás király, úgy járja országát, hogy lássa és látassa önmagát, s hogy mit művelnek életével. De hagyja, hogy úgy legyen, ahogy van, hagyja, hogy úgy legyen, ahogyan lesz. Kettős életet él. Tartózkodva és elrejtőzve él mindenben, vállalván még az öntudatlanságot is, ám ha önmagára ismer, szelíden, de határozottan közli magát.
Bármit állítani róla lehetetlen, nem szorul igazolásra. Létezése effektív, sőt, tapasztalat. Öntudatlan voltát tudatosan vállalja, hagyja, hogy megtestesüléseiben egész szabadsága megvalósuljon. Hagyja, hogy megtestesült önmaga egész és teljes életet éljen. Vállalja, hogy a tükrök elkerülik, vállalja, hogy legtöbbször nem ismerhet magára, s vállalja ennek mindig esetleges következményeit.
Az, hogy vannak életformák, melyekben megtestesüléseire nem kellő körültekintéssel vigyáznak, ez is elfogadható számára. De az is, hogy legyint rá az is, aki tükörbe néz, s meglátja őt abban, vagyis önmagában.
Az élet ugyanis, amit létezésbe hív, melynek ő ad életet, s melyben ő maga van jelen, olyan, mint a búvó patak, de olyan is, mint a Nílus áradáskor: titokzatos és megállíthatatlan. Mindig jelen lesz, akárhány megtestesülésében is elenyész. Sosem időz a veszteség felett, mert a következő pillanatban már új életre fakad.
S bár élete végtelenül változatos, mégis ő van jelen, egy személyben, egyetlen aktus által: mindenben ő nyilatkozik meg. Bármilyen néven is nevezik kinyilatkozatásait. Ha felismeri magát, majd ki csattan bőréből, de ujjong, ha felismerik öntudatlan állapotában is. Neve számtalan, megszámlálni nem tudod, mégis mindegyiknek te adhatsz nevet.
Ő valamennyi állítás, s azoknak ellentéte is, ő valamennyi pillanat, valamennyi név, valamennyi megnyilvánulás, valamennyi aktivitás. Ha ráismersz, magadra ismersz, ha rágondolsz, magadra gondolsz, ha tükörbe nézel, ott van ő. Akár, ha öreg, ráncos, vén, beteg, akár - ha látod – pálmafa vagy csillagfény. Oly régóta velünk van, mi mégsem ismerjük fel. Aki lát, bármit lát, az ő életét látja, az ő megtestesülésének szemtanúja, ő maga pedig az ő életét éli.
Nem kell ismernie életét, nem kell öntudatánál lennie, hogy az általa létezésbe hívott, s az abban megtestesítő életet szolgálja. Minden megtestesülése ugyanis áldozat azért, hogy valamennyi megtestesülése lehetséges legyen. Megtestesült életével, bármilyen formában mutatkozik is az meg, mindig a valamennyi másikat szolgálja.
Az áldozat, a szolgálat, az odaadás szabad és természetes, nem is lehetne másként, különben a végtelen struktúra, amiben önmagát kifejezi, nem lehetne kellően változatos. Élete teljes feltárásában valamennyi megtestesülése közreműködik. Végtelen idő és végtelen változatosság szükségeltetik, hogy mindez lehetséges legyen.
Ha az általunk lakott bolygóra gondolunk, az itt élő emberi társadalomra, többé nem lehetünk közönyösek. Az isteni élet nem ró, vagy kényszerít ránk az égvilágon semmit. Számunkra a fentiek beszédesek: olyan életet kell egymásnak és egymásért kialakítani, amely mindenkinek egyformán méltóságot, boldogságot, bőséget, harmóniát ad, hogy a bennünk (is) megtestesült isteni élet szeretve legyen, ebben az emberi formában teljes életet éljen, ne szenvedjen, s másoknak kiszolgáltatottja ne legyen.
Isten életét éljük valamennyien. Isten élete életünk. Isten lát szemünkkel, Isten hall fülünkkel, Isten érint kezünkkel, Isten egy újabb megtestesülése vagyunk. Bármi, amit eddig képzeltünk magunkról, elenyészik e felfedezés mellett. Ez a csoda akkora, hogy nem maradhat hang nélkül, ezt, mint lámpást, úgy kell az ablakba tenni, hogy messziről világítson a sötétben.
A bolygó, a bennünket körülvevő mikrokozmosz, a természet és emberi társadalmunk, oly kegy részese, mely azt kell, eredményezze, hogy a társadalmi különbségek tökéletesen felszámolásra kerüljenek. Isten életét helyesen élni, szolgálni, elősegíteni kell – hiszen boldogságra születtünk -, meg kell tehát teremtenünk azokat a feltételeket, amelyekkel mindez megvalósítható. A méltóságot, melyet birtoklunk, egyformán kell szétosztani. A bolygó lehetőségeivel ez kifejezetten könnyen megvalósítható. A javak egyenlő elosztása lehetséges. A bennünk megtestesülő Élet nem kapzsi, ha nem tesszük azzá. Ehhez a feladathoz kell felnőnünk!
Az emberi világ alkalmas arra, hogy Isten a tükörben meglássa önmagát és örömre fakadjon. Engedjük, hogy ez lehetséges legyen, mindannyiunknak.”
Eddig tart a szöveg. Nincs mit hozzátenni. Ha ez sem segít ezen a szerencsétlen nemzedéken, én mondom, kár erőlködni.
Sopron, 2016. szeptember 3.