A tiltott gyümölcs
Írta: Jahoda Sándor
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 283
A tiltott gyümölcs
Az óvodában tettem szert jó pajtásokra. Természetesen őtőlük is elszakítottak.
Amikor ’82-ben – valami rejtélyes, megmagyarázhatatlan okból – Stefit és engem Zamárdiba szállítottak. Pontosabban a Zamárdi Nevelőotthonba, hogy megkezdjük általános iskolai-, és folytassuk élettanulmányainkat. Igazából csak én kezdtem az elsőt, mert Stefi eggyel előrébb járt; ő másodikosként folytatta azt, amit Budapesten kezdett volt el. Aznap Apu és Anyu lelátogattak hozzánk. Volt ám sírás-rívás, fogaknak csikorgatása! Főleg akkor, amikor elmentek.
Pokoli volt az első nap. Aztán az első hetek, hónapok. Majd az első év, évek…
Az első estén történt a – hogy is mondjam – beavatás. Széltében-hosszában óriási hálóterem – érdekes módon, koedukált. Vagy harmincan laktunk a lányokkal (csak az elsősök és másodikosok). Bent: emeletes ágyak, ameddig a szem ellátott. Kint: öltözőszekrények, mellékhelységek, satöbbi.
És ott kint tört ki a dráma. Ki kellett állnunk, díszes sorban, az öltözőszekrényünk mellé, hogy mutassuk: minden rendben van. Ám az egyik szöszke kicsi lánynál nem volt minden rendben. Amikor nála tartott szemlét a nevelőnő, bizonyos Marcsi néni (akit magunk közt csak Óriásseggű Marcsának hívtunk, hiszen nagydarab nő volt, hatalmas valaggal), hirtelen felhördült és a kislányhoz fordult felemelt kézzel:
- Mi ez itt?! – kérdezte haragosan, majd rámutatott a szekrényben lévő koszos bugyira.
- Ez csak… kérem… – rebegte rémülten a kislány, karjaival védve az arcát.
Óriásseggű Marcsa néni ekkor elkezdte pofozni. De ezek nem holmi pofonocskák voltak; ide-oda repült tőle a kislány, immáron keservesen sírva és könyörögve, hogy ne bántsák. Óriásseggű Marcsa pozíciót váltott, és rugdosni kezdte a földön vonagló és jajveszékelő szöszkét. Óriásseggű Marcsa pedig addig rugdosta, míg ki nem fáradt. Mármint ő. És mi csak néztük. Ezt a tomboló, féktelen gyűlöletet. Rögtön tudtuk, hogy nem hibázhatunk. Óriásseggű Marcsa is tudta, hogy tudjuk.
De tanultunk mást is. Egy életre megtanultam írni és olvasni. Ahogy visszaemlékszem, egyik sem ment túlságosan nehezen. Iszonyúan élveztem az olvasást. Azt viszont felettébb csodálom, hogy balkezesként miért nem szoktattak rá a jobbkezességre. Akkoriban még ez volt a módi. Stefivel is megtették. Az biztos, hogy nagyon ronda kézírásom volt, és ez máig így van.
Nagyon mélyen bennem maradt: A kis bice-bóca – Móra Ferenctől. Vagy a: Csoszogi, az öreg suszter – József Attilától. Továbbá élénken emlékszem Weöres Sándortól: A galagonya meg a Száncsengő c. versekre. Ezeket énekórán is énekeltük.
Akkor és ott örökre megfogadtam, hogy soha többé nem éneklek. Mert megvert az énektanárnő. Az lehet, hogy előtte nem viselkedtem szépen. Ez igen valószínű. De akkor is. Sokkal később viszont, 2011-ben, egy gyönyörű hangú kántorlány hatására – akibe szerelmes voltam – újra énekeltem. Két hónapig tartott. Amíg ez a kapcsolat. Azután, akkor és ott örökre megfogadtam, hogy most már aztán soha többé nem éneklek…
…
Horváth Ritát szerettem először. Bár, ami azt illeti, fogalmam sem volt, mi az, hogy szeretni. Az emeletes ágyon alul volt a helyem. Neki felül. Egyik éjjel lehajolt a magasból, és halkan suttogva szólt hozzám:
- Te, Nándi!
(Én még nem aludtam.)
- Mi az?
- Nem jössz föl?
- Hová?
- Ide. Van egy narancsom. Megehetnénk…
Kedveltem ezt a – zaciban meglehetősen ritkán fellelhető – déli gyümölcsöt. Nem sokat teketóriáztam. Hamar fönt termettem. Ritának a sötétben perzselt a szeme. Mosolyogva, némán megpucolta a narancsot, majd gerezdekre szelte. Aztán a szájába tett egy gerezdet.
- Most pedig csókolj meg! – tanácsolta.
- Csókoljalak meeeg? – hüledeztem.
- Meglásd – magyarázta –, ha így esszük a narancsot, az nagy-gyon, de nagy-gyon jó!
Megkóstoltam. És tényleg nagyon finom volt. Az egész narancsot ekképp fogyasztottuk el. Felejthetetlen élmény volt. Az első csók… És ilyen fenséges.
Csak azt nem értem ma sem, Rita ugyan: hogyan, hol, mikor, és főleg kitől tanulta ezt a felettébb szórakoztató gasztronómiai mutatványt.
De hát, valljuk be, én akkor sok mindent nem tudtam. Az élet azért folyt tovább a maga medrében; ahogy az szokott lenni. Nem emlékszem, hogy a szünetekben elhagytuk-e valamikor Zamárdit. Egy nyárra emlékszem, amikor Stefivel anyáméknál töltöttünk valamennyi időt.
Homályosan rémlik, hogy Anyu éppen akkor – is – össze volt veszve Apuval. Anyu, csomagostul-mindenestül levitt minket, Stefit és engem egy állítólag barátnőjéhez, aki a másik lépcsőházban lakott.
Anyu azután szépen lelépett.
Ott volt a családfő, az anya, és néhány velünk egykorú gyerek. Megkínáltak minket ebéddel. Együtt ettünk a nagy asztalnál, rémesen feszült hangulatban. A családfő szinte folyamatosan és nagy hangerővel szidalmazta a szüleinket. Aztán ebéd után hirtelen, se szó, se beszéd – máig sem értem, miért, hiszen Anyunak megígérték, hogy vigyáznak ránk –, kipenderítettek bennünket az utcára; csomagostul-mindenestül.
Hogy azután mi történt, az valahogy a következőképpen nézett ki:
A Lavotta utcai lakótelep egyik lépcsőházának bejárata, ’83 nyarán, délután 1 óra körül. A bejárat előtt két kisgyermek ül, a csomagjaikon. A háttérben: mentükben, rájuk bámuló és -mutogató járókelők; a játszótéren csúfolódó, visongó gyerekek.
STEFI (riadtan) De hát miért csinálták ezt velünk? Mit tettünk?
NÁNDI (sötéten) Fogalmam sincs… Biztos Anyura haragszanak.
STEFI De akkor miért engedtek be minket, miért adtak enni és miért…? (sírva fakad)
NÁNDI Látod, hogy néznek ránk? Mint a leprásokra…
STEFI (zokogva) Ilyen szégyent… még nem éltem meg… sohaaa…
Egy idősebb néni, egy lakó jön ki a bejárati ajtón. Nagyon meglepődik a látványon. Rosszallóan, megvetően nézi a gyermekeket.
LAKÓ Mit kerestek itt? (hessegető mozdulatot tesz) Gyerünk, menjetek innen, ahonnan jöttetek!
Stefi csak még jobban sír.
NÁNDI (sértett arccal) Hova? Az anyánk elment.
LAKÓ És? Mi közöm van nekem ehhez? Na, tünés innen, mert hívom a…
A játszótéri gyerekek is figyelemmel kísérik a jelenetet és hangosan kiáltják: ZACISOK! ZACISOK! A néni meghökken, majd a fejét csóválja; Stefi keservesen zokog.
LAKÓ (gonosz örömmel) Ahá! (hangosan, minden szótagot megnyomva) Szó-val in-té-ze-ti-sek vagytok! Na, szép!
Érkezik felfelé a bejárati ajtóhoz egy középkorú, pocakos, munkásruhás, micisapkás férfi; láthatóan ittas. Mikor a lépcsősor feléhez ér, megáll; meglátja a gyerekeket és a nénit; összehúzza a szemöldökét.
LAKÓ II. (borízű hangon, szinte ordítva) Mi a lófasz ez?! Kik ezek? Kik vagytok? Mi a fa…?
LAKÓ I. Béla, ezek itt lelencgyerekek, nem tudom, hogy kerültek ide. (megvetően néz le a gyerekekre)
LAKÓ II. (fölbotorkál a lépcsőn, a korlátba kapaszkodva, és a járdára mutat a gyerekeknek) Takarodjatok innen, ez itt egy rendes ház… (csuklik) hukk!...
A gyerekek némán fogják a cókmókjukat és a játszótér szélére „költöznek”. A játszótéri gyerekek még hangosabban rákezdenek: ZACISOK! ZACISOK! A két lakó elégtétellel bólint a gyerekek felé.
LAKÓ II. Mi a rosseb van itt? Az ember kiteszi a lábát… (csuklik) hukk!... és máris…
LAKÓ I. Látja, Béla? Szép kis világot élünk! Bezzeg a mi időnkben…
A férfi nem válaszol; dülöngél, majd a korláton áthajolva, a virágokra dobja ki egész gyomortartalmát. A nő szájához téve a kezét, besiet a házba.
…
Nem tudom, mennyi ideig ültünk ott. Már alkonyodott. A csibész gyerekek is visszavonultak mind, ki-ki a saját otthonába. Egyszer csak megláttuk a buszról leszálló és a lakás felé induló Anyut…
Elkezdtünk rohanni felé a csomagokat is, mindent hátrahagyva.
…
(részlet a „Szárnyak és csapások” c. regényből)