A tetovált
Írta: Köves József
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 281
A tetovált
1956 decemberében két fiatalember indult útnak Budapestről, hogy valahol a zalai határvidéken átlépje a magyar határt. Közeli ismerőseik közül akkorra már sokan szöktek át a vágyott Nyugatra, volt olyan, aki a korábban megbeszélt jel szerint hírt is adott magáról. „Darus üzeni Budapestre, a Huszár utcába, hogy szabad földre érkezett”. Persze nem a Kossuth Rádióban, hanem a Szabad Európán hangzott el az előre megbeszélt, rejtjeles üzenet. Tudtak arról is (hiszen több áttételen keresztül szinte mindenkiről jött valahogy értesítés), hogy az öreg Veréb a Rottenbiller utcából vonaton ment Győrig, s onnan stoppal tovább a határ felé. A teherautó sofőrje, aki vállalta fölszedését, festőholmikat vitt valahová, vödröket, meszet, bécsi fehéret, homokot sok zsákkal, és ecseteket. Veréb elkunyerált a pilótától egy mésszel teli vödröt, meg egy hosszú nyelű ecsetet. Így indult gyalog tovább Ausztria felé, a betonból kiöntött kilométerköveket meszelve; békés útmunkásként haladt, míg át nem meszelte magát Ausztriába.
Csak akarni kell, mondta többször is a két fiatalember, számos példa van rá, hogy sikerülhet.
Az idősebbik, karcsú, fekete fiú, alig túl a húszon, már hosszú ideje foglalkozott a disszidálás gondolatával. Alaposan végiggondolt mindent, pontosan kitervelte a szökés minden kis részletét. Dunántúli embereket faggatott, régi térképeket rajzolt tele éveken át. Sovány, seszínű társát, aki még nem töltötte be a tizennyolcadik életévét, ő vette rá a nagy kalandra, s a gyerek mindenben engedelmesen követte az idősebbet.
A karcsú fiatalember egy budapesti nagyüzemben dolgozott, esztergapadnál. Ki kellett maradnia a gimnáziumból, ezután tanulta ki a szakmát. Egy ünnepségen, amelyet a tornateremben tartottak, fölmászott a bordásfalra, onnan nézte a műsort. Az igazgató mondott beszédet, azután a hatszázötven fiú és lány hosszan éltette a magyar nép bölcs tanítóját, Rákosi elvtársat. Opálka Ferenc kezeit lefoglalta a kapaszkodás, nem tudott a többiekkel tapsolni, s eszébe se jutott leszállni a bordásfal tetejéről.
Az igazgató észrevette. Először csak ránézett oldalvást, aztán vörösleni kezdett az arca, és lelépve a dobogóról, feléje rohant. Opálka akkor még nem ijedt meg, nem is gondolta, hogy az igazgató hozzá siet, inkább azt hitte, talán rosszul lett és el kell hagynia a fülledt levegőjű, izzadságszaggal telített tornatermet. Csodálkozott, mert az igazgató végül megállt a bordásfal alatt és felnyúlt érte.
- Le onnan..! Le! Le! Le!
Opálka engedelmesen lemászott, akkor a fülig vörös emberke megmarkolta a nyakát, kiráncigálta az egész diákság szeme elé, hatalmas pátosszal rámutatott, és így szólt:
- Ez az az elvetemült fickó, aki nem tapsol a mi szeretett Rákosi elvtársunknak!
Megszégyenülten állt a dobogón, hatszázötven kaján szempár kereszttüzében. Leszegte a fejét, most kész lett volna akár az egész iskolával összeverekedni, mert a tekintetekből felháborodás, megvetés és gúny áradt felé, anélkül, hogy értette volna, miért.
Másnap reggel az igazgató hivatta. Hatalmas íróasztala volt, feje fölött Lenin, Sztálin és Rákosi portréja, az asztal sarkán porcelán Marx-szobor. Az asztal mellett ott ült az osztályfőnök, és egy tömzsi nő, akit a gyerekek Vaskezűnek neveztek. Egészségtant tanított, és ő volt a gimnázium párttitkára.
- Opálka Ferenc! – állt fel az igazgató, és megint vörös volt a képe, akár a szemközti falra szegezett sarló-kalapácsos zászló. – Maga méltatlannak bizonyult iskolánk nevének viselésére. Magatartása tűrhetetlen… Szégyen. Az iskola fegyelmi tanácsa úgy határozott, hogy ellenséges magatartása megtorlásául és a többi tanuló hitének megőrzése érdekében önt iskolánkból eltávolítjuk. Megértette?
- Igen – szegezte le a fejét Opálka, és köszönés nélkül kisietett az igazgatói irodából.
Nem is várta meg az írásos értesítést, a következő héten jelentkezett ipari tanulónak. Addigra a Művelődési Közlöny is lehozta a gimnázium határozatát, ügyét már a gyárban is ismerték, s csak apja többszöri közbenjárására, hosszas könyörgésre sikerült felvételét elintézni. Figyelembe vették, hogy apja kétszeres sztahanovista géplakatos, s az ő elvitathatatlan érdemeire való tekintettel hajlandók voltak elnézni a fiú súlyos vétkét. Büszkén húzta magára a fekete egyenruhát és a széles bőrszíjat; úgy találta, hogy derék, felnőtt benyomást keltő termetén jól mutat a katonás öltözék. Csak a színével nem volt kibékülve, mert a gyászhuszárok jutottak – joggal - eszébe róla.
Opálka a Rózsák terén nőtt fel, jól ismerte a környék vagányait, a Köztársaság tértől az Almássy térig mindenütt voltak haverjai. Egy este kiment a térre, összetoborozta a srácokat. Leültek a sekrestyebejárat lépcsőire, és Opálka elmesélte a történteket, majd megkérdezte, ki hajlandó segíteni volt igazgatója megbüntetésében. Először hatan jelentkeztek, de aztán a Csernák ikrek meg egy kisebb fiú a megtorlástól félve visszakoztak. Végül Opálkával együtt négyen indultak el másnap délben a gimnázium elé.
Az alacsony, zömök igazgató pontosan negyedháromkor lépett ki a kapun. Megállt, levette szemüvegét, zakója felső zsebébe tette, és elindult a Körút felé.
A négy vagány gyalog, majd villamoson is követte, egészen addig, míg egy csöndes budai utcácskába nem értek a Vár aljában. Ott előre küldték Diót, a legkisebbet, aki megelőzte az igazgatót, majd szembe fordult vele. Amikor közel értek egymáshoz, Dió két ujja közé fogott egy cigarettát, és tüzet kért. Az igazgató fejcsóválva zsebébe nyúlt a gyufájáért, és éppen valami megjegyzést akart tenni a gyerekre, amikor a másik kettő (Opálka addig egy kertes ház kapuja mellé húzódott) nyakon ragadta az emberkét.
Ütötték, rúgták, míg ájultan nem maradt a földön.
A rendőrség hetekig kutakodott a tettesek után, de semmilyen nyomot nem találtak, s végül fájdalommal adták tudtára a lábadozó igazgatónak, hogy fontosabb ügyek miatt a további nyomozást be kell szüntetniük.
Opálka Ferenc attól fogva nem mutatkozott a téren, s minden erejét a tanulásba fektette. Három év múlva felszabadult, s a Láng Gépgyárba került esztergályosnak. Bár jól dolgozott, annak a kicsapásnak az emlékét valahogy mindenhová magával vitte, elismerést szorgalmáért és pontosságáért soha senkitől nem kapott. Apjával is megromlott a viszonya (anyja évekkel ezelőtt meghalt tüdőrákban), mert a szocialista munka hősét zavarták a fiúval történtek, félt, hogy szépen ívelő karrierje – a pártvezetőségi tagság – megszakad a gimnáziumban történtek következtében.
A fiú nem akart apja terhére lenni. Elhatározta, hogy disszidál. De nem egyedül döntött így, a Rózsák-terei fiúk közül néhányan vele akartak tartani. Sokáig készülődtek, fegyvert is szereztek, hogy védjék magukat leleplezés esetén a határ közelében. Veréb Józsi vállalta, hogy vigyáz majd a két pisztolyra, amit sikerült vásárolniuk egy Teleki téri fickótól, megfelelő számú töltény is volt hozzá. De Veréb egyszer kérkedő jókedvében egy Rottenbiller utcai bérház kapuja alatt elsütötte az egyik fegyvert, a dörrenésre összeszaladtak a lakók, minden kiderült, és Veréb a rendőrségen kötött ki.
Onnan kezdve sokáig nem is beszéltek a szökésről.
1956 október 24-én reggel eljutott a gyárig, de a kapuban ketten feltartóztatták. Az egyik férfit jól ismerte, a könyvelésen volt íróasztala, minden röpgyűlésen ő volt az első hozzászóló. A másik ismeretlen volt, valószínűnek tartotta, hogy nem itt dolgozik.
- Hová akarsz menni, te fiú? – nézett a szemébe az ismeretlen. – Nem tudod, hogy sztrájk van? Hát hol élsz te?
Vállat vont, és hazaindult. Két teljes napig föl sem kelt az ágyból, a nappalok jó részét is végigaludta. Negyednap az apja vidékre szökött, mert valaki ráfogta, hogy az ávéhá besúgója, és keresni kezdték. Opálka hallotta is, hogy az udvaron az egyik szomszéd azt mondja két fegyveresnek: - Biztos, hogy ávós, barna cipő volt rajta. De szerda óta nem láttam. Talán a fia tud valamit – és az ajtajuk felé mutogatott.
November negyedikén az egész ház leköltözött a pincébe. Opálka Ferenc és egyik szomszédja, Szilas József, a Bajza utcai benzintankoló kezelője még délelőtt elhozták a kúttól a poroltó készülékeket. Ahogy jöttek hazafelé, vállukon az oltókkal, egy öregasszony állította meg őket.
- Az Isten áldja meg magukat, gyermekeim! – Nyilván fegyvernek vélte a két békés szerszámot.
Másnap este mocorgást hallottak a mosókonyha felől, amely a légópince tuloldalán volt, a fáskamrák között, és a hátsó, szűk kis udvarra szellőzött. Senki nem mert vállalkozni, hogy odamenjen. A házbizalmi, Mester úr kiállt a pince közepébe, és dörgő hangján elkiáltotta magát:
- Idegenek vannak a pincében… Ki vállalkozik arra, hogy megnézzek, kik azok?
- Miért nem megy maga? –kérdezte Opálka, és letette az előző napi Magyar Világot.
A házbizalmi megvetően nézett rá:
- Nekem… nekem családom van!
Gyáva féreg, gondolta Opálka, és felállt.
- Majd én odamegyek.
Magához vette a zseblámpáját, mert a fáspincéknél nem volt világítás, és elment a mosókonyhához. Abban a pillanatban, amikor bevilágított a nyitott ajtón, hat géppisztoly csöve szegeződött rá.
- Engedjétek le – Opálka igyekezett nyugodtan beszélni -, nincs nálam fegyver.
A bent ülők egymásra néztek, aztán leeresztették a fegyvereket. Opálka beljebb lépett. Hat fiatal fiú ült ott, mindannyian borostásak, fáradtak voltak. Két napig harcoltak a Keleti környékén, onnan szöktek meg; mint mondták, csak annyi időre, amíg egy kicsit kipihenik magukat. Háztetőről háztetőre mászva, esőcsatornákon lecsúszva értek el ide, nem is tehették volna másként: a kapuk mindenütt zárva voltak.
Volt közöttük egy alig tizennyolc éves, falábú fiú is, ketten segítették idáig. Opálka kérte őket, rejtsék el fegyvereiket, mert ebben a házban szinte kivétel nélkül idős emberek laknak, fölösleges rémisztgetni őket, veszélyt hozni rájuk. Négy-öt órát aludtak ott, aztán továbbmentek. Csak egy fiú nem tartott velük, Miska, a magas, kusza hajú várpalotai vájárgyerek, akinek az elmúlt két nap fölőrölte az idegeit. Tizenhat órát aludt az összedobott zsákokon szinte egyhuzamban, aztán összeismerkedett a lakóbizottság volt elnöknőjével, egy alacsony, púpos lánnyal, először összebújtak a mosókonyhában, majd másnap elhagyták a pincét, és felköltöztek a lány második emeleti udvari lakásába.
Az emberek először november kilencedikén merészkedtek ki az utcára. Félve, óvatosan, sokan csak a sarokig mertek elmenni. Opálka a téren találkozott újra Miskával. Elege volt – panaszkodott – a púpos nőből, alig akarta kiengedni az ajtón, minden lépését ellenőrzi, biztosan mert még soha nem volt senkije.
- Azzal fenyeget, hogy följelent, ha el akarok menni – panaszolta. – El kell tűnnöm, mielőtt értem jönnek egyszer a karhatalmisták. Egy féltékenységi roham, és végem… Nézd – mutatott a kapu felé -, most is engem les, hogy kivel vagyok.
Hosszan beszélgettek, és megállapodtak: másnap hajnalban elindulnak, hogy átszökjenek a határon.
Különös utat választottak. Miska ugyanis úgy érvelt, hogy Ausztria már túlságosan is divatba jött, veszélyes útvonal, viszont a jugoszlávokkal – a jugókkal, apám, így mondta, elnyújtva az u hang hosszát – sem vagyunk túlságosan jóban, talán arra is meg lehetne kísérelni az átjutást.
Miskának rokonai éltek a déli határnál, és ez jó volt ürügynek is.
Az első este sok utazás és huszonöt kilométeres gyaloglás után egy parasztházba kopogtattak be. A mindig komolytalan, derűs Miska úgy adta elő kérelmüket, hogy „csak egy pohár vizet kérünk, mert olyan éhesek vagyunk, hogy azt sem tudjuk, hol alszunk az éjjel.”
Az alacsony, macskaképű gazda elnevette magát, étellel-itallal kínálta őket, aztán ágyat vetetett asszonyával a tisztaszobában.
Jólesett a hűvös párna s a hidegben csak lassan átforrósodó, keményre vasalt huzatú dunyha. Álmaik visszavitték őket a sötét nagyvárosba.
Reggel továbbálltak. Addigra beállt a hideg, metsző, jeges szél fútta át az utakat. Vonatjuk már nem volt, a hátralévő harmincöt kilométert gyalog kellett megtenniük a viharban. Miska rokonai Kelebián szívélyesen fogadták őket, két napig eszükbe se jutott úti céljuk.
Harmadnap éjszaka végre átmentek a határon. Nem volt messze, talán ha hatszáz méterre húzódott a falutól.
A túlsó oldalon éppen járőrbe szaladtak. Az őrsparancsnokságra vitték őket, délig ültek éhesen egy ablak nélküli helyiségben, akkor mindkettőjüket egy civil ruhás parancsnok elé vezették. A tiszt rokonszenves volt, fiatalember, jól beszélt magyarul. Meghallgatta őket, hangosan nevetett, aztán azt mondta:
- Sajnálom, kérem… A jugoszláv állam csak egészen rendkívüli esetben fogad be magyar menekülteket.
Opálka ekkor kifakadt.
- Nem befogadást, csak átutazást kérünk. Nem akarunk itt maradni, itt is csillag van a zászlón.
- Mi bajuk van a csillaggal? – kiáltott fel dühösen a parancsnok. Kis szünet után nyugodtabban folytatta. – Sosem a jelkép tehet arról, mire használják, ezt véssék az eszükbe. És menjenek szépen vissza, majd a járőr elviszi magukat a határig.
A határőrök úgy dobták vissza őket, hogy a magyar járőr ne vegyen észre semmit. Még két napot töltöttek az ismerősöknél, aztán elváltak útjaik. Miska úgy döntött, újra megpróbál átjutni valahol, ő fegyverrel harcolt, elkaphatják, nem mer Magyarországon maradni.
Opálka addigra beleunt a céltalan és eredménytelen csavargásba, és visszajött Pestre. Két hét múlva olvasta az újságban, hogy Miskát a Lőverekben találták holtan, közel az osztrák határhoz. Hátulról szúrták le egy első világháborús bajonettel. A gyilkos fegyver ott hevert mellette.
Soha nem derült ki, miért és ki végzett vele.
V.
A következő héten végre elkezdődtek a kihallgatások. A nyomozókat elsősorban az érdekelte, nem vett-e részt Opálka a felkelésben. Négyszer hallgatták ki, mindannyiszor ugyanazt kérdezték, csak mindig másként. Egy alkalommal a nyomozó – jóvágású, göndör hajú fiatalember – észrevette Opálka karján a jelet. Rászólt, hogy tűrje föl az ingét. Opálka megmutatta a leláncolt címert. A nyomozó cöcögött és a fejét csóválta.
- Maga kötözni való bolond – sziszegte. – Két akkora pofont érdemelne, hogy összehajoljanak a fogai… Barom állat… Nem érdemes ütni sem. Eleget fog még szenvedni ezért az ostobaságáért, ha egyszer kiszabadul innen.
Opálka közel állt az őrülethez. Érezte, társai utálják mogorva természetét, zárkózottságát. Ha csak lehetett, félre vonult és olvasott (néhány könyvet a tanár hozhatott be magával) vagy különböző figurákat gyúrt a megmaradt kenyérbélből.
Az ügyvéd, akit hivatalból rendeltek ki mellé, arra intette, hogy bátran és őszintén mondjon el mindent. Amit csinált, önmagában talán nem fogják súlyos bűncselekménynek ítélni, csak fiatalos meggondolatlanságnak.
Az ügyész – alacsony, ötvenes emberke – ennek ellenére szigorúan támadta, azt fejtegette, itt már nem meggondolatlanságról, hanem egy felnőtt ember kétszeres kísérletéről van szó, és a legszigorúbb ítéletet kérte a bíróságtól. Az ügyvéd tiltakozott a túlzások ellen, s érveit a bíróság helyben is hagyta. Végül három hónapra ítélték Opálkát, de az ítéletet próbaidőre felfüggesztették, és a büntetésbe beleszámították azt a két és fél hónapot, amit az előzetesben töltött.
Két hét letölteni való ideje maradt még - fenyegetésként.
VI.
Az első szabad estéjén kiment a térre, de csak egyetlen ismerőst talált ott, aki elmesélte, mi történt a többiekkel. Mindenki disszidált, a Csernák-ikrek vidékre mentek, úgy mondták: melózni. Ők részt vettek egy Baross -téri italbolt kifosztásában november hatodikán, amikor már bejöttek az oroszok, és jobbnak látták eltűnni Pestről.
Apja zavartan fogadta Opálkát, s amikor este meglátta fia karján a tetoválást, megrémült.
- Megőrültél? – nézte riadtan, de nem tudta levenni szemét fia karjáról. – Takard el gyorsan! Ha valaki meglátja, végünk van… Mindkettőnket tönkre teszel vele!
- Nem teszlek tönkre – hajtotta vissza Opálka az ingét. – Amint kapok munkát, elköltözöm hazulról.
Egy hét múlva állást kapott, egyelőre segédmunkásként az Épületelemgyárban, Óbudán. A betonkeverő gépnél dolgozott, meglehetősen tisztességes fizetésért. Egy alkalommal a zuhanyzóban észrevette, hogy a többiek meredt szemmel bámulják a karját. Azontúl mindig megvárta, hogy a többiek elhagyják a tusoló helyiséget, s csak akkor kezdett vetkőzni.
De lassan eljött a nyár, és már nem lehetett állig begombolva dolgozni a napsütött udvaron. Akkor kikérte a munkakönyvét, és otthagyta a gyárat. Két hét csavargás után újra talált munkát, s most már a szakmájában dolgozhatott egy vasipari szövetkezetben.
A Ferrum Ktsz központi épülete egy Klauzál utcai földszintes ház volt. Az udvarból jobbra nyílt a műhely, ahol Opálka is dolgozott. Délben a többiek kimentek az udvarra, magukkal vitték az elfeketedett teniszlabdát, és kiskapus focit játszottak az ecetfák között, amelyek félig elszáradt törzsére vastagon tapadt rá az évtizedes por és vasreszelék. Ilyenkor Opálka letörölgette a Caroussel-padot, aztán a géprongyot lóbálva megállt az ajtóban, onnan nézte a játszadozókat.
Elviselhetetlen hőség volt az üzemben. A nők vékony blúzokban, a férfiak félmeztelenül dolgoztak, egyedül Opálka volt kénytelen hosszú ujjú ingben vagy munkaköpenyben álldogálni a gép mellett.
Egy pufók, piros arcú legény, akinek feltűnt Opálka furcsa szokása, élcelődni kezdett:
- Olyan vékony a karja, mint a tű! – kiáltozta röhögve. – Azért dugdossa, mert szégyelli…
Opálka Ferenc tekintete elborult, aztán észbe kapott, és kényszeredetten velük nevetett.
Egy este együtt indultak hazafelé a zömök fiúval. A srác a barátairól beszélt, s elmondta, hogy ez már a harmadik munkahelye, de ilyen jól még sehol sem érezte magát.
- Ritka jó brancs – mondta -, sokszor még ünnepnapokon is együtt vagyunk. Egyszer te is eljöhetnél velünk a hegyekbe…
Opálka beleegyezett, s magában örült, hogy végre egy vasárnapját megoszthatja másokkal. Amióta szabad lett, gyűlölte és unta a szabadságát, nem tudott mit kezdeni vele.
Gyönge napsütésben találkoztak, korán reggel a Moszkva téren: négy lány és öt fiú. Villamosra szálltak, nem mentek be a kocsi belsejébe, a peronon álltak meg, hangosan nevetgélve egymás sületlenségein meg a magukéin.
Zugliget fölött telepedtek le egy réten. A lányok a lombok árnyékában terítették le a plédeket, onnan nézték a futballozó fiúkat. Opálka nem vett részt a játékban most sem, a hegyre vezető gyalogúton sétált, s csak messziről figyelte a félmeztelenül verejtékező, hangos társaságot. Később leült egyedül a gyepre, távol a többiektől.
A srácok egyszer csak abbahagyták a játékot, s a tömzsi odaszólt társaihoz:
- Figyelitek? – mutatott Opálka felé. – Már megint félrevonult.
- És most is szinte állig begombolkozva – mondta valamelyikük. – Most már igazán kíváncsi vagyok, miért! Támadjunk rá, nézzük meg végre, mit szégyell annyira…
Hangos nevetéssel fogadták a nyurga fekete fickó ötletét, és együtt rohantak Opálka felé. Indiánüvöltéssel vetették rá magukat, ketten hátulról leszorították, s valamelyik kigombolta karján az ingujjat. Opálka csak ekkor eszmélt rá, hogy mit is akarnak tőle, kétségbeesetten próbált védekezni, de az öt férfinak sikerült letepernie az eszeveszetten kapálózó fiút. A tömzsi feltűrte az ingét, aztán megrökönyödve s némileg idegenkedve bámultak a leláncolt, kék címerre.
VII.
Szombat esténként lement az Erzsébet étterembe, megvacsorázott, ivott egy-két korsó sört, s késő éjszakáig egyedül ült a terítetlen tölgyfaasztalnál.
Egy este, tizenegy után unatkozva lődörgött az Almássy téren, amikor hirtelen megeredt az eső, sűrű függönyt vonva a tárt ablakszemek elé. Olyan ereje volt az aláhulló zápornak, hogy szinte ütött. Opálka gyorsan behúzódott egy kapu alá. Nekitámaszkodott a falnak, rágyújtott egy cigarettára, de nedves ujjaitól szétmállott a papír. Kinézett a csöndes utcára, sietős kopogással közeledtek egy női cipő körvonalai.
Opálka látta, hogy a nő a kapu felé tart, egészen a sarokba húzódott. A lány beállt a kapumélyedésbe, s megtörölte szétázott fekete haját. Vékony kis nyári ruhája úgy tapadt rá, hogy szinte meztelenségében mutatta meg testének vonalait. Egy pillanatra Opálkára emelte nedves szemét. Olyan volt, mint egy megázott kölyökkutya. Nagy szeme volt, fényes-fekete. A fiú kíváncsian nézte, szerette volna megszólítani, de nem tudta, mit mondjon. Az eső úgy zuhogott, mintha soha nem akarna elállni. A lány fázott, és két kezét keresztben a vállaira szorítva összehúzódott a kapun belül.
- Odaadnám a kabátom – szólalt meg hirtelen Opálka, és maga is csodálkozott, hogy beszélni mer. Rekedt volt a hangja.
A lány hálásan nézett rá. Opálka óvatosan, hogy ne érjen a lány testéhez, a lány vállára helyezte a zakót. A lány bekapcsolta a középső gombot, szinte látszott rajta, hogy most már kezdi átjárni valami enyhe melegség.
- Haza kellene sietnie – mondta Opálka. – Teljesen átázott a ruhája. Meg fog így fázni…
- Lehet – felelte a lány. – De még mindig esik…
Opálka összehúzott szemekkel nézett rá. Szerette volna felajánlani, hogy hazakíséri, de az utolsó pillanatban összerezzent a lány tekintetétől, s gyorsan az esőtől fénylő macskakövekre pillantott. A lány topogott, így próbálta enyhíteni reszketését. Csuromvíz volt a cipője is.
- A maga zakója se valami száraz! – mondta, és a kabát ujjaival játszott.
- Nekem is jutott egy kevés az áldásból – felelte Opálka. – Nem sokkal maga előtt bújtam be ide.
Sokáig hallgattak, aztán Opálka elszánta magát, és kinyögte, amit már percek óta mondani akart:
- Engedje meg, hogy hazakísérjem! – És mentegetőzve tette hozzá: - Akkor legalább magán hagyhatja a zakót.
- Úgy pedig maga fázik meg – mondta a lány, és hálásan nézett rá.
Opálka Feri legyintett.
- Én nem. Nem szoktam fázni. Különben is ez csak könnyű nyári zápor.
- Hát akkor menjünk – mondta a lány. – Szerencséje van, nem lakom messze innen. Három megálló az egész.
Az eső addigra elállt. Gyalog indultak a Nyugati felé. Igyekezett lépteit a lányéhoz igazítani, a tűsarkak koppanása hangosan jelezte lassú lépteik ütemét. Csöndben mentek egymás mellett. Opálka néha a lányra pillantott, de valahányszor az kíváncsian visszanézett, zavartan lesütötte a szemét.
Egy házak közé begyűrt kis téren megálltak. A lány a magas sarki épületre mutatott.
- Itt lakom – mondta, és levette válláról a férfizakót. – A viszontlátásra!
A kezét nyújtotta. Opálka átszorította a lány pici tenyerét.
- Várjon! Csak a nevét mondja meg!
A lány kissé meglepődve válaszolt:
- Magdi vagyok… Csekő Magdi.
Még egyszer köszönt, és átszalad a kapu elé. Opálka a sarokról figyelte a lány életteli, sebes mozdulatait: csöngetett, majd az álmos házmester kezébe nyomta a kapupénzt. Már sajnálta, hogy nem volt mersze találkát kérni a lánytól. Sokáig nézte a bezárt kaput, aztán leült egy padra. Azt csinált az idejével, amit akart. Sehol nem várta senki. Elhatározta, hogy nem mozdul el addig, míg reggel a lány ki nem jön a kapun. Mert bizonyára dolgozik vagy iskolába jár, valószínű hát, hogy viszonylag korán indul el hazulról. Vállát a pad támlájához támasztotta, órákig nézte a halvány vonalú lombokat, aztán elaludt.
VIII.
Arra ébredt, hogy a tér túlsó sarkán nagy lármával bontják ládáikat a nyitni készülő piaci árusok. Fázott, felhajtotta gyűrött, itt-ott még mindig nyirkos zakója gallérját. A piac mellett – mint minden csarnoknál – volt egy italbolt, oda sietett, ivott egy fél deci cseresznyepálinkát, és újra kisétált a térre.
A lány hét óra előtt néhány perccel lépett ki a kapun. Opálka utána sietett, pár lépést szinte egymás mellett haladtak, míg a lány észrevette. Csodálkozva megállt.
- Maga?
- Megvártam – sütötte le a szemét Opálka. – Látni akartam még egyszer.
- Itt várt egész éjjel?
- A padon.
- Furcsa – mondta csöndesen, talán csak magának a lány. – Miért?
- Nem tudom.
- Sietek. Ma vizsgázom.
- Egyetemre jár? – kérdezte Opálka.
- Bölcsész… Elkísér?
Opálka álmos volt, és fájt a dereka a padon elöltött éjszakától, de túláradó öröme gépiesen vezette-vitte a lány bal oldalán. Egy korán nyitó presszóban kávét ittak – ők voltak az első vendégek -, s amikor a felszolgálónő kiment a pulthoz, Opálka ráhajolt a lány keskeny kezére. A lány elrántotta a karját, de Opálka úgy nézett rá, hogy hirtelen megsajnálta a fiút, s szinte akaratlanul megsimogatta a fejét.
Este a Duna-parton sétáltak. A hajóállomásra éppen akkor futott be a zenés sétahajó. Odafönt már gépzene szólt, a Sétahajó lágyan ring a Dunán kezdetű dalt hangzott a hangszórókból, nevetve szaladtak le a pallón az emberek, és Opálka megfogta a lány kezét:
- Menjünk el egyszer sétahajózni!
- Jó – mondta a lány. – Szeretem a Dunát…
Bár egyedül mehetnénk…
- Olyan furcsa maga – mondta halkan a lány. Akkor még nem könnyen tegeződtek a fiatalok sem. – Először megijedtem a szemétől. Úgy nézett rám, mintha el akarna zavarni. És közben marasztalt.
- Nagyon egyedül vagyok – mondta Opálka.
- Pedig nem szabad – nézett rá Magdi. – Nyáron szeretni kell az embereket. A világot. Nyáron vidámnak kell lenni…
Opálka óvatosan megfogta a lány vállát, és magához húzta,
- Én még soha nem voltam szerelmes – mondta rekedten, aztán elfordult és rágyújtott.
Azzal búcsúztak, hogy másnap Opálka megvárja a lányt a házuk előtt. A sarkon még megállt, az ott parkoló kisautót nézegette. Megbámulta az egyszerű műszerfalat, s azon töprengett, milyen súlya lehet ennek az autónak. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megemelje. Azt beszélte be magának, hogy ha sikerül elmozdítania a földtől, a lány szeretni fogja. Bal lábát hátravetette, cipője sarkát megtámasztotta egy macskakő szegélyében, két kézzel megmarkolta a sárvédő alját, erei kidagadtak, aztán remegni kezdett a szája széle. A kocsi fara egy egészen kicsit megmozdult.
IX.
Egy vasárnap délelőtt Opálka találkozott az újságíróval. A bajuszos férfi zavartan vette észre hajdani zárkatársát, el akarta kerülni, de már késő volt, nem tudott kitérni a találkozás elől. Opálka lelkesen üdvözölte a rég látott ismerőst, beinvitálta egy presszóba, konyakot rendelt, és kérdezősködni kezdett. Az újságíró elmondta, hogy visszavették a laphoz, igaz, csak tördelőnek, de már szabad néha egy-egy színest is közölnie.
Aztán Opálka mesélt a tárgyalásról, munkájáról. Az újságírónak is megjött a szava, arról beszélt, bele kell nyugodni a világ megváltoztathatatlanságába, úgy kell élnünk, hogy ennek keretein belül próbáljuk a magunk szűkített szabadságát megteremteni.
Opálka az újságíró mozgó bajuszát figyelte, aztán hirtelen megkérdezte:
- Azért… belemennél még egyszer ebbe a veszedelmes játékba?
Kollár a fejét rázta.
- De miért nem? – Ennyit Opálka is tudott, másra volt inkább kíváncsi. - Félnél? Megijedtél a zárkától?
- Is – mondta Kollár. – Miért, neked talán örökre kellemes emlék az a pár hónap? De nem ez a legfontosabb, kibírtuk… Én sokat gondolkoztam azóta. Mikor kijöttem, azt hittem, örökre megbélyegeztem magam. De ma már senki nem említi, hogy én… - és mert Opálka nem vágott közbe, megkérdezte: - Talán te megpróbálnád újra?
Opálka elkerülte a választ.
- Neked most könnyebb – mondta. – Rajtam bélyeg is maradt.
- Igen. Hülye voltál – motyogta az újságíró. – Nem lehet kiszedetni?
- Már próbáltam. Valaki azt mondta, citromlével kijön. Hetekig dörzsöltem, napi négy-öt citromot elhasználtam, még csak meg se kopott.
Az újságíró sokáig babrálta üres poharát, aztán hirtelen eszébe jutott valami.
- Te, a bátyámnak van egy sebész ismerőse, vagány pasas. Megkérdezhetjük, hátha tud valamit csinálni. Doktor Rajmon. Odaadom a címét, és nyugodtan hivatkozz rám…
Opálka vállat vont, felírta a címet, de másnapra már el is felejtette az egészet.
X.
Aznap elvitte Magdit a Hármashatárhegyre. A Fenyőgyöngyénél tette le őket a busz. Bementek a kerthelyiségbe, és a cigányzenekart hallgatták. Opálka a söralátétet forgatta, aztán hirtelen Magdira nézett:
- Tegezhetlek?
A lány hunyorított, ez volt a beleegyezés. Már kezdte megszokni Opálka furcsaságait.
- Már meg is tetted – mondta aztán kedvesen.
- Köszönöm – csillant fel a fiú szeme. – Akkor beszélj magadról.
- Magamról? – csodálkozott a lány. – Mit beszéljek?
- Ki vagy, mit csináltál eddig? Könnyű volt az életed vagy nem? Semmit sem tudok még rólad.
Magdi mosolygott.
- Azt hiszem, én sem sokat tudok magamról. Születtem, élek, tanulok… Anyukám meghalt tavaly októberben, azóta apával és az öcsémmel vagyunk…
Opálka melegséget érzett a tarkóján.
- Hogyan halt meg?
- Lelőtték – mondta halkan a lány, és reked lett a hangja. – Vezető nővér volt a Bethesdában. Huszonhetedikén reggel beszéltem vele utoljára. Telefonált, hogy nem jöhet haza, sok a sebesült. Délben újra hívott. Apával beszélt, kérdezte, mit csináljon… Egy tüdőlövéses sérültet követeltek a felkelők, és nem akarta kiadni nekik. Megfenyegették. Apa azt mondta, ne induljon el, majd este érte megyünk. Hétkor apa el is indult. Mire odaért, anya már nem volt ott. Azt mondták, négy óra után elindult, nem tudott tovább várni…
- Igen?
- Soha többé nem jött haza. A Thököly úton találták meg másnap reggel, három golyó volt a testében.
- Szép volt?
A lány valahová a messzeségbe nézett, a fenyvesek fölé.
- Azt hiszem, csúnya volt. És soha nem láttam ellágyulni. Néha azt hittem, nem is tud szeretni. Olyan volt, mint egy férfi. Csak mostanában jöttem rá, hogy nem ismertem eléggé…
Opálka tűnődve nézte a lányt. Szégyellte magát, és nem igazán tudta az okát.
- Te biztosan kommunista vagy – mondta hirtelen.
A lány felhúzta a szemét.
- Nem… azt nem… nem tudom.
- Hogyhogy nem tudod?
- Nem tudom. Azelőtt nálunk nem politizált senki. Aztán… mostanában minden megváltozott. Apa tehetetlen, olyan, mint egy nagy gyerek. Mostanában iszik, és átvitázza az éjszakákat. Az egyetemen azt mondják, fejlődöm… Én nem tudom.
Félrehajtott feje megmozdult. Kerek szemmel nézte Opálkát. A fiú fejét két karjára támasztva az asztalra borult.
- Mi van veled? – fogta meg a vállát Magdi.
Opálka lassan fölemelkedett, és megrázta a fejét.
- Semmi… semmi.. – Aztán váratlanul kigombolta bal karján az inget, és felrántotta az ujját. – Idenézz! – mondta, és karját a lány elé tartotta.
Magdi egy percig megütközve bámulta a jelet, aztán sötéten azt mondta:
- Látom… És? Adj egy cigarettát! – Rágyújtott, és csak a második szippantás után folytatta: - Nem merted elmondani?
Opálka nem válaszolt. Mereven az asztalra bámult, mintha valami érdekes látvány szegezné oda a tekintetét.
- Azt hitted, följelentelek? Vagy elrohanok és többé nem állok szóba veled? Vagy mit..? Szólj már egy szót, mert… - szinte visítva a fiú arcába csapott, rémülten meredt rá, aztán kirobbant belőle a sírás, és Opálka vállára borult.
A fiú nem szólt semmit. Lassan fölemelte a lány fejét.
- Ne haragudj – szipogott Magdi. – Megbolondítottál a hallgatásoddal.
- Te ne haragudj – suttogta Opálka, és két kézzel magához húzta a lányt. – Én nagyon… nagyon szeretlek.
XI.
Csak akkor nem volt Magdival, amikor a lány a Rómaira ment. Magdi ott töltötte vasárnapjait, az egyetemi sportkör csónakházában. Megegyeztek ebben, mert Magdi rajongott a napért, a poros sétaútért, szerette a napégette, félig száradt, a deszkabódék árnyékát, a ritka gyepet. A lány pár hét alatt olyan barnára égett, hogy még a születetten sötét bőrű fiú is egészen tejszínűnek tűnt mellette. Ezeken az üres vasárnapokon Opálka hosszú gyalogsétákat tett a városban. Mostanában gyakran eszébe jutott gyermekkorának néhány képe, de szinte mindig ugyanazok: a szebb, kedvesebb emlékek. Mintha minden más kiesett volna az emlékezetéből.
Gyakran vasárnap is dolgozni ment. Lassan észrevette, hogy üresebb óráiban – amikor nem volt mellette Magdi - hiányzik neki az öreg Caroussel-masina meg az ebédidőben lezajlott viták, amelyekben pedig soha nem vett részt, csak türelmesen végighallgatott mindenkit, és elraktározta magában a sokféle véleményt politikáról, sportról, életről.
Egy augusztusi vasárnap délelőtt elhatározta, hogy kisétál a Rómaira, és megnézi Magdit. Bízott a lányban, csupán látni szerette volna, távolról, hogy az ne is tudjon a jelenlétéről.
Autóbusszal utazott a Béke strandig, aztán a csónakház holléte felől érdeklődött. Hárman is más-más irányt mondtak, végül is elindult a vízparti sétányon Pünkösdfürdő felé. Meleg volt, fehér inge a hátára tapadt. Fürdőruhás emberek mentek el mellette, aztán két fiatal lány futott vele szemben, akkor léphettek ki a Dunából, egyikük nedves teste súrolta a kezét. Zavarban volt, senkit nem látott felöltözve sétálni - tombolt a nyár. Úgy érezte magát, mint egy Afrika-kutató, aki eddig nem ismert törzset fedez fel, ott áll a fehér embert még nem látott bennszülöttek között, s lesüti szemét a kíváncsi pillantások kereszttüzében. Pedig nem törődött vele senki.
Leszakított egy hatalmasra nőtt útilaput, letörölte vele cipőjéről a rátapadt salakport, aztán lassan, ráérősen tovább ment. Egy fűszálat forgatott ujjai között, s figyelte a parton, stégeken napozó embereket.
A csónakház előtt leereszkedett a magasan fekvő sétányról a partra, s egy kókadozó bokor előtt megállt. Magdi a stégen feküdt, két fiú és három lány társaságában. Összehajolva néztek valamit a pallón, nevettek, és a lány hátra vetette fejét. Olyan jókedvű volt az egész társaság, hogy Opálka majdnem sírva fakadt. Aztán az egyik fiú fejest ugrott a stégről, s a többiek is a vízbe vetették magukat. Magdi utolsónak ugrott, hangos nevetése – Opálkának úgy tetszett – a hullámokon szökdelve átszaladt a Népszigetig. Opálka letörölte homlokáról a verejtéket, aztán kettészakította az ujjai közt hajolgató fűszálat, és lehajtott fejjel elindult, hogy minél messzebbre kerüljön a vízparttól.
Elhatározta, hogy többet nem keresi a lányt, nem zavarja megérdemelt örömét.
XII.
Három napig bírta, de Magdi egyre jobban hiányzott. Akkor előkereste noteszából az orvos címét, amit az az újságírótól kapott. Felhívta, és megbeszélte, hogy este elmegy a lakására.
A sebész egy kopott terézvárosi bérház második emeletén lakott. A hajdan nagypolgári lakás poros volt és régimódi. A dolgozószoba sarkában bőrdívány állt, valaha fehér huzattal. Az orvos beült a hatalmas íróasztal mögé, s helyett mutatott Opálkának egy magas támlájú, súlyos karosszékben.
- Nem könnyű dolog – mondta dr. Rajmon. – Dohányzik?
Opálka rágyújtott, idegesen várta, mit fog mondani a sebész.
- Nehéz ügy. Nem szeretnék ráfizetni, ugye, érthető… Ha nem az egyik legkedvesebb ismerősöm ajánlotta volna, semmi pénzért nem vállalnám. No, mutassak csak…!
Opálka kinyújtotta csupasz karját az íróasztalon. Az orvos füttyentett.
- Ez igen, barátom! Ezt nevezem hősies ellenállásnak. Nem mondom, bátor kiállás, megmutatni az egész világnak, hová tartozunk! Le a kalappal ön előtt, uram! Kevés korunkban az egyenes ember… De hát a történtek óta eltelt egy kis idő, nem igaz? Hogy stílusos legyek, megváltozott a történelemnek az ő menete, s a megváltozott helyzet megváltozott taktikát igényel…
Opálka dühösen megemelkedett, szeretett volna közbeszólni, de Rajmon nagy nyugalommal leintette.
- Jó, kérem, tréfán kívül… megértem magát. Elhiszem, hogy fél, nem kellemes ilyen billoggal járni-kelni…
- Nem félek – vágott közbe a fiú.
- Hanem?
- Megutáltam. – Opálka fölemelte a fejét. – Elegem van belőle, érti? Élni szeretnék. Unom az egyedüllétet és gyűlölöm a karomat. Nem félek, hanem undorodom. Annyira, hogy ha másként nem lehet, hajlandó vagyok a karommal együtt levágatni…!
Az orvos vékony arcán furcsa ráncok futottak fel.
- Ebben is igaza van – mondta olyan csöndesen, hogy erre a fiú szinte hipnotizálva elhallgatott. – Öt után jöjjön fel, és ne hozzon kísérőt!
- Egyedül leszek – bólintott Opálka.
XIII.
Három hétig – amíg rajta volt a kötés – alig mozdult ki hazulról. Betegállományba nem mehetett, kivette szabadságát, és még négy nap fizetés nélkülit is. Utána is csak nehezen és nagyon lassan, óvatosan tudott dolgozni, de összeszorította a fogát, és minden fájdalmat eltűrt. Három hét múlva doktor Rajmon levette róla a kötést. Opálka megnézte a sebet, egészen vörös volt, és ráncos, mint a nagyon öreg emberek bőre. Rajmonnak ugyanis jó tenyérnyi darabon kellett eltávolítania a tetoválást és összehúzni a seb szélén az ép bőrt. Opálka úgy látta, elvékonyodott a karja.
Kifizette a sebészt, lement a Duna-partra, figyelte a párokat, a hajókat, s eszébe jutott az első este, amit Magdival töltött itt a parton. Szerette volna fölkeresni a lányt, s már-már el is indult ám hamar meggondolta magát, és visszafordult.
Leült a lépcsőkön, egy villamosjegyet szaggatott apró darabkákra, minden darabot külön összesodort, és egyenként vetett a vízbe. Azt figyelte, hogyan tűnnek el aztán a hintázó, halk hullámok között. A karjára pillantott, csodálkozva nézte a meggyűrt sebet. Aztán zsebre dugott kézzel indult a hajóállomás felé. A budai oldalt nézte, a fényfallal elzárt alagutat.
„Menjünk el egyszer sétahajózni! Jó. Szeretem a vizet”. Haragudott magára, hogy megint eszébe jutott a lány. Jegyet váltott a sétahajóra, éppen az utolsó pillanatban határozhatta el magát, mert alighogy a fedélzetre ért, fölszedték mögötte a pallót. Pillanatonként a karjára nézett, mint gyerekkorában, amikor először kapott egy olcsó karórát, s napokig mást sem tett, csak az idő múlását leste a két mutatón.
A hátsó fedélzeten megkapaszkodott a korlátban, az egymásra bukó, surranó hullámokat nézegette, meg egy fénypontot, mely sokáig kísérgette a hajót a vízen.
Aztán megint rápillantott elvékonyodott karjára, s megállapította, hogy nagyon elcsúfította a műtét. Fanyar fintorral elmosolyodott.
Megszólalt a zene. A fedélzet sötét sarkában néhány pár táncolni kezdett. A hajó éppen elhagyta a szigetet, amikor újra Magdira gondolt.