A természet teszi a dolgát
Írta: Gulyás Gábor
Közzétéve 11 hónapja
Megtekintések száma: 488
A természet teszi a dolgát
Feleségemmel a tizedik házassági évforduló alkalmából elutaztunk egy kis vidéki szállodába. Semmi extra igényünk nem volt, csupán annyit kértünk tőlük, hogy az általunk lefoglalt lakosztályban ne takarítsanak. Ugyanis párom legalább most szeretne pihenni egy kicsit, és nem azzal tölteni szabad idejének nagy részét, hogy újabb és újabb hálókat hozzon létre kevésbé használt zugokban, sarkokban. Ha még nem említettem volna, nejem egy közönséges házipók.
Egy üzleti utam során ismerkedtünk meg egymással, egy utolsó utáni pillanatban foglalt, meglehetősen alacsony komfortfokozatú szoba okán. Már egy ideje bérelte, bár erről a hely üzemeltetői mit sem tudtak. Az egyik este aztán nem bírta, és váratlanul leereszkedett hozzám a mennyezetről. Az ágyam szélére ült, keresztbe tette mind a négy pár lábát, és csak bámult. Csendben, mind a nyolc hatalmas kerek szemével. Édes kis csáprágója közben mosolyra húzódott. Megvallom, már első pillanatra megtetszettek izgatóan domború, szexis potroha, és dögösen kecses lábai. Megkérdeztem, iszik-e valamit. Légybelsőséget elszürcsölt volna velem, de azt sajnos a közeli bárban nem szolgáltak fel, így inkább beszélgetni kezdtünk.
Reggel már kettesben utaztunk el.
Ettől kezdve pedig rendszeresen együtt lógtunk. Hamar egymásra hangolódtunk, szinte hetek alatt behálózott. Egy csodás közös jövőről szőttünk terveket, minimum két vagy három utóddal. Rák a csillagjegye, Bika aszcendenssel, szóval elég családszerető és hagyománytisztelő típus. Mivel keresztes famíliából származik, előbb egy tradicionális templomi esküvőt kellett lebonyolítanunk, és csak utána jöhetett az összes többi. Egyébként egy imádkozó sáska adott össze minket, ha tudni akarod. Akkora bulit csaptunk utána, hogy szinte mindenki a plafonról lógott lefelé. Nem próbálkoztunk sokat, kedvesem hamar bekapta a legyet. Vagy ötven utódunk született, ám sajnos állami támogatást ennyi gyerekre nem tudtunk felvenni.
A szálloda éttermében a feleségem halkan megemlíti a pincérnek, hogy: már elnézést, de a levesében nincsen légy. Szúrós szemekkel bámulnak minket a szomszéd asztaloknál ülők. Már megszoktuk. Bárhol megjelenünk, az emberek általában ellenséges pillantásokat vetnek ránk, vagy szimplán csak lesajnálnak. Nem értik a helyzetet; eltérő méretünk, lábaink száma és/vagy testfelépítésünk miatt képtelenek elfogadni a kapcsolatunkat. Legtöbbször félrenéznek meg susmutolnak, különféle hülye poénokat találnak ki rólunk. Nézd, hogy pókolóznak. Ennek még a potroha sem áll jól. Otthon várja őket a pókol, haha. Szerencsére eddig csupán egyszer találkoztunk egy fazonnal, aki kapásból műanyag papuccsal fenyegetett minket. Általában nem ez a jellemző, mégis számítanunk kell rá.
Utódainkat néha kellemetlen meglepetések érik. Az óvodában például kihagyják az ebéd utáni alvást, és inkább begubóznak a sarokban. Vagy a Pókemon nevű játékkal játszanak. Direkt nem kaptak mobilt, emiatt rendre kiközösítik őket a többiek, ám ők ügyesen visszavágnak: hogyha lenne készülékük, akkor gyorsan telefonják. Egyébként szófogadó, ügyes gyerekek. Már kiskorukban úgy mozgatták a szálakat, hogy hamar elkapják az első zsákmányukat. Talpraesettek, de mindig a legjobb helyekre másznak fel. Azt mondják, ha felnőnek, olyanok akarnak lenni, mint a Pókember, segíteni a bajba jutottakon.
Feleségem titkárnőként dolgozik egy belvárosi irodában. Nem szereti a tömegközlekedést, így általában én viszem be kocsival. Ha viszont nem érek rá, néha potyautasként bemászik egy- egy autóba. Ez utóbbi azért elég kockázatos, ugyanis amennyiben észreveszik, hihetetlen sikongatást tudnak produkálni, és mindenféle összetekert pletykalappal próbálják kihajtani. Munkahelyét egyébként szereti, bár a nyolc pár lába miatt a normálisnál jóval több feladatot bíznak rá. Ügyeket intéz, számlákat iktat, tárgyalásokat szervez, sokat lóg a világhálón. Úgy mondják, terhelhető. Fizetése sem rossz, bár az egész napos monitorbámulás miatt már két szeme is megromlott.
Szabadidőnkben sokat kirándulunk, igyekszünk megismerni a világ távoli sarkait. Szeretjük a civilizációtól messze eső sötét, háborítatlan zugokat. Gyakran megyünk a vidéki rokonokhoz elhagyatott falvakba, romos pincékbe, poros padlásokra. Párom nagyon házias teremtés, bár az ételt mindig elöl hagyja. Hiába mondom neki, hogy légy egy kicsit rendesebb. Ennyi év alatt egyébként elfogadtuk már egymás hibáit; én például megszoktam, hiába borotválkozik, rendszerint borostás marad, és az étkezések alkalmával sem tud felülkerekedni a szürcsöléses módszerén. A szeretet erejében hiszek, de mondjuk egy fekete özveggyel nem biztos, hogy összeálltam volna.
Csodálatosan alakul a hétvégénk. Sokat pihenünk, finomakat eszünk-iszunk, és vég nélkül szeretkezünk – ez utóbbival persze vigyázunk, nehogy újabb félszáz utódot hozzunk világra. Éppen a portánál állunk, hogy kijelentkezzünk, amikor megtörténik a baj. Egy végtelenül feldühödött vendég odaugrik, és egy szempillantás alatt agyoncsapja. Undorító és gusztustalan az ilyen! – ordítja közben. Életem szerelméből a piszkosfehér járólap és a rikító celebeket tartalmazó bulvárújság között csak egy nyúlós állagú trutyi marad. Miután kedvesem maradványait valamelyest sikerült összekaparni, végtelen gyásszal a szívemben távozom a helyszínről. Gyilkossági ügy később sem lett az esetből; mint mondták, sajnos megesik az ilyen. Egyedül maradtam tehát ötven gyermekemmel. Egy esős vasárnap délelőtt ragacsos gubóban temettük el szegényt az egyik parkban lévő öreg fa odujába.
Később, az ismerősöktől hallottam, hogy a haláláért felelős személyt egzotikus nyaralása közben baleset érte: egy egész csoport fekete özvegy marta halálra. Minő szerencsétlenség. Nem érzek semmiféle elégtételt, csupán fejet hajtok a természet előtt, mely szerencsére még mindig tudja, mi a dolga. Még ha én nem is.