A tél hercege
Írta: Kert F. Klára
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 507
A tél hercege
Egy nagy textilkereskedelmi áruház vezető kirakatrendezője voltam. A karácsonyi dekorációkat már januárban megrendeltük, de november végéig csak a beltéri kisebb-nagyobb díszek érkeztek meg, a nagy kirakati dekoráció még váratott magára.
December elején raktunk ki természetesen angyalkákat, gyertyákat, magát a télapót is, de az igazi, ütős díszlet, minden igyekezetem ellenére csak ekkor érkezett meg. Amikor elkészültünk a dekoráció felépítésével, a dolgozók az utcáról megtapsolták, sőt maga az igazgató is lejött. A hatalmas kirakat első részében három, szinte ember nagyságú jegesmedve játékosan birkózott a havon, hátul kéklő hegyek, havas csúcsok húzódtak, s közben békésen esett a hó. A barnára kopaszodott, szeles utcában az emberek önfeledten bámulták a sűrű hóesést, a játszó medvéket, mondhatom, hogy a legsikeresebb kirakat volt az egész városban. A hószóró berendezés programozásával volt némi gondom. Lehetett ugyan többféle változatot beállítani, sőt ezek kombinációját is, így lassan hulló hópelyheket, sűrű havazást, kavargó hóesést. Én a hegyek takarásából figyeltem a hatást. Ekkor egyszerre megpillantottam őt. Magas, vékony alkat, hosszú, szürke kabátban, a sötétkék sál hanyagul tekeredett a nyakában. Keskeny, sápadt arcát lehajtva, elmélyülten szemlélte a medvéket.
Ismerős érzés fogott el. Olyan, amit már régóta keresek, ami miatt üres volt az életem, a szívem, repdesve vette észre, hogy megtaláltam. Persze, hogy ismerős, gyúlt világosság az agyamban. Hiszen ezt az alakot, ezt az arcot láttam már kislány koromban álmomban nemegyszer, sőt tinédzserkoromban is. Szikrázó hómezőkön át jött felém, arcát pirosra csípte a jeges szél, ezüst páncélján megcsillant a napsütés. És most tényleg eljött, igaz, nem hómezőkön át, nem páncél ingben, ráadásul csak műhó esik, de ez most nem számít. Eljött végre, ez a lényeg. Tudtam, hogy hülyeség az egész, kislányos badarság. Arcom mégis kipirult, szívem hevesen dobogott. De ki lehet ez a fiatalember, még soha nem láttam errefelé. Az is lehet, hogy turista. Felszáll a buszára, aztán nem látom soha többet. Ez nem lehet, a sors akkor miért mutatta volna meg, ha nem tervez velünk semmit?
Azonnal Verához, a munkatársamhoz és barátnőmhöz rohantam.
– Meg kell tudnom, ki ő! Nem véletlen, hogy most pottyant ide álmomból. Karácsonyra mindenképpen meg kell ismerkednünk egymással! Én ezt kérem a sorstól karácsonyra. Kérlek, segíts!
– De hát addig már csak négy nap van hátra! Hogyan fogsz összejönni addig vele, és ha a város másik végében lakik és csak a medvék miatt ugrott át ide? Ha gyorsan akarsz lépni, akkor Edinához kell fordulnod. Kérezkedjél el Nyanyától egy órára és ugorj át hozzá!
Nyanya, akit természetesen nem így hívtak, a főnöknőnk volt. Karácsonyi hangulatában minden kérdezősködés nélkül elengedett. Pók Edinának nem messze ebben az utcában volt a bizsu és ajándék üzlete. A negyven felé tartó nő szinte beleszorult a kis üzletébe. Kövér testén kerek fej ült, hosszú, vékony karjai anélkül, hogy felállt volna elérték akár a jobboldali, akár a baloldali polc bármelyik zugát. Azt mondták róla, hogy nyolc szeme van, de ebből halandó csak az első kettőt láthatta. Az az ember a környéken, akit Pók Edina nem ismert vagy nem látott, az nem is létezett. Lihegve vágódtam be a kis boltjában és mindjárt elmondtam a problémámat.
– Ugorj át a kifőzdébe és hozz egy marha bélszínt kemencés burgonyával, savanyú uborkával, aztán meglátom!
Rohantam teljesíteni a kérését és egy fél óra múlva már letettem eléje az ételt. Edina, mint aki egész nap egy falatot sem evett volna, rávetette magát és két falat között osztotta meg az információt.
– Szerencséd van, mert ebben az utcában, a nagy bútorbolttal szemben, abban a flancos bankban dolgozik már szeptember óta. Csoda, hogy eddig még nem szúrtad ki. A nevét már neked kell kiderítened, az nem nehéz, csak bemész a bankba és elolvasod a névtábláját!
Úgy ahogy voltam már repültem is a bankba. Óvatosan, mintha keresnék valakit, végignéztem az üvegablakokat. Már majdnem bepánikoltam, amikor az utolsó előtti ablak mögött felfedeztem a sápadt, keskeny arcot. Nagyot dobbant a szívem. Egy vadászkalapos, kövér férfi ült vele szemben és elmélyülten tanulmányoztak valamilyen papírokat. Közelebb lopakodtam, hogy el tudjam olvasni a névtábláját. –Gáyer Rómeó! Mi?? Gáyer Rómeó, befektetési tanácsadó –, akadt meg bennem a levegő.
– Hogy lehetett egy csecsemőnek a Rómeó nevet adni? – hüledezett Vera, – de nem baj! Aztán, ha komolyan gondolod a tervedet, azonnal neki kell állnod, szorít az idő. Először is le a lapos sarkúakkal, az összegumizott lófarokkal, szemüveggel! Holnaptól egy ragyogó fiatal nő fog belépni ebbe az üzletbe!
Verával nem csak barátnők voltunk, hanem együtt béreltünk egy lakást néhány utcával arrébb. A fél éjszaka cipőpróbálgatással, frizura készítéssel, ruhák válogatásával telt el. Nem azért mondom, de másnap Nyanyában is elakadt a szó, amikor a személyzet reggeli cseszegetése közben megpillantott. Én magam is elégedetten szemléltem alakomat lefelé jövet a széles, végig tükrös áruházi lépcsőn. Délben alig vártam, hogy kimehessek az utcára. Látszólag céltalanul kószáltam, valójában mindenhová benéztem, minden csoportosulásban őt kerestem. Egy zöldséges bolt előtt pillantottam meg, hallottam, amint a harsány boltos nő még utána szól: üdvözlöm az édesanyját. Gyorsan odasiettem: Marika, ismeri a fiatalembert?
– Hát hogyne ismerném. Az alsóvárosban volt tíz évig zöldséges boltom, odajárt mindenki, az ő anyja is. Tudja angyalom, milyen nagy különbség van az ottani krumpli meg az itteni között? Ég és föld, de itt a karalábé a jobb.
Se vége, se hossza nem volt a zöldségek ismertetésének. Közben Rómeó már egy képkeretező kirakatánál állt meg, ahol mindenféle festmények voltak kiállítva, de a zöldséges asszony még nem végzett a növények felsorolásával. Csüggedten álltam, mert Rómeó mellé pedig feltehetően kollégái érkeztek, mert elindultak a bank irányába. – Fel kéne gyorsítani az eseményeket, mert kicsúszok az időből! Csak a csütörtök, péntek marad. Mi lenne, ha bevinném az áruház szórólapjait a bankba? Vagy valakik számára gyűjtést szerveznénk! Vera mérges lett, amikor ezeket meghallotta, ne keverjem bele az áruházat a magánügyembe, a gyűjtéshez meg engedély kell. Amint az áruháznak küldött prospektusokat nézegettem, észrevettem egyet. A városi modern művészetek múzeumának kiállítási meghívója volt. Hát pont ez kell nekem, ujjongtam magamban. Azt láttam már, hogy érdeklik a festmények. Mi lenne, ha mint közönség szervező felhívnám telefonon, s ajánlanám a kiállítást neki? Azonnal fel is hívtam a bankot, s kértem Gáyer Rómeót. Most hallottam először a hangját. Kissé halk, selymes, puha, az egész testemet körbe fonja, mint egy meleg, puha kendő. Türelmesen végig hallgatott, megköszönte az értesítést, de nem tudott határozott választ adni, hogy felkeresi-e a tárlatot még karácsony előtt. Minden igyekezetemet latba kellett vetnem, hogy kicsikarjam tőle, még a héten eljön. A mai nap, azaz szerdán biztos, hogy nem, de csütörtökön vagy pénteken nagy valószínűséggel talál rá módot. Én nagyon ajánlottam a csütörtököt arra hivatkozással, hogy akkor tárlatvezetés is lesz. Amikor letettem a telefont, az egész testemet szédülés fogta el, csütörtökön lesz a napja, hogy Gáyer Rómeót, aki álmaimból lépett elő, szemtől szemben láthatom és ő is engemet. Nem akartam tőle mást, csak a közelembe tudni, megérinteni, hozzábújni, érezni az illatát, sütkérezni teste melegében, kiejteni a nevét, ő pedig engem Júliájának szólítana. Csak addig bírjam ki valahogy!
Nem is tudom, hogyan telt el az idő másnap estig. Azonnal taxiba szálltam és rohantam a múzeumba. Mondanom sem kell, hogy az emeletre nem mentem fel, mindig úgy forgolódtam, hogy rálássak a bejárati ajtóra. Nem sokan voltak a termekben és hét óra után már nem is igen érkeztek. Leültem a középső teremben kihelyezett székre és mintha az egyik szemközti festményt szemlélném önfeledten, valójában egyre feszültebben a bejárati ajtót lestem. Bizonyossá vált, hogy nem fog eljönni. Miután az utolsó látogató is távozott, nekem is mennem kellett. Nem tudnám összefoglalni, hogy mit éreztem, volt ebben csalódottság, becsapottság érzése, szégyen, düh, elkeseredettség. Száz éve dédelgetett álmom, a délceg fiatalember, aki jön felém a hómezőkön át, – becsapott. Jól megvoltam idáig nélküle is, nem hiányzott, akkor meg miért jelent meg, miért kavarta fel az életem, ha még sem kellek neki? A sors ilyen csúnyán játszik velem. Észre sem vettem, hogy valami nyúlós köd ereszkedett a tájra, rátapadt a hajamra, ruhámra. Vera megdöbbent, amikor meglátott. Sminkem elkenődött, hajam mint a rongy, vizesen lógott rá az átázott kabátomra.
– Ne szólj semmit, látom mi történt! De semmi vész, a bank dolgozói holnap a karácsonyi vásárban forralt borral köszöntik a karácsonyt. Most tudtam meg, az egyik biztonsági őrtől. Sanyival, tavaly előtt együtt jártunk jóga tanfolyamra, tőle hallottam. Neked is ott a helyed barátnőm, ha ott nem tudsz megismerkedni a Rómeóddal, akkor sehol sem! Irány a fürdőszoba, tedd rendbe magad holnapra!
Gyorsan visszaszívtam azt, amit az előbb a sorsról gondoltam, nagyon elhamarkodott volt. Tehát holnap még van egy esélyem, az utolsó, ezt már tényleg nem szabad elbaltáznom. Amíg a mosdóban voltam, Vera feldíszítette a műanyag fenyőfánkat. Pár évvel korábban vásároltuk, mivel soha nem töltöttük itt a karácsonyt, díszeket már nem vettünk. Megdicsértem, hogy milyen rendes, de én még ilyen ronda karácsonyfát nem láttam. Díszek híján a tavalyi utcabálról maradt színes papír dekorációt használta fel, a tarka-barka papírokkal a fa inkább egy őrült, giccses madárra hasonlított, mint egy karácsonyfára.
Nagyon hosszúra nyúlt a nap, alig vártam a hat órát. Délutánra nagyon hideg lett, nehéz, szürke felhők takarták az eget. A vásárban erre az időre már nagy tömeg gyűlt össze. Az emberek sétálgattak, vásároltak, szólt a zene, csodálatos fények ragyogtak. A fagyos idő ellenére nagyon jó kedvem volt, ez a csodás környezet illett az első találkozáshoz. Vera hamar felfedezte Sanyi nevű ismerősét egy középkorú férfi társaságában. Én egyre másra forgolódtam, fejemet tekergettem, mikor látom meg végre őt. Vera is észrevette ezt, ezért vásárlás ürügyén elrángatott a társaságtól.
– Hogy tudsz ilyen idétlenül viselkedni, forgolódsz mint vasorrú bába a mágnes viharban, megsérted őket!
– Nem tehetek róla, nem bírom ki, már megint majdnem hét óra és még mindig nem jött!
– Várj, majd megkérdezem Sanyit, tud-e valamit!
Visszakanyarodtunk a borozókhoz és Vera óvatosan a biztonsági őrhöz lépett, én a hátuk mögött füleltem.
– Rómeó? Mit is mondott? – gondolkodott el Sanyi. – Már emlékszem! Azt mondta egy képkiállításra kell mennie, ezért most nem tud itt lenni!
– Egy kiállításra ment!- kiáltottam fel önkéntelenül a hátuk mögött.
– Azt mondta, hogy egy erőszakos nő megígértette vele, hogy elmegy valamilyen festménykiállításra. Most már biztosan nem jön.
Leforrázva álltam a hideg estében. Vera karon fogott, egész úton dohogott velem.
– Nahát erőszakos „naccsága” indulás haza felé, bezárt a bazár! Akkor ez nem jött össze. Várj tavaszig, akkor minden könnyebb lesz, langyos szellő, orgonák, meg miegymás, meg aztán itt van a szilveszter is, utcabál, ... Ilyen görcsösen nem megy, lazíts!
Semmi mást nem akartam, csak egyedül lenni. Ehelyett egész úton Verát kellett hallgatnom, hogy mit mondott meg ő, mit nem tartottam be én. Egyedül szerettem volna lenni a bánatommal és bőgni, bőgni, bőgni. Szerencsére holnap reggel elutazik. Bármennyire szerettem Verát, most jó, hogy elmegy. Ha holnap haza jövök az áruházból először is eltüntetem azt a ronda karácsonyfát. Bedugom az ágy alá, vagy bezárom egy szekrénybe, csak ne lássam és főleg ne emlékeztessen a karácsonyra. Gyűlölöm a karácsonyt, soha nem fogom ünnepelni. Reggel kívánsága szerint nem kötöttem lófarokba a hajamat, a magas sarkú csizmámat húztam fel. Nem vidított fel a várva várt hóesés sem. Hiába esett nagy pelyhekben, engem csak idegesített, a kudarcomra emlékeztetett. Ugyanígy a mindenhol felcsendülő karácsonyi énekek, mintha a szenvedéseimet gúnyolnák. Egész nap csak mint egy bábu mozogtam, igyekeztem eltűnni az emberek elől. A kirakat buta medvéi, a háztetőkre, faágakra lerakódó fehér hópaplan mintha tükröt tartana elém. Vesztettél! Amikor már végre haza mehettem, szinte menekültem a sok, fákra aggatott, szikrázó fény füzér felett kavargó hóesésben. Ha keresztül megyek a parkolón, levágom az út nagy részét, hamarabb haza érek, így gondoltam magamban. A járművek nagy szürke hótarajokat toltak fel a járda egy részére. Két autó között gondoltam lelépni a parkoló területére. Érintetlen vastag, fehér lepel borította már ezt a részt. Gyors léptekkel haladtam, amikor hirtelen a hó alatt valamilyen kis gödörbe vagy kátyúba léphettem és a bokám kibillent alólam. Elvesztettem az egyensúlyomat, el akartam kapni valamit, hogy visszafogjon a lendületből, de csak az autókon felgyűlt havat markoltam. Éreztem, hogy a derekam kitekeredik és mintha vonzana a föld, megállíthatatlanul a hátamra estem, könyököm és bokám keményen koppant a kásás hó alatt. Esés közben még láttam, hogy a szemközti soron egy világos színű autó épp akkor kanyarodik ki felém, reflektorai teljesen bevilágítottak. Becsuktam a szememet. Ajtónyitást, majd léptek zaját hallottam.
– Asszonyom, vagy kisasszony, megsérült? … segíthetek? Hívjam a mentőket vagy vigyem be a sürgősségire? Hogy érzi magát,… eltört valamije?
Nem akartam kinyitni a szemem, haragudtam a világra. Egy férfi hangját hallottam távolról, ami hirtelen nagyon ismerős lett. Lágy, selymes, halk, körbe fogta az egész testemet, mint egy puha, meleg kendő. Kilestem a szempilláim alól. Keskeny, sápadt arc, szürke kabát, sál hanyagul tekeredett a nyaka körül. Mintha az ég szakadt volna le rám, sűrű hóesésben mégis csak eljött értem. Az álmaim mégsem hazudtak, a tél hercege eljött értem! Sérült bokával körbe táncoltam volna az egész parkolót, egyszerre gyönyörű lett minden, a hóesés, a karácsony.
– Kisasszony ki tudja nyitni a szemét? Hogyan szólíthatom?
Könnyeim csillogásán keresztül néztem szívem vágyát, aki itt térdelt előttem a puha hóban és a kezemet fogja, az örömtől alig hallhatóan suttogtam: szólítson Júliának!