A tanítás már eleve egyfajta színpadon levés
Írta: Lengyel János
Közzétéve 6 hónapja
Megtekintések száma: 125
„A tanítás már eleve egyfajta színpadon levés”
Katzler Hilda tanár, énekes, rendező, újságíró, költő. A Magyar Újságírók Közössége irodavezetője, a Magyar Nemzeti Írószövetség alapító elnökségi tagja. Eddig két verses kötete jelent meg.
Későn kezdtél el írni, mondhatni terápiának szántad az írást, aztán ezekből a versekből mégiscsak összejött egy kötet. Végül is meglelted a költészetben mindazt, amit kerestél?
Soha nem gondoltam az írásra, annak ellenére, hogy mindig jó fogalmazó voltam. Minden más jobban érdekelt, a képzőművészet, a balett, a zene, a színjátszás. Talán emiatt nem tudtam igazán kiteljesedni hivatásszerűen egyikben sem. Pedagógus lettem, népművelés-magyar szakos, és ezen a pályán lehetőségem adódott komplex művészi adottságaimat megélni. A tanítás már eleve egyfajta színpadon levés, napi megmérettetés kamasz gyerekek előtt, amely nagyon szép, izgalmas és nehéz feladat. Nem kevés színészi képességet, humort és még sok egyebet igénylő hivatás. Természetesen, az igazi terep az iskolai színjátszó csoportom volt, közben szereztem egy színjátszórendezői oklevelet is, ahol a zene, az éneklés és a tánc mellett az irodalom is fontos szerepet kapott, annál is inkább, mert több mesét dramatizáltam, gyermekdarabokat írtam, na, és zenés színház lévén, én írtam a dalszövegeket is. Persze, mindez ekkor még nem igazán jelentett számomra eufóriát, engem főként a rendezés érdekelt, és az, hogy valami nagyszerű történjen a színpadon, ez a része a színháznak a kötelező nyűg volt. De meg kellett csinálni, hogy aztán megtörténjen a csoda.
Így kezdődött. A folytatás szinte már közhely. Magánéleti válság, tépelődés, szenvedés, átértékelés, gondolatok gondolatok hátán, ezek lejegyzése (mindenkinek ajánlom), ezekből az első novella, majd a második, az első vers, aztán sorban a többi, antológiák, első kötet, második kötet. Az események nálam mindig rohamosan felgyorsulnak, ha lezárul egy életszakaszom. Mielőtt nagyon eltérnék a kérdésedtől: igen, sok mindent kaptam a költészettől olvasóként és versíróként is. Persze verset írni más minőség! Amikor az első versem megszületett egy álom hatására, nagyon elámultam. Nem tudtam rájönni, hogy erre hogy voltam képes, egyáltalán mi történt. A mai napig keresem a titkot, de nem igazán sikerül fülön csípnem. Azt hiszem, nem vagyok tudatos költő, a versek többnyire megszületnek, persze ez nem jelenti azt, hogy ne tudnék programverset írni bármikor, de az nem ugyanaz. A számomra jónak érzett vers(em) katarzist okoz. Sokáig azt hittem, erre csak a zene képes. Tévedtem!
Már Budapesten jelentetted meg a következő könyvedet. Az új verseknél nem csak a fejlődés, de a szemléletváltás is megfigyelhető. Mi váltotta ki ezt?
Gyakorlat teszi a mestert! Valamint lezárult egy életszakasz, elkezdtem látni a fától az erdőt. Új élet, új benyomások, új barátok.
Akkor gyorsultak fel körülötted a dolgok, amikor Szombathelyről átköltöztél Budapestre, ahol belecsöppentél a pezsgő kulturális életbe. Mikor és hogyan kerültél kapcsolatba a Magyar Újságírók Közösségével, amely szervezetnél irodavezetőként dolgozol?
2016-ban költöztem Budapestre, pontosan a pezsgő, kulturális élet miatt. Már több barátom volt itt, akik sokat segítettek az eligazodásban, a beilleszkedésben, többek között Mikus Vilmos, Lengyel János, stb. Lengyel János (író, újságíró, történész) révén kerültem kapcsolatba Madár János költővel, újságíróval, a Magyar Újságírók Közösségének alelnökével, aki akkoriban az Erzsébetvárosi Irodalmi Esték Közösségét vezette, neki mutattam meg a legújabb verseimet, amelyeket közlésre alkalmasnak talált, így született meg a második kötetem, az ő támogatásával. Közben tagja lettem a Váci Mihály Irodalmi Körnek, akik évtizedek óta szerveznek írótábort Tokajban, szintén Madár János vezetésével. A Magyar Újságírók Közösségébe 2017-ben nyertem felvételt, nagyon büszke vagyok rá, hogy a tagja lehetek. Nem sokkal ezután eltávozott az akkori irodavezető, és az a megtiszteltetés ért, hogy engem kértek meg, vegyem át a munkáját.
A korábban jelentős tagsággal rendelkező szakmai szervezet életében volt egy nagy megtorpanás, de úgy néz ki, hogy fokozatosan talpra állt, és merész távlati terveket tűzött ki maga elé. Napjainkban, amikor egyre kevesebb hitele van az újságíróknak, amikor a politika kénye-kedvére használja őket, mi az, ami megújíthatja a szakmát, ami visszaadhatja a becsületét?
Jól látod! Úgy gondolom, hogy minden szakmai szervezet életében a pénz a legkevesebb. Valamint fontos a szakmai vezetés minősége, hozzáállása, tudása is. Az előző, nagyszerű vezető, Kósa Csaba elnök, váratlan halála után valóban nehéz helyzet alakult ki a Magyar Újságírók Közösségében, ekkor kerültem ide én is, de szerencsére az új vezetés, Dr. Lovas Dániel elnök, Madár János alelnök nagy szakmai tudásával, tapasztalatával, szervezőkészségével lassan megoldódtak a problémák, újra megjelenhetett folyóiratunk, a Magyar Múzsa, amelyhez jelentős anyagi támogatást is kap már a szervezet, és elkezdődhetett az érdemi munka.
A másik kérdésedre reflektálva: a legfontosabb szerintem az újságírásban az őszinte, objektív tényközlés! Amely már magában kell, hogy foglalja a manipuláció-mentességet. Valamint a hajlíthatatlan, egyenes gerincet az újságírók részéről. ,,Az igazat mondd, ne csak a valódit” Szerintem ilyen egyszerű.
Különböző internetes irodalmi oldalakon korábban is publikáltál, de 2018 óta olyan elismert folyóiratokban is megjelennek a verseid, mint az Agria, a Búvópatak, a Partium és a Magyar Múzsa. Viszont egy ideje elhallgattál, mi ennek az oka?
Azt gondolom, hogy egyelőre kiírtam magam a két kötetemben. Most töltekezem, gyűjtöm az élményeket, sokat olvasok, figyelem a világban zajló eseményeket. Amíg nincs fontos mondanivalóm, nem írok. Szerencsére, nem az írásból élek.
Szó esett a Magyar Múzsáról, ami a MÚK folyóirata, egy idő óta lektorként veszel részt a szerkesztőség munkájában. Ha reklámszakember lennél, hogyan mutatnád be a folyóiratot? Mik a legfontosabb dolgok, amelyeket tudni kell róla?
Nagy megtiszteltetés számomra, hogy részt vehetek ennek a rangos folyóiratnak a korrektori munkájában. Szerintem az egyik legszebb folyóirat, ha a külcsínyt tekintjük. Neves képzőművészek: festők, grafikusok, szobrászok alkotásai színesítik mind a borítót, mind a belső részt. Megjegyzem, hogy a képzőművészekkel szoros kapcsolatot ápolunk, rendszeres kiállításokat szervezünk részükre, közös rendezvényeink vannak, amelyeknek a fő szervezője, rendezője és lelke Mártonfi Benke Márta festőművész, író és újságíró. Mártának jelentős képzőművészeti rovata van a Magyar Múzsában, ahol rangos képzőművészeket ismerhetünk meg, nem mindennapi módon, általa.
Folyóiratunknak nagyon izgalmas a tartalmi része is, mindenki megtalálhatja a kedvenc műfaját: verset, prózát, tanulmányt, recenziót, esszét, stb. jelentős íróktól, költőktől, irodalomtörténészektől, kritikusoktól. Rendszeres publikálónk pl. Döbrentei Kornél, Takaró Mihály, Madarász Imre csak néhány nevet említve. A szerkesztőségi tagok között megtalálhatjuk, a teljesség igénye nélkül, Pomogáts Bélát, Cs.Varga Istvánt, Bertha Zoltánt.
Amit még tudni kell, hogy negyedévente jelenik a Magyar Múzsa, igazán kedvező áron. A szerzőknek két tiszteletpéldány jár.
2019 decemberében újabb fontos mérföldkő következett az életedben, amikor tizedmagaddal megalapítottátok a Magyar Nemzeti Írószövetséget, amelynek elnökségi tagja vagy. Miért volt szükség egy új szakmai szervezetre, hiszen az országban már amúgy is van jónéhány?
Úgy gondolom, az új születését mindig egy hosszú folyamat előzi meg, sok csalódás, mellőzöttség, igazságtalanság, és amikor betelik a pohár, lépni kell.
Új szervezet, új célok, új tervek, új feladatok. Akad munka bőven, és szerintem nagyon kell ügyelni arra, hogy ne kövessük el azokat a hibákat, amelyek miatt meg kellett alakulnunk. Őszintén reméljük, hogy tagjaink jól fogják érezni magukat közösségünkben, és mindenki megtalálja a számítását.
Mi a véleményed az országban tapasztalható kultúrharcról?
Elkeserítő! Persze, ez mindig is így volt. Nincs új a nap alatt. A pénz és a hatalom az, amelyért még a kultúra területén is folyik a küzdelem. Úgy látom, akiknek sikerül a fősodorba bekerülni, összezárnak, nem nagyon engednek maguk közé másokat, amely érthető, hiszen akkor a dicsőségen és a pénzen is osztozni kellene. Ők döntik el, hogy mi trendi, mit és hogyan kell írni. Ez azért is szomorú, mert, ahogy én érzékelem, nem mindig ők a legtehetségesebb emberek.
Milyen célokat tűztél ki magad elé? Mikor olvashatunk új verseket tőled?
Erre nem nagyon tudok válaszolni. Először is, legyen végre vége ennek a bezártságnak, lehessen végre szabadon utazni, élményeket gyűjteni. Aztán majd meglátjuk.
Köszönöm a beszélgetést.
A beszélgetést lejegyezte Beregszászi Mitracsek Ödön, írástudó
A Katzler Hilda versei:
Farsangban
Amikor a lét minden dimenziója
a szeretet vásznára vetül,
amikor a tudatalatti ismerős
jeleket kódol a felejtés áramlataiba,
amikor a hazugság megszégyenül
a lélek labirintusaitól,
amikor a megbocsátás rádöbben
a lényegére,
amikor az emlékezet tükröt tart
a képmutatásnak,
és ezek nemcsak jelmezek,
akkor, csakis akkor higgy annak,
aki lecsókolja maszkodat...
és ha megfogja a kezed,
tudni fogod, a másik álarc mögött
ki lehet.
Másképp
A jelek éltetnek titkon,
de ennyi nem elég, több kell,
a bizonytalan felemészt.
Inkognitóban meddig pazarolsz?
Ki kéne szállni már valahol!
Bármi fájt a sosem volt identitásban,
amit ott és akkor megszenvedtél,
próbálkoztál ugyan bátran,
épphogy utolérted önmagad.
Oly gyatra a szándék, a titkos akarat.
Látod? Mindent jól érzel, ám inkább
belehalsz, mintsem, bevalld, hogy
lehet majd másképp.
A jelek elfogytak! Vársz még?
Körtánc
Lassan indul körbe-körbe
ez a körtánc örökre, sodor
részeg akaratlan, viszel
magaddal egyre sebesebben
kegyetlen kegyelemmel pörgünk,
de nem én vagyok, száguldó
miértek és csakok, pőre indulatok
robbannak fel, a semmit ölelem,
szédülsz nagyon, nem tudsz
kiszállni, hagyom, a leggyengébb
láncszem te vagy, szépen szakad,
képtelen iramban forog a tánc,
gyötrődve ropod, valami fáj, érzem
elszánt arcodat, még nem vagy
önmagad, hamis akkordok csúsznak
a felszín alatt, néma sikolyt szaggat
a száj, disszonáns hangok, még
mindig fáj, meghasonlás körbe-körbe
ez a körtánc örökre, vagy csak
látszat az? Tombold ki magad!
Lankadatlan vadul, szűköl a vágy,
utolsót lobban, a semmi is fáj,
körbe-körbe ez a körtánc örökre,
repítesz magaddal, forgunk
szakadatlan, már csak te vagy,
téged látlak, őrzöm az apró kis
csodákat...most nagyon fájnak.
Egy némafilm pereg...
súlyos terhed cipeled a múltból
és elveszett önmagad, de nézd,
múlik a félelem, minden kötél szakad...
még fogom a kezed... Vagy?
Az angyal titka
Melletted a bajban...sőt!
A gombolyagot neked adtam!
Az angyal titka aranyszál,
surranó szárnya alabástrom
időt perget, Ariadné fonalán
kapaszkodom, a semmit fogom,
nincs kegyelem, légtornászként
forogsz velem, pörgünk sebesen,
szívünket gúzsba kötöd,
függünk a mélység fölött,
lelkünk sohasem szabadul,
együtt... kibogozhatatlanul.
Vakvágány
Ledobtunk mindent, ahogy mondtad,
magadat kifordítva hoztad.
Édes a csók! Csattan! Csak halkan!
Én mindig magamat adtam.
Halotti párnám az ágyad,
elhamvaszt égető vágyad.
Csettint az ostor, kattan a bilincs...
rémülten nyüszít a Nincs.
Kúszik a Kéj, mint ezer görcsös ág,
a Vágy unottan tetőre hág,
előtted a bércek leborulnak,
vakondtúrások heggyé tornyosulnak,
lopja a reményt a Holnap.
Csettint az ostor, a bilincs kattan,
már nem játszunk a szavakkal.
Kettőnk közé vertél éket,
kitagadtad a Világmindenséget,
hogy túléljem, behúzom a féket,
A nihil, a közöny elemészt,
ebbe bele lehet veszni,
tótágast áll az ész.
Ám, van még életet adó, pimasz jövő,
a múltban veled gyökerező.
Hogy melyik kell, döntsd el!
Csettint az ostor, a bilincs kattan,
már egymással játszunk...
nem a szavakkal.