A szövőnő legendája
Írta: Nagykutasi Tibor
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 288
A szövőnő legendája
Szokatlan formájú, hatalmas hajó körvonala rajzolódik ki a ködös horizonton. Lehetetlen volna pedig az áthatolhatatlan köd miatt; még a partközeli sziklák sem látszanak. De ez a hajó ellentmond minden ismeretnek. A távolból szemlélve is feltűnő, de ahogy közelít a sekély partvonal felé, bebizonyosodik valószerűtlenül óriás mérete. Négy sudár árbóca magasan a parti pálmák fölé tornyosul, holott még jócskán a nyílt vizen halad. A legnagyobb halászbárkák is megszégyenülve hánykolódnak az orrával előretolt hullámokon, melyek partot érve messze bekúsznak a szárazföld belsejébe. Félelmetes, robosztus teste azt sejtetné, hogy hamar megfeneklik a sekély vízben, de a négyárbócos könnyedén siklik, egészen a szárazulatig. Mintha nem is merülne a tajtékba, csak siklana felette könnyedén. Mikor hasa eléri a száraz homokot, akkor látszik valódi mérete. Főárbóca olyan magas, mint az aprócska sziget legmagasabb csúcsa, teste magasan a fák fölött ível, orrárbóca pedig valahol a falu fölött ér véget.
Az egész hajótestről ömlik a víz, mint ami éppen elkapta a legnagyobb tengeri vihart, holott esőt már jó ideje nem tapasztaltak. A hajóról mégis zuhog a sós víz, monszunesőként az alatta csodálkozó szigetlakók nyakába zúdulva.
Kötélzete foszladozó, több helyen toldozott-foldozott, vitorláit szelek tépték rojtosra. A korlátok – már amennyire emberi szem képes fellátni a ködben – töröttek, hiányosak. Oldalfala deszkái szanaszét ágaznak, hatalmas lékek éktelenkednek egész testén. Két árbóca derékba törten ágaskodik, egyik épről a keresztgerendák csüngnek, belegabalyodva a kötélzetbe. Főárbóca megroppanva, de valamelyest még tartják a kötelek. Nyílt vízre, hullámok közé semmiképp sem érdemes kimenni vele. Nem sok kellett volna az elsüllyedéshez. Mégis, viharverten, megtépázva, de elérte a partot…
Ekkora hajóról hogy jön le az ember? Már, ha egyáltalán van túlélő. Láthatóan kemény tengeri csatán van túl, kétséges, hogy van rajta bárki. Hogy építhet bárki ekkora hajót?! Ennyi fa nincs az egész szigeten!
Tanakodnak a halászfalu megdöbbent lakói. A hajó megjelenése riadalmat keltett, ugyanakkor képtelenek elfutni. Megbabonázva vesztegelnek. Fejvesztve rohannának, de valami odaköti őket. Lábuk földbe gyökerezett. Félelem és kíváncsiság vegyes érzelme kavarog bennük, amikor a hajó előtt feltűnik egy idegen. Mintha nem is járna, hanem lebegne a föld felett, olyan könnyedén halad a vizes homokban. A szorgalmas kezek megállnak a munkában, minden szem az idegenre szegeződik. Némán, mozdulalatlanul, csupán tekintetükkel követik az elhaladót. Leplezetlenül érezteti, hogy nem kívánja a bámészkodókkal a szemkontaktust.
Valaha hófehér öltözete tépett, rongyos, koszos, talán vérrel is szennyezett. Nem mutat fájdalmat, nem mutat sérülést, csak magabiztosan lépdel előre, egészen a falu közepe felé. Kezében egy halászháló maradványát vonszolja, amelynek csomói barázdákat rajzolnak a puha homokba. A külvilágról mit sem tudó emberek árgus szemekkel tanulmányozzák a komótosan lépkedő alakot. Nem az ő fajtájuk, még a színe sem olyan. A tengeri szelektől cserzett, barnás bőre nem árulkodik a hovatartozásáról.
– Ez a háló ezen a szigeten készült! – kiáltja a kalyibák közé érve.
Mindenki elcsodálkozik szavai hallatán. Az idegen, mintha egész életét a szigeten töltötte volna, úgy utánozza a helyiek beszédét. Tökéletesen használja a kolónia sajátságos nyelvjárását, mozdulatait, amitől mindenki megrökönyödik, megijed.
– Felismerem a szagáról! Adjátok elő azt, aki készítette! Nem kell félnetek, jó szándékkal jöttem. – teszi hozzá sietve, felismerve saját helyzetét. – Való igaz, a hajóm megjelenése félelmet kelthet. A mérete miatt is, a sérülések miatt is. Bármennyire valószerűtlennek tűnik a ti halandó, egyszerű szemeteknek, higgyétek el, a ti érdeketeket is szolgálja a hatalmassága. Nem árulhatom el a küldetésem, csak a háló készítőjének. Az ő és a saját sorsom összefonódik. Ennyit közölhetek. Többet nem mondhatok nektek.
Orrával a levegőbe szagol, és nyílegyenesen egy középkorú nő felé veszi az irányt. A halászfalu lakói egyként indulnak utána, de szem elől tévesztik.
Az idegen, miután rálelt az asszonyra, jotékony ködbe rejtette magukat, hogy egy hangfoszlányt se halljanak a kívül maradtak…
– Te vagy az az asszony, aki ezt a halászhálót készítette.
– Nem tudom, jó uram. – hajol meg a nő szolgálatkészen. – Sok nő szövi az ura hálóját. Ezen a szigeten is, meg mindenhol máshol. Ez a hagyomány.
– Nem kérdeztem. Mondtam. Jellegzetes szag árad belőle. Ugyanolyan, mint a két kezed szaga. – feleli.
Megfogja az asszony két koszos kezét, és megszagoltatja, majd a magával cipelt hálót is a nő orrához emeli.
– Nem érzem.
– Akkor hidd el! Én tudom, azért jöttem hozzád. Fontos feladattal bízlak meg Hálám nem marad el.
– Uram?
– Készíts nekem egy fővitorlát, mire megjavítom a hajómat! Abból az anyagból, amiből ezt a hálót. Szél el ne tépje!
– Ennyi len, meg kender ezer szigeten sincs! Hatalmas az úr hajója. Iszonyatosan nagy vitorla kell. Rengeteg idő, és öreg vagyok. Nem vagyok rá alkalmas.
– Minden megvan hozzá. Nézd! – feleli az idegen, és körbemutat.
Ameddig a szem ellát, hirtelen temérdek len lepi a tájat. Az asszony ráncos kézfejére pillant, ami a szeme láttára fiatalodik meg.
– Milyen varázslat ez? Mit tett velem az úr? Milyen tréfát űz tudatlanságomból?
– Szó sincs tréfáról! Láthatod, nem vagyok ember. A fény ura vagyok.
– A fény… – ismételné a nő félszegen.
– … ura! – fejezi be helyette az idegen! – Fényt és reményt adok az embereknek. Körbejárom a világot, hogy mindenki megtudja, fogságba ejtettem a sötétséget…
– Rettentő rég volt – folytatja az idegen a visszaemlékezést kis szünet után. – Az óceán legmélyére hajóztam. Hatalmas csatát vívtam odalenn a sötétséggel. Nagy árat fizettem a győzelemért, de legyőztem, és most is itt raboskodik a hajóm aljában. Az egyetlen dolog, amivel sikerült megfogni, az ez a háló volt. Több ezer évig tartó csata után ez a háló egyszer csak megjelent a semmiből, és csak merült lefelé,az óceán mélyére. Egy emberi kar tartotta, mintha nekem akarná adni! A sötétség démona úgy megijedt ettől, hogy zavarában teljesen belegabalyodott az elé úszó hálóba. Sajnos, mire bezártam a hajóm aljába, szétbomlasztotta kötelekre, szálakra. Ennyi maradt belőle.
– Az uramnak készítettem a hálót. – taglalja a nő gyászosan. – Három hónapja hajózott ki.
Könnytől hályogos tekintete keresi a horizontot, ahol a tenger egybemosódik a kék éggel. Úgy szorítja a halászeszközt, hogy keze teljesen elfehéredik. Két lépést lép előre, és erőtlenül térdre rogy.
– Nagy fogást akart. – folytatja.
– A sötétség démona elég nagy! – mondja vigasztaló hangon az idegen.
– A hajóban tartod fogva? – kérdezi az asszony.
Kétségbeesetten méri fel a vitorlás mérereit.
– Megnézheted. – feleli a fény ura barátságosan, és karjával rámutat a sziget fölé tornyosuló szerkezetre. – Ha benézel valamelyik léken, láthatod odabenn a sötétséget. Ne aggódj, nem tud kiszabadulni, mert fél a naptól. Azért bújkált a legmélyebb óceán fenekén.
Karjával legyint egyet, és máris a hajón találják magukat.
– Jó uram! Kértem, hogy ne gúnyolódjon velem! Azért van benn sötét, mert nem jut be a lámpa fénye. – mondja lemondóan az asszony. – Azt hittem, egy valódi szörnyet mutat!
– Valódi! Mit gondolsz, miért van tele lékekkel az egész? Ki akar szabadulni a fogságból! Mire megjavítom a hajót, addigra készíts nekem egy fővitorlát! Azt akarom, hogy a világon mindenütt tudják, hogy én voltam az, aki foglyul ejtette a démont. Azt akarom, hogy, ha beérek egy kikötőbe, már messziről látszódjon! A te feladatod, hogy ez megvalósuljon. Egy fehér vitorlát akarok, aminek a közepén tündököl a világosság! Mutassa meg a vitorlám, hogy győztem le a démont!
– Ne beszéljen nekem ilyeneket az úr! Nem értem az ilyen talányokat. Én csak egy egyszerű szövőnő vagyok egy kicsike szigeten. Nem értek ilyen varázslatokhoz.
– Annyi időd van, míg elkészül a hajóm. Tudom, hogy képes vagy rá. A te hálóddal kaptam el a világ legnagyobb démonát! Talán megbökted az ujjad, amikor készítetted. Véred ivódott a kenderbe. Különleges vagy! És ez a csonttű is különleges…
A halászfalu azóta is keresi a ködbe veszett asszonyt. A hatalmas hajó is eltűnt az idegennel együtt, mintha sosem lett volna.
A magára maradt asszony az egész szigeten lenültetvényt nevel. Hónapokig jár éjszaka a tengerpartra, gyászolja az urát. Minduntalan azon gondolkodik, hogyan győzi le a fény a sötétséget.
Egy átsírt éjszaka után a parton éri a hajnal. Csípős szelet jelezve vörösen izzik a láthatár az óceán felett. Kis idő elteltével megjelenik a Nap véres korongja, és mindent beborít vörös sugaraival. Remeg a levegő, a víz tükre ezerfelé veri vissza a vér-színű fényt, a hullámok hátán lovagolva a partra is elér. Mintha az egész homokot vér áztatná.
Pár perc, és az izzás halványul. A Nap sárgásra vált, lassan kirajzolódnak a sziget pálmafái a sötétségből. Az égbolt feketesége áttűnik sötét-, aztán egyre világosabb kékbe.
A nő, miközben hunyorogva nézi, hogyan űzi el a sötétséget a felkelő Nap, rájön a talány megoldására, és elmosolyodik. Boldogan fut az óriási hajó felé, hogy engedélyt kérjen a fény urától a démont megsebezni. Varrótűjét a szeme elé emeli, amint leér a fedélközbe. A tű ragyogni kezd, ő pedig ide-oda hadonászik vele, mint a gyermek, aki izzó bottal rajzol a levegőben a tűz mellett. Ahogy karistol vele a sötétben, nagyon vékony, vörös szál jelenik meg a tű fokán, ami egyre nyúlik, mígnem már gombolyagot lehet tekerni. A legfinomabb pókhálót is meghazudtolja a démon véréből vett vékony fonal…
Belekezd a nagy munkába. Szövi a hatalmas fehér vásznat régi acéltűkkel. Közben átvált arra a csonttűre, mellyel a démon vérét vette. Egy vérvörös ábra rajzolódik ki lassacskán a sziget méretű fehér vásznon; egy hatalmas izzó napkorong, tizenhatfelé szóródó sugaraival, jelezvén, hogy a felkelő Nap a sötét démon vérét vette…
Tizenhat napsugár, emlékezetül a férjével eltöltött tizenhat őszinte, szerelmes évre. Egy csonttűvel, mely férje hálót markoló karjának csontjából tört le…