A szinész műhelye: Ács Lajos

Írta: Nászta Katalin

---

Közzétéve 1 éve

Megtekintések száma: 352

---

---

A színész műhelye

 

Ács Alajos

1930-2002

 

        „A jó értelemben vett versenyszellem elengedhetetlen volna.”

 

Egy félreértés miatt elkerültük egymást az első nap. Ő azt hitte a színházban leszek, én azt hittem, telefonálnom kell neki, a telefon nem kapcsolt. Így maradt utolsó szatmári napomra a beszélgetés. Ezt is sietve kellett megejtenünk, mert Szatmáron fegyelmezett színészgárda működik, akik próbáról soha nem késnek. Nekem kellett elkérezkednem gyűlésről is. Az emeleti színházi kávézóban beszélgetünk. Nem túl barátságos hely, nekem legalábbis ridegnek tűnik.1982.-t írunk.

Még nem mérhettem fel, mekkora művész, mikor már legendákat hallottam róla színészkollegáimtól, akik Szatmáron is megfordultak pályájuk során. Legendákat? Abból álltak ezek, hogy elmesélték milyen komoly művész, mennyire komolyan veszi a színházat, és milyen kitűnő játékmester, mikor színpadra kerül. Aztán meggyőződhettem róla én is. Inkább vígjátéki főszerepekben láthattam, de ahogy tudta a mértéket, ahogy megálljt tudott parancsolni saját játékkedvének, ami a legtöbb színészt átlendíti a ló túlsó oldalára, ahogy uralkodni tudott a játékon, a közönségen, ahogyan az ujjai között tudta forgatni a néző kedvét, a kollegáit is mederben tartani – nem akármilyen teljesítmény volt. Igazgatókat, apákat, nevetséges, kicsúfolt főnököket, urakat játszott – fölényesen. Láthattam Seneca-ként Kincses Elemér darabjában, vagy az Éjjeli menedékhely Szatyin - jaként. Legutoljára Ida regényében Ó Péter bornagykereskedőként énekelt, táncolt. Ura mesterségének, a „szakmának”.

• Kolozsváron a református kollégiumban végeztem. Nagy Géza, Oláh Tibor voltak a tanáraim. Ez utóbbi a francia drámairodalmat oratóriumszerűen adatta elő velünk. Még ma is jobban ismerem a francia drámairodalmat – jegyzi meg nevetve. – Ezen kívül diákelőadásokban vettünk részt, előadtuk Csokonai Tempefői-jét, a Revizort… stb. Én mégsem színésznek készültem. Orvos szerettem volna lenni, de apámnak kiskocsmája volt, ezért meg se próbálhattam a felvételit. Maradt a papi-, színi-, és mezőgazdasági pálya. Ezek közül választhattam. S úgy döntöttem, hogy színire megyek. Csak másodszori nekirugaszkodásra sikerült. Ösztöndíjat nem kaphattam, Vándor Andrással* együtt dolgoztunk nyaranta, hogy legyen valami pénzünk a főiskolán. Harmadéves koromban már játsztam a végzősök produkciójában. Kovács György hívott engem Vásárhelyre, nagyon vonzott, akkor élte fénykorát a Székely Színház. Végül is a lelkesedés, a nagyot akarás nem tudott elválasztani a csapattól s így jöttem az évfolyammal Bányára. Eleinte kicsit gyanús elemként szerepeltem köztük, nem egészen illettem bele az osztályharcos szellemű képletbe, de hamar eltűnt ez a kis különbség köztünk és Harag kiváló irányítása mellett szép éveket töltöttünk együtt, amit minden színész megirigyelhet, akinek nem volt szerencséje ilyen közegben dolgozni. Nem voltak szerepproblémáim, kaptam eleget, sikerem is volt közönség, szakma előtt… Emlékszem, roppant büszke voltam a vizsgaelőadásunkra. Liliomfit játsztuk, akkoriban Halász Géza volt a nagy kedvenc, mindenki róla beszélt, akkor játszta Rómeót, s egyszer a fogorvosi rendelőben nem csak őt említették, hanem engem is. A páciensek.  

Ács arca gyermeki fényben tündököl, ahogy erre visszaemlékezik. Bár annyi apát, főnököt játszott, nem veszett el benne az egykori gyermek. Sőt, mintha többet őrizne belőle, mint más hasonló korú kollegája. És folytatja.

• A szereppel való küzdelem az állandó, de ami a foglalkoztatottságomat illeti, nem panaszkodhatom.

• Kialakult munkamódszere van, vagy a különböző szerepek megoldásánál változik?

• Nem hiszem, hogy lenne kialakult munkamódszerem, hacsak az nem, hogy igyekszem alkalmazkodni a rendezőhöz, mert szent meggyőződésem, hogy ők jót akarnak. Persze, azokkal dolgozom jobban, akik hozzám is próbálnak alkalmazkodni, és közös nevezőre tudunk jutni. Akkor jó, ha nem ragaszkodnak mereven az elképzeléseikhez. Szeretek szenvedélyesen játszani, de csak akkor, ha tétje van a játéknak. Kártyában, römiben is ezt szeretem. Akkor okoz örömet. De a módszer mindig változik. Persze, az évek folyamán sok tapasztalatot gyűjt a színész. Emlékszem, statisztáltunk a Rómeó és Júliában – Halász Géza, Poór Lili mellett -, s egy kiértékelő gyűlésen Marosi Péter* megdicsérte Horváth Bélát, aki Párist játszta, hogy tud alkalmazkodni, előtérbe kerülni és háttérben maradni, miközben segít a kollegának. Ez akkor nagyon megragadta a figyelmemet. Azóta is igyekszem alkalmazkodni a partnerekhez. Legnagyobb örömömre ezt Harag is észrevette és meg is jegyezte. Épp nemrég beszélgettünk kollegáimmal arról, milyen öröm, hogy még vannak, akik hivatásszerűen űzik ezt a pályát. Nem mesterség, nem kenyérkereseti lehetőség számukra, hanem fontos alkotás. Alázat, szolgálat jellemző a munkánkra. A fiatalok közül sokan átvették és nagyon komolyan csinálják ezt. Több-kevesebb szerencsével, de őszinte hittel.

Így igaz. Szomorú, hogy éppen ez különbözteti meg őket tőlünk. Ránk nézve, szentgyörgyiekre, vásárhelyiekre, váradiakra nézve szomorú, hogy mi már mintha nem tudnánk, nem akarnánk olyan lelkesen és komolyan űzni, ahogyan ők. Hogy csak a legelemibb dolgokat említsem: pontosan járnak próbákra, mindenkinek első a színház s utána következik a magánélete. A színházban a minőség, a szerephez való hozzáállás pont olyan fontos, mint az, hogy milyen szinten sikerül előadni az éppen aznapi színjátékot. Műszaktól kezdve mindenki tiszteli ezt a pályát.

• A szatmári színház kivétel ebből a szempontból – mondom.

• Nekem is ez az érzésem – helyesel Ács. – Az az alkotói hangulat, ahogyan egymás sikerének tudunk örülni, talán máshol nincs meg. Itt a deszka mindenki számára szent. Már nem kell mondani a műszakinak se, a fiatalabb kollegának se, hogy lábujjhegyen járjon és sapka nélkül a színpad körül. Egymást figyelmeztetik. Én rengeteget tanultam a fiataloktól. Lehet azért is, mert egy ideig igazgattam a társulatot és közelebbről ismerhettem meg gondjaikat, bajaikat. Nem mindenben értettem velük egyet… Mert a színpadon mindent meg lehet csinálni, ha az igazsághoz vezet közelebb. Akkor szép is.  A színházhoz nem elég a pénz. Értelmes, vidám, jó humorérzékű színészre is szükség van.

Ács Alajos középmagas termetű, de hosszúkás arca és magas ősz hajviselete miatt magasabbnak tűnik. Csipetnyi modorosság vegyül, nem is a beszédstílusába, hanem ahogy szólásra nyitja száját. A mosolygás épp annyira lényéhez tartozik, mint a komor arckifejezés, a gondterhelten ráncolt homlok, összehúzott szemöldök mögül szúrós-kíváncsian figyelő tekintet.

• Mi a legfontosabb egy színész életében? Melyik tulajdonság nélkülözhetetlen ezen a pályán?

• A tehetség nélkülözhetetlen s az értelem. Tudni kell mindig, mit miért csinálunk, mit akarunk közölni. Persze, a „csupa ész” kollegát nem kedvelem. Tanay Becu* volt a kedvencem. Vagy Szabó Lajika régi temesvári, vagy első váradi éveiben. Imádtam Tarr Lacit…, ezt a fajtát jobban szeretem.. .. A csak ösztönös színész sem jó. Egy jó színészben keverednie kell az érzelemnek az értelemmel. Diákkoromban Delly volt a példaképem. Imádtam Uray Tivadart*. S aztán ezen kívül a sablonok – tér vissza a kérdéshez, - jó ritmusérzék, jó reflexek, tudjon figyelni, koncentrálni, tisztelje a szöveget, a partnert, a közönséget. Kell a kiváló rendező, akár ezt is említhetném a színész elengedhetetlen tulajdonságaként. Nélküle én nem tudok dolgozni. Az öncélú, rendezői trükköket bemutató előadások, amelyek a színészt háttérbe szorítják, hathatnak az értelemre, de meggyőzni nem tudnak.

• A középszer eluralkodásának mi az oka?

• Talán a mi hagyományaink. Annak ellenére, hogy mi itt élünk, s a román színjátszásnak kiváló előadásai voltak, ránk jobban hatottak a magyar színházak, s egy kicsit beleragadtunk az ú.n. realizmusba, amit én különben nagyon szeretek. Azért nem mondanám laposnak a színházi életünket, mert igazán jó előadások is születtek – Gondnok, Ványa bácsi Temesváron, Dupla vagy semmi Szentgyörgyön, Don Carlos, Arturo Ui Vásárhelyen, Dühöngő ifjúság, Seneca, Nem félünk a farkastól Szatmáron, Éjjeli menedékhely Kolozsváron. De az, hogy többet kellene akarni, az igaz. De ha jól megnézzük ma a román színházakat, ők se bővelkednek annyira kitűnő eladásokban, mint Ciulei idején. Ahhoz, hogy jó színházat csináljunk nagy koncepciójú rendező vagy színházigazgató szükségeltetik. Ahol Harag rendez, kiváló színészeket láthatunk, s ugyanakkor ugyanazok a színészek fakónak tűnnek más rendezők mellett. A jó rendező irányítja őket, kibányássza rejtett értékeiket. Milyen remek előadás volt a Taub rendezte A király halódik c. Ionesco darab! Nem mindig a színész a hibás. Rajta is rengeteg múlik, de a rendezőn még több. Sajnos az egész színházi munka kompromisszumokra épül, így van felépítve. A külső okok nyilvánvalóak. A normarendszer színész és színházellenes.  Az lehetetlen, hogy minden évben, minden színész megkapja a megfelelő feladatot. Az pedig nagyon káros a színészre nézve, hogy türelmesen kivárja, amíg rákerül a sor. Káros elsősorban szakmai szempontból. S az egész anyagi része… , kicsit adminisztrációs probléma lettünk, fontosabb a pénz, mint a művészet. Másrészt a közönségigény roppant vegyes, akárcsak felkészültsége, műveltsége. Vidéken nehéz kialakult profilú színházat művelni, könnyebb a fővárosban.

Mennyire összecsengenek gondjai Elekes*, s a mi gondjainkkal!

• Mit tehet a színész a világért, a társadalomért, amelyben él, és ebből mekkora felelősség nyomja az ő vállát, ha mégsem teheti?

Azt hiszem, az ilyen jellegű kérdéseket nem is azoknak kellene feltennem, akik érzik is a pálya súlyát, hanem a könnyebben élő fajtának. Ács Alajosról messziről sugárzik a felelősségérzet.

• Felelős a világért, amelyben él. S ahogy telik az idő, mind lámpalázasabban készülünk egy-egy bemutatóra. Nem hiszem, hogy az elért sikereket megvédendő, hanem a nagy felelősségérzet miatt. Hatalmas erőt képvisel a színház, s a színpadon kimondott szó. Nem mindegy milyen céllal, hogyan mondja el a színész. Talán ebből adódik a felelősségérzetünk. A magam részéről ezt nagyon érzem, tudom, hogy figyelnek, tudom, hogy hatni tudok, gondolatokat ébreszteni, és azt is tudom, nem mindegy milyen gondolatokat tudok továbbítani. Nem biztos, hogy segíthetünk, de a problémákat megmutatni, felvetni a hibákat igen, ha megoldást nem is nyújthatunk, mert az élet komplikált. Már a felmutatás is eredmény. Hibásnak tartottam dramaturgiánkban azt a felszabadulás utáni periódust, amikor egy darabban mindent el akartak mondani, és meg is akarták oldani a dolgokat. Ezért voltak hamisak. Ha egy előadás mást nem tud, mint annyit megmutatni, hogy kell késsel és villával szépen enni, már az is valami. Itt van az Ida regénye. Az az igazság, hogy ennyi befektetéssel jobb darabot is játszhatnánk. De ismerve a közönség igényeit, gazdasági gondjainkat… Harag említi Kántornak adott interjújában, hogy sajnálja a befektetett munkát, mert nincs rá tanú, nem jönnek el még a bérlők sem az előadásokra.

• Mi az oka ennek? Hiszen színvonalas előadásokról van szó.

• Lehet, gazdasági okai is vannak. Az utóbbi években szívesebben veszi a közönség, ha könnyű, legfeljebb napi-problémás előadásokat láthat. Igazán örvendetesnek tartom, hogy a fiatalok részéről mind sürgetőbb az igény a többre, jobbra. Talán ez garancia lenne a jövőre nézve, talán mégsem hal meg a színház… Lehet, mi már fáradtabbak, bölcsebbek vagyunk, kevesebbel is beérjük, mert tudjuk, hogy a világot nem lehet egyik napról a másikra megváltoztatni. Pedig mi aztán igazán ilyen igénnyel indultunk a pályán, ilyen szándékkal kezdtünk, azt hittük, át tudjuk nevelni a közönséget. Egy kis réteget sikerült is. Ha ezer emberrel gyarapodott az igényesebb közönség száma, már jó. S azért felnőtt egy ilyen generáció a mi színházunk hatására.

Égető közönséghiány van Szatmáron. A színvonalas, tartalmas daraboknál.

• Mi az, ami megkülönbözteti Ács Alajost a többi színésztől? Miben tud azonosulni, és miben nem?

Meglep a válaszával, s azzal, hogy el is mondja.

• Igyekszem személyes példaadással használni, mert meggyőződésem, hogy ez jobb módszer, mint az állandó intés. Szeretem hamar megtanulni a szöveget, akkor vagyok nyugodt, akkor tudok dolgozni, nem idegesít a súgó. Van, aki vizuálisan tanul, rögzít, más auditív típus. Időnként szóltam, figyelmeztettem kollegát ezért-azért, aztán abbahagytam. Rájöttem, abból, ahogy viselkedtem, vagy abból, ahogy a rendezővel viselkedek, könnyebben rájön. Átvesszük egymástól, ami jó. A legtöbb baj mindig a tehetségtelen színésszel van. Ő az elégedetlen, fegyelmezetlen, ő hibázik a legtöbbször. Azt egy percig sem szabad elfelejteni, hogy a mi pályánk alázat, szolgálat egy közönség, egy nép, egy nemzetiség, ideológia, emberiség érdekében. Nem szeretem azt, aki saját magát szereti a színházban, az önmutogatót, akinek fontosabb a kosztümje, stb. Egy szerepért a színész mindent meg kell tudjon csinálni. Csodálatos pálya azért ez a mienk. Harmadéves koromban, egy orosz darabban játsztunk s véletlenül orrba vágtam Ille Ferit*, akinek eleredt az orra vére. Mire a replikára került sor, elállt.

• Strehler* azt állítja, hogy a színházban az alkotó munka nem a színész dolga, a színész csak mesterember, reprodukáló ebben a „szakmában”.

• Közvetítő a színész, persze, de alkotó is. Ez már közhely, hogy az igazság többféle, egy szerepet ugyanaz a rendező másképp csinál meg egyik és megint másképp egy másik színésszel, anélkül, hogy meghamisítaná a szerzőt. Sokat számít a színész egyénisége, filozófiája – egy szerepen belül rengeteg gondolat merül fel, s a színésztől függ mit tart fontosabbnak belőle. Ez a színész egyéniségétől függ. Sok vitám volt a rendezővel, hiába értettem, ha nem tudtam teljesen magamévá tenni, amit ő akart. Nem is hatott úgy. A fontossági sorrendet, az ezért való vetélkedést pedig nem tartom helyesnek. Nagy előadás csak akkor születhet, mikor közös nevezőre jut szerző, rendező, díszlettervező, zeneszerző, színész. Kovács Feri* hallatlan tiszteletben tartja az írott szót. Abban nem vagyok biztos, hogy minden esetben helyesen is értelmezi a szöveget, de kitapinthatóan ő az, aki leginkább ragaszkodik a szöveghez, ezért az ő előadásai tiszták, érthetőek, kevésbé támadhatók irodalmi szempontból – de ez gátja is ugyanakkor, mert a maga gondolatait nem tudja képszerűen megfogalmazni, az egyéniségét kivetíteni. Nem vagyok gátlásos színész, de sokszor rosszul érzem magam, s figyelem a fiatalokat, akik egyformán hangsúlyoznak, mozognak, elvesztik az egyéniségük épp hallatlan figyelmük és a rendező iránti tisztelet okából, ami szükséges, de gátlást okoz és árt az előadásnak, ha több van belőle a kelleténél. Sokat segít, de van, amikor árt. Nem lehet minden darabhoz egyformán nyúlni. Jó, hogy kell az egyéni módszer, de egy kaptafára húzni minden darabot és szerepet nem jó. Haragnál is van egy kialakult módszer, de éppen a Szuzaival* már nem tudott úgy hatni, mint a Lócsiszárral*. Ezt Gyuri is látta, érezte.

• Milyen lehetőségei lennének egy összeforrott, homogén csapatnak, ha az történetesen színház?

• Hosszabb távon nem lehet ezt csinálni. A jelszó: mindig újat keresni, mással próbálkozni. Világhírű rendezőktől az egyszerű parasztig ezt mindenki tudja. Maga az élet diktál mást és mást. Új arcot, új darabot, új stílust követel.

Ezt Elekes, Török is megerősíti, akik egykor a híres szatmári csapathoz tartoztak.

• Hogyan telik egy napja, mikor szerepet kap és próbál?

• Az embernek ugye, vannak otthoni dolgai is, ezeket elvégzem tíz óra előtt, akkor bemegyek a színházba. Igyekszem próba előtt fél órával, húsz perccel bent lenni, nem azért, hogy kimondottan Sztanyiszlavszkij módszer szerint készüljek, hanem, hogy átvegyem a színház hangulatát, levegőjét. Akkor könnyebb beilleszkedni a próba hangulatába. Mikor szerepem van, akkor olvasok a legtöbbet, még haragszom is magamra, hogy nem a szöveggel foglalkozom. Összevissza olvasok mindent, bár azért eléggé módszeresen – teszi hozzá komolykodva.

• Bizonyára ilyenkor erősebb az igény, inspirál a minél több ismeret befogadása.

• Igen. S mikor benne van az ember a szerepben, akkor a tejsorban is, a tévé előtt is a szerepre gondolok. A szerep él bennem. Zene mellett jobban tanulok szöveget. Vizuális típus lévén, elolvasok egy-egy mondatot, nézem, közben a gondolataim ide-oda szállnak, csapongnak…

Mintha most is játszana, a hangja egyik álmodozó figuráját idézi fel, közben mosolyog. Épp hogy nem kíséri gesztussal is hanglejtését. Költészetet sugároz. Legalábbis azt, hogy igényt tart rá.

• Volt-e hevesebb összeütközése partnerrel szerepformálás közben?

• Nem, mert én ravasz vagyok. Tapasztalt vén róka, nagyon figyelem őket s hamarabb észreveszem a hibáikat, mint a jót, s meg is tudom mondani nekik. De ha történetesen két kollega hangosabb, vehemensebb a szerepében, mint én, bár az én szerepem kívánná ezt meg, tudok alkalmazkodni, és másképp csinálom.

• Fiataloknak szokott segíteni?

• Nem mindegyiknek. Van, akinek többet. De beszélgetünk a szerepről, anélkül persze, hogy megzavarnám, mert úgysem tudja pontosan úgy csinálni, ahogy én elképzeltem, s akkor összeütközésbe kerül a rendezővel, aki úgy érzi, hogy nem egészen az övé az, amit csinál. Ilyenkor dühös, tanácstalan mindenki, ezt jobb elkerülni. Az egyéniség rengeteget számít, egy poént elő kell készíteni. Vannak, akik hangosan sütik el, mások halkan, vagy nevetve, ez színésze válogatja. Akadémista koromban például a hazafias versekben a szabadság szót mindenki ordította. Aztán Kovács Gyuri egyszer elsuttogta. Óriási hatása volt. A nagyon kiszámított dolgok zavarnak, minél váratlanabb a poén, minél nagyobb meglepetést okoz, annál nagyobb hatása is van. Akár kis, akár drámai vagy vígjátéki szerepet játszol, egy életet takar a szerep, nem lehet egysíkú. A drámai is lehet komikus valahol, és fordítva.

• A poén egy furcsa jószág. Nem könnyű elsütni. Nálunk Botka Laci* mindig dühöng, ha valakinek jó poén lehetősége van és nem süti el jól. A szilveszteri műsorban nem egyszer láttam bosszankodni a függöny mögött.

• Az öncélú poentírozást nem szeretem, csak ha szervesen beépül a szerepbe.

• S olyan nincs, hogy jól megcsináltad a szerepet, csak épp a poénokat nem tudod elsütni?

• Akkor nincs jól megcsinálva a szerep. Az apró fogásokat meg kell tanulni. De hát itt nincs is fogásról szó, ezt nem lehet lemásolni. Más Kabos Gyula, más Rátonyi Róbert, stb. Itt nincs recept – fejezi be.

• Hogyan sikerült összeegyeztetnie igazgatói hivatását a színészivel? – folytatom s lopva az órámra nézek. Már nincs sok idő hátra, tizenegykor kezdődik a próba.

• Mint igazgató rengeteget tanultam. Világosabban láttam az összefüggéseket. Kénytelen voltam az egész színészsereg pályáját figyelni, nem foglalkozhattam csak magammal. Jobban meg is tudtam érteni őket, hiszen én is színész voltam. De az előző igazgatókat és rendezőket is. Rájöttem, hogy minden apró dolog rendkívül fontos egy színházban. Nagyon sokat dolgoztam, színészileg igyekeztem háttérbe vonulni, de minden siker kicsit az enyém is volt, ez volt a szakmai elégtételem.

• Tizenegy évig volt igazgató?

• Igen. Részben én kértem, hogy váltsanak le, mert úgy éreztem, elérkeztem abba a korba, amikor a legtöbbet tudom fel mutatni, mint színész, hogy még van öt-hat évem, s ez a legbeérettebb kor egy színész életében. Nem akartak elengedni, végül aztán leváltottak, ami akkor egy kicsit mégis rosszul esett, de nagy elégtétel volt, hogy a kollegák kiálltak mellettem. Persze, voltak konfliktusaim velük, de a legjobban az állt mellém, akivel a legtöbb nézeteltérésem volt. Színészileg is sokat tanultam az igazgatásból, emberileg teljesebb lettem, bölcsebb… Most jól esik, hogy velem törődnek mások. Még el szeretném mondani, hogy igazgatásom alatt tették kötelezővé egy hazai magyar darab bemutatását. Ennek nagyon örültem. Hallatlanul komolyan gondolom és hiszem, hogy a hazai magyar drámairodalom, dramaturgia ápolása a legfontosabb dolgaink közé tartozik. Rengeteg szerepet játsztam sikerrel, bukással, de a legnagyobb örömöm az volt, ha a mi darabjainkban játszhattam. Meggyőződésem, ahogy Shakespeare-t az angoloknak, a hazai magyart nekünk sikerül a legjobban előadni.

• Mi hiányzik leginkább ma, színházi életünkből?

• Egy olyan előadás, amihez a színészeket a hat magyar színházból válogatná össze egy rendező. Ideális szereposztásokat lehetne csinálni. Hiányoznak a vendégszereplések. Bármilyen jól érzem magam itt, sokszor hiányát érzem az új partnernek, új rendezőknek, akik előtt újra bizonyítani kellene. Az állandó egyhelyben-lét kényelmessé teszi a színészt, ez pedig nagy átok. Sokszor az is zavar, hogy bizonyos szerepeket mindig én játszom. Na, ezt Ács kell eljátssza, és ő is játssza. Ha rossz vagyok, sem bírálnak, mert eddig bizonyítottam. Új környezetben az ember kényszerítve érezné magát a harcra, akkor tudná igazán lemérni magát. A feszültség nem mindig jó, kell az önbizalom, kiegyensúlyozottság, de a jó értelemben vett versenyszellem elengedhetetlen volna.

• A sajtó szerepét hogyan látja?

• Többet segíthetne, többet foglalkozhatna a színházakkal. De sokra értékelem a jóindulatot és segíteni akarást is. Nem mindig értek egyet a kritikával, bár mindenki véleményét tisztelem. Azt azért halkan meg merném jegyezni, hogy nem mindegy mekkora szeretettel foglalkoznak a szereppel, színésszel, darabbal, előadással. A Teatrul volt főszerkesztője, ma már nyugdíjas, jegyezte meg egy kerekasztal-beszélgetésen: a kritikus feladata észrevenni az újat, a szépet, amellett elmondhatja a véleményét is. Mert minden előadásban vannak jó dolgok. A mi színibírálatunk nem minden esetben él ezzel a lehetőséggel. Az az érzésem, a kritikusok inkább írópártiak, mint színészpártiak. Szőcsöt* szeretem a legjobban, élvezem, van mit olvasni. De igazán jó kritikus Földes Laci volt. Ő szerette a színházat, azt, ami a miénk, úgy tudott bírálni, hogy szárnyakat kapott tőle az ember. És soha nem hallgatta el a véleményét. Nagyon szeretem és becsülöm Oláh Tibort is, aki elindított a pályán. Ő foglalkozott velem, miután nem sikerült az első felvételim. A többiek se írtak rosszat rólam, de ő volt az, aki igazán szeretettel közeledett hozzám. Persze azt is látom, nem mindenkivel bánnak úgy, ahogy megérdemelné.

• A közönséggel milyen kapcsolat alakul ki játék közben?

Nem véletlenül teszem fel minden színésznek ezt a kérdést. Tudom, hogy személyes mondanivalójuk van erről.

• Van kapcsolat, ezt érezzük mi is, és nem mindig tudjuk túltenni magunkat azon, ahogyan – sokszor egészen furcsán – alakul. Van, amikor együttlélegzik veled, együtt él a színész a közönséggel, máskor kiteheted a lelked, mintha a falnak beszélnél… Csodálatos élményem volt a Passacaglia nagykárolyi előadása. Hetven-nyolcvan ember lézengett a teremben, Csíky volt az igazgató, s azon gondolkoztunk, tartsuk meg az előadást, vagy sem. Nagy közönségsikernek a darab különben sem örvendett. Végül úgy döntöttünk, hogy megtartjuk. És szenzációs elégtétel volt számunkra, mert kitűnő közönség volt, akikkel azt csináltunk, amit akartunk, minket is megtáltosított… Soha úgy nem játsztuk azt az előadást, se azelőtt, se azután. De a kapcsolat a mindennapi életben is nagyon fontos. Hogy mit vall a színész a színpadról. Jaj, annak a színésznek, aki vizet prédikál és bort iszik! Fontos a színész erkölcse. Kirakatban vagyunk állandóan, erről nem szabad megfeledkezni. Akad erre ellenkező példa is, de főleg a múltban. hogy botrányokkal csigázták fel a közönség érdeklődését.

• Bukása volt?

• Bukás? Az Agárdi Péternek óriási sikere volt A néma leventéből, a kritika pedig lehúzta… Régen voltak kiértékelők a színházban, a színészek megmondták egymásnak a véleményüket… Persze, hátulütője is volt ennek. Évad végén volt a leghasznosabb. Harag idejében. Akkor még nem jelentkeztek annyira a differenciák a színészek között – mert ezt később figyelembe kell venni – de az első időkben sértődés nélkül tudtunk egymásról beszélni. Volt egy játékunk.” Bűvös” székbe ültünk, ahol csak igazat lehetett mondani. Később, amikor minőségileg differenciálódtak a színészek, volt, aki lemaradt, tehetségtelenebbnek bizonyult, vagy önelégültebb lett, vagy megcsappant a szorgalma – lehetetlenné vált a diskurzus. HŰ! Elkéstem! – ugrik fel hirtelen, órájára pillantva – Bocsánatot kérek, de, Hűha!

Elsietett a próbára. Szégyenkeztem magamban, hiszen figyelmeztethettem volna, de nem tettem, hogy befejezhessük a beszélgetést. Azt viszont nagyon szerettem volna, ha jó pár kollegája látja, amint Ács Alajos, a szatmári színház egyik vezető színésze kisdiákos rémülettel csomagolja össze cigarettáját, gyufáját és rohan a próbaterembe. Mert a deszka, a színház szent…

                            Lejegyezte: Nászta Katalin

(Brăila, 1930. július 28. – Szatmárnémeti, 2002. december 26.[1]) a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével kitüntetett, Harag György-, Kovács György- és Szentgyörgyi István-díjas romániai magyar színész, a Szatmárnémeti Északi Színház és aHarag György Társulat alapító tagja, örökös tagja, az Ács Alajos Játékszín névadója. Színművészeti tanulmányait a kolozsvári Magyar Művészeti Intézetben végezte, majd 1953-ban csoporttársaival együtt (Csiky András, Köllő Béla, Török István, Vándor András, Elekes Emma, Soós Angéla, Nyíredi Piroska, Nagy Iza) Harag György vezetésével társulatot alapít Nagybányán – ők a mai Harag György Társulat magjai. 1956-ban átköltöznek Szatmárnémetibe. 1968–1979 között a társulat igazgatója.

Utcát, Stúdió-színházat, díjat neveztek el róla. (Forrás: Wikipédia)

 

Jegyzetek

*Vándor András – színművész

*Marosi Péter- kritikus

*Tanay Bella –színművésznő

*Uray Tivadar – Kossuth díjas magyar színművész

*Elekes Emma – színművésznő

*Ille Ferenc – színművész

*Giorgio Strehler – rendező

*Kovács Ferenc – rendező

*A szuzai mennyegző – Sütő András darabja

*Egy lócsiszár virágvasárnapja – Sütő András darabja

*Botka László – színész

*Szőcs István- kritikus, író