A szerződés
Írta: Imre Hilda
Közzétéve 8 hónapja
Megtekintések száma: 434
A szerződés
Szonja mindig arról ábrándozott, hogy egyszer a padláson talál egy ládikót benne levelekkel és titkokkal, ahogy a filmeken látta. Az ő padlásuk azonban patikatisztaságú volt, anyja talán hetente felseperte, mert a pornak alig látta nyomát, ha időnként felment valami apróságért. Legtöbbször régi jegyzeteit kereste, amiket oda száműzött, miután már alig fértek el a zsúfolt házban. Tudta, hogy ideje lenne elköltöznie, de nem volt szíve magára hagyni törékeny anyját, pedig az asszony gyakran mondta neki, hogy élje saját életét. Szonja erre azt felelte, ez a saját élete, és amíg nem lovagol be a királyfi, addig jól van minden, ahogy van. A királyfikról azonban tudvalevő, hogy már nem szeretnek lovagolni, így a dolog váratott magára.
Három generáció alatt három nő maradt csak életben egy idő után: nagyanyja, anyja meg ő. A férfiak korán elmentek, ki önszántából, ki meg azért, mert mások döntöttek helyette. A nagymama sose szidta a papát, pedig tudták róla, hogy nem becsületes úton szerezte a vagyonát, és nem mellesleg jobban szerette a nőket, minthogy egy mellett lehorgonyozzon. A pletyka ezt bizonygatta. Szinte napra pontosan két évig éltek együtt, utána a férfi fogta a sátorfáját, vele együtt a megtakarított pénzük kilencven százalékát és lelépett. Felkelt reggel hatkor, majd egyszerűen kisétált a kapun. Hogy hová ment és hogyan, évekig nem tudta senki. Vagy hallgatott róla.
Szonja anyja apa nélkül nőtt fel, bár a mamának volt pár próbálkozása, végül feladta. Az ő édesapja is korán távozott, de nem hasonló okokból. Egy esős őszi napon letért az útról, és nekicsapódott kocsijával a villanyoszlopnak. Ekkor ő alig múlt hat. Azt a napot nem felejtette el soha, és apja arca se halványodott emlékeiben éveken át. Anyja a baleset után megváltozott. Mindig takarított és csak akkor érezte jól magát, ha minden a helyén volt és ragyogott. Szonja kiskorában megfogadta, hogy később rendetlen lesz, sose takarít, ha majd saját háza lesz, márpedig lesz, hiszen minden felnőttnek van. Sokára vette csak észre, hogy ugyanolyanná vált, mint a saját anyja. Kényszeresen pakolt, sikált, és haragudott mindenkire, aki nem vetette le a cipőjét, amikor látogatóba jött hozzájuk.
A nagymama hetvenhét volt, amikor egy reggel nem ébredt fel. Hiába mondta mindenki, hogy ez a legszebb halál, Szonja nem úgy érezte, mert az ember végtelen bizalommal és nyugalommal hajtja fejét álomra, tervezi a másnapot, a heteket, erre valaki odafent az ollójával elvágja a tervezés fonalát. Mi ez, ha nem szemétség? Isten jól szórakozik, gondolta dühösen.
Egy takaros ház maradt utána, jobb, mint az övéké, csak messze volt a zalai dombok lábánál, ki akart volna odaköltözni? Messze mindentől, amit ismert, amiben otthon volt. A főváros a maga kutyapiszokkal tarkított utcáival, szennyes falaival és sötét történeteivel biztonságot adott neki.
Egyedül utazott le a házhoz, nem akarta terhelni az anyját, aki megfázott, és erősen köhögött. A falu ismerősként üdvözölte, de inkább az utcák, házak, mint az emberek. Már nem az a világ van, amelyben mindenki ismeri a szomszédját, gondolta szomorúan.
Az utcájukban is hollandok vettek meg két házat is, valószínűleg a mamáé is a tulajdonukba kerül. A padláson, amely nem hasonlított az övékére, hanem olyan volt, amilyen egy valódi padlás, kacatok között tényleg hevert egy ládikó. Kívánsága fura módon testet öltött. Barna, semmitmondó doboz volt, és emiatt a jelentéktelensége miatt tűnt fel neki igazán. Ha őneki lettek volna titkai, biztosan ilyenbe rejtette volna.
Letérdelt, felemelte, nem volt nehéz. Kincs biztosan nincs benne, ezt érezte és elmosolyodott. Ugyan honnan lett volna kincse egy falusi asszonynak, aki világéletében egymaga boldogult, és nem is vágyott másra, csak nyugalomra meg a kertjére, ahol akkor is gazolt, ha már egy fia gyom se volt benne. A láda zárva volt. Olyannyira, hogy a lakatot hiába cibálta, meg se mozdult. Nem játékból tették rá. Aki bezárta, zárva is akarta tartani. Szonja sose értette a nagy titkokat: ha valaki el akarta hallgatni, akkor hallgassa el, ha leírta, miért hagyta elől a naplóját? Úgy érezte, a legtöbb ember tulajdonképpen tudatni akarta a világgal, hogy tudomása van valamiről, de becstelenség lenne elárulnia. Így maradt a szándékos véletlen, amellyel kijátszhatta az adott szavát, vagy az érzéseit.
Felállt, letörölte a port izzadt tenyeréről, és elkezdte végigtapogatni a gerendát, mert úgy sejtette, ott kell lennie a kulcsnak. Fél óra keresgélés után nem talált semmit. A meleg megült a tető alatt, és egyre kínzóbban fojtogatta a szomjúság, ezért abbahagyta a kutakodást, lement a konyhába. Az ablakban még kornyadozott a muskátli, még nem halt meg, így löttyintett rá egy pohárral, de nem kapott életre azonnal. Kipillantott a kertbe, észre is vett egy idegen macskát, ami elégedetten terpeszkedett a diófa alatt. A csend szinte ijesztő volt, mert a városi ember alig tapasztalja meg, hogy talán annak is hangja van, ahogy a fű nő. Ezt mondta mindig a nagyanyja, amikor sokat fészkelődött az ágyban elalvás előtt. Együtt hallgatták, ahogy ciripeltek a tücskök, no meg nőtt a fű.
Megnyitotta a csapot és hagyta, hogy jéghideg víz csorogjon a pohárba. Amikor megtelt, egy húzásra megitta. Körbenézett a konyhában, majd tekintete az előszobára tévedt, ahol a fogason lógtak a kinyúlt kötött pulóverek, amiket nagyanyja a kertben használt. Alattuk sorakoztak pedáns rendben a papucsok és egy oda nem illő gumicsizma is. Minden olyan volt, mint más alkalommal, amikor megérkezett, csak a hangot nem hallotta, amit annyira szeretett.
Odakint kukorékolt egy kakas, pedig dél is elmúlt.
A kulcs azonban nem volt meg. Ekkor jutott eszébe, hogy a konyhaszekrény legfelső polcán sorakozik pár bögre, amit sose használtak, mert csorbák voltak, de mégse dobta ki őket a mama. Jók azok tárolónak, dünnyögte, de sose tett beléjük semmit. Vagy Szonja nem tudott róla. Villámgyorsan felállt az egyik székre, és leemelte az elsőt, de üres volt, ahogy a többi is, kivéve a leghátsót a sarokban. A legrondábbat. Abban lapult a kulcs. Szíve erősen verni kezdett. Biztosan nem véletlenül volt elrejtve. Abban a dobozban olyasminek kell lenni, amit sose akartak a világ tudtára hozni, szögezte le magában. Leugrott a székről, és markában szorítva a kulcsot futott a padlásfeljáróhoz. Kétsége sem volt afelől, hogy bele fog illeni a lakatba. A doboz most már könnyedén megadta magát, és készen állt megosztani rejtelmeit.
Volt benne egy notesz tele számokkal, dátumokkal, egy levél, két fénykép és egy hajtincs. A képeken egy fekete, hullámos hajú férfi nézett a lencsébe, nem volt túl kedves a tekintete.
A levélben két szó állt: Ne haragudj. Nem volt aláírás. Hogy nő írta-e vagy férfi, nem lehetett tudni, legalábbis Szonja nem jött rá. A hajtincs is fekete volt, talán a képen látható férfié.
A notesz, amely nem mondott neki semmit, furán meghajlott az egyik sarkánál. Szonja észrevette, hogy ha bedugja a körmét, leválik a ragasztásnál. Kisujjával elkezdte felpöckölni.
Alatta egy hajtogatott papírlapot talált, amolyan házi szerződésfélét. Olyan, amilyet nem közjegyző előtt készítenek.
Ez állt benne:
Én, Varjú Csaba, elfogadom a megbeszélt összeget. Ígéretemhez híven nem kívánok apja lenni Kovács Margó gyerekének, csak vállalt feladatomat teljesítem. Lemondok minden jogomról, és soha nem keresem a gyerekemet, akinek felnevelését édesanyjára és Lőrincz Károlyra bízom. Később se állok elő szülői jogom érvényesítésének szándékával, és hallgatásomat adom cserébe a megegyezés szerint. Két alkalommal együtt hálok Margóval, utána nem próbálkozom. Megdermedt. Ez nem lehet a valóság, gondolta remegő szájjal. Ki köt ilyen szerződést? Kovács Margó a mama volt. De ki fogad fel pénzért valakit, hogy teherbe ejtse őt, hisz másnak a neje volt? Ez nem lehet igaz. Mi történhetett, hogy a mama ilyesmibe belement? A döbbenet mélyen tüdejébe préselte a levegőt, úgy érezte, menten elhányja magát. Ha ez a Varjú Csaba az ő nagyapja, akkor anyja úgy nőtt fel, hogy nem ismerte biológiai apját. A másikat sem. Lehet, hogy ezért ment el végül a nagyapja? Nem bírt együtt élni a teherrel, vagy nem tudta szeretni az idegen gyerekét? A mama sírba vitte a titkot, már senki nem tudta megmondani, miért történt ilyesmi. A nagyapjáról nem tudott, őt még megtalálni se lehetett volna. És ha odaállt volna elé, mit kérdezett volna? Lett volna joga kérdéseket feltenni?
Keze reszketett, ahogy a papírt fogta. A notesz lapjain lévő dátumok továbbra se jelentettek neki semmit, de közük lehetett a babához. Hosszú ideig nem tért magához. Tényleg arra vágyott gyerekként, hogy találjon egy titkos ládát, de azt nem kívánta, hogy a titok rettenetes legyen. Mihelyt kezdett belé visszatérni a lélek, azonnal tudta, mit fog tenni. Semmit. Nem derülhet ki. Ha eddig hallgattak róla, ezután se kerülhet napvilágra. Már úgyis mindegy, ki volt az a férfi, nem számít. Anyja el se bírná, úgyis olyan gyengécske mostanában. Minek bolygatni a múltat? Meghalt már mindenki, akire tartozott ez az egyezség. Meghalt, de az biztos, hogy nem múlt el nyomtalanul bennük. A papa vajon hogy bírta el, hogy a felesége mással hál? Mi lett később Varjú Csabával? Tényleg csak egy korabeli mesterséges megtermékenyítés volt bio módon a faluban? Hogy nem jutott eszébe senkinek, hogy anyja nem hasonlít a valódinak hitt apjára? A kérdések kérdések maradtak. Válaszok már nem érkezhettek, ezzel tisztában volt.
Felállt, és a doboz tartalmával együtt levonult a padlásról. Odalent, a konyhában sokáig nézte a bajuszos férfi arcát, de nem mondott neki semmit. A mosogató fölött meggyújtott egy szál gyufát és pillanatok alatt eltüntetett minden nyomot. A notesz sokáig parázslott, de a képeknek nem kellett sok.
Fontos kérdés maradt még nyitva: vajon honnan volt fényképe a nagymamájának arról az emberről, akinek a férje beleegyezésével átadta testét, hogy egy másik élet lakhelye legyen?
Szonja felsóhajtott. Kinézett az udvarra, ahol a macska továbbra is elnyújtózva hevert a fűben, amelynek növekedése most hangosabb volt, mint szívének zakatolása.