A szegénység áttetsző fénye
Írta: Egervári József
Közzétéve 11 hónapja
Megtekintések száma: 866
A szegénység áttetsző fénye
Sárga fénnyel pislákoltak a LED-ek a girhes fenyőfa ágain. Az asszony reménykedett benne, hogy csak lassan tekerik a feltöltős villanyórát. A fa az udvar sarkából származott, senki nem hívta, a szél vagy egy madár hullathatta oda, a rozoga kerítés tövébe a magot. Nem is fejlődött rendesen. Vacsorát főzött a kicsiny konyhában, ünnepit. A férje halat fogott, egy csukát és egy pontyot, teljesen összefagyva, de megenyhült ábrázattal tért haza. Az asszony is megörült, végre nem azt a baltával faragott, kőkemény, mosolytalan arcot kellett bámulni. A két fiú az apró szoba szőnyegén feküdt, a tévét bámulták, férje a sparhelt előtt ücsörgött egy apró, repedezett sámlin, a sparheltben táncoló lángokat bámulta, néha betuszkolt egy-egy akácfahasábot a szűk ajtón. Nem beszélgettek.
A nő azt szerette volna, hogy Isten is odaüljön az ünnepi asztalhoz, kapna egy tányér finom halászlét, hozzá puha fehér kenyeret, utána egy pohár bort, mely az idei szüret után készült, még kissé opálos, karcos, de már iható. Ő talán meghallgatná, végre kipanaszkodhatná neki magát. Ő talán megértené, talán segítene is. Szíve hangosan dörömbölt mellkasában, mintha ki akarna szabadulni. Letörölte könnyeit, nem akarta, hogy férje meglássa, ismét sír, de meglátta, rámordult, tartsd már magad a kölykök előtt! A szegénység nem bűn.
Nem, nem az, bólintott az asszony, csak nagyon pocsék, szinte már elviselhetetlen.
A nagyobb fiú focilabdát akart, a kisebb darus kocsit. A szennyeskosárba rejtette az ajándékokat, inkább nem fizetett a feltöltős villanyra. Imádkozott, hogy elég legyen az egyenleg mára, hiszen ünnep van. Kegyelmezzen a Jóisten, jaj, kegyelmezzen!
Csak erős paprika volt otthon, a fiúk könnybe lábadt szemmel falták az ételt, égett a nyelvük, a szájuk. Néha ránéztek a labdára, a darus kocsira, olykor anyjukra.
Apjuk szótlanul evett, küzdött a szálkákkal, a forró halászlé jólesett neki, ám amint leért gyomrába a falat, kegyetlen fájdalmat kiváltva mart bele a gyomorfalba. Tudta, az a hülye fekély tiltakozik az erős paprika ellen.
Nem mutatta. Ételt nem hagyunk a tányérban!, hallotta szigorú apja hangját.
Már szigorú apja sem él. Talán már ő sem él, csak úgy tesz, mintha élne, reggel korán felkel, körbejárja a falut, hátha akad munka, apróságok, elmozdult cserép a tetőn, megvetemedett, bezárhatatlan ajtó, zárba tört kulcs. Télen nem nagyon van munka, a földeket belepi a hó, ha belepi, nem lehet szántani, vetni, betakarítani. Az embernek is téli álmot kellene aludni.
Nézte a fiúkat, már bevonultak a szobába, játszottak. Még most kellene a fényes, nehéz fejszével kettéhasítani a fejüket, eltemetni a kert végébe mindkettőt, a piszkebokrok alá, hogy a kutya ne kaparja ki őket. Jobb lenne. Úgy is halálraítéltek, esélytelenek. A nyomor hallgatag, legfeljebb büszkeséget terem, nem életet.
Bort töltött az asszonynak, a kocsmárostól kapott egy üveggel, mert megjavította a vécétartályt, aztán magának is öntött. Mondta volna, hogy boldog karácsonyt, édesem, de nem jöttek ki érthető szavak a száján, csak halk morgás, mely bármi lehetett.
Felesége érezte a fájdalmat, mely láthatatlan ködként telepedett rájuk, odabújt egy pillanatra férjéhez, pipiskedve nyomott az ajkára egy esetlen csókot. Férje is megölelte, aztán gyorsan el is engedte. Igyekezett rejtegetni majdnem kicsorduló könnyeit.
A gyerekek lefeküdtek aludni, a férje is. Az asszony a sparhelten lévő forróvizet a lavórba öntötte, hozzá egy kis hideget, levetkőzött. Épp felvette hálóingét, amikor mindenütt lekapcsolódott a villany. Sötétben botorkált az ágyhoz, bebújt a takaró alá. Úgy tervezte, reggel már nem ébred fel, de tudta, nem szabadulhat ilyen könnyen.