A szabadságról
Írta: Egervári József
Közzétéve 2 éve
Megtekintések száma: 585
A szabadságról (és egyebekről is)
Mindenki nem mehet világgá,
mi lenne József Attila,
Nagy Imre szobrával?
Beolvasztanák,
sok kis király-szobrot öntenének,
bronzból, vasból,
és műanyagból is,
jutna pékségbe a jegyre kapható
kenyér mellé,
a hivatalokba figyelmeztetésül,
hogy Isten szeme mindent lát,
a focipályák tribünje felett
is terpeszkedne egy
gigantikus méretű,
közbeszerzésileg kistaffírozva.
Mindenki nem csomagolhatja
össze a motyóját,
ki szereti, gondozza, ölelgeti
az öregeket,
akik vastag gyökerekkel
kapaszkodnak a szeretett földbe?
Ki hord majd virágot a temetőkbe,
hogy ne a feledés humusza
takarja azokat,
akiket itt tartott a haza?
Nyilván gaz veri majd fel a sírokat,
a papírkoporsók gyorsan elrothadnak,
a régi márványt és keresztet
ügyes vállalkozók közfelhasználják,
feltárul majd a gondosan kitervelt emlékezet,
és mint a régi belügyes aktákban,
a kényes nevek a történelem lapjairól
fekete tintával lesznek kifestve,
megszülve
– mesterséges megtermékenyítés után –
a dicső múltat.
Mindenki nem veheti kalapját,
mindenki nem legyinthet,
hogy már úgy is mindegy,
egy csöppnyi országnak
nem kellett a szabadság,
mely olyan,
akár a tiszta levegő,
nélküle
csak kosz, bűz, sötét marad,
mert a szabadság felelősség,
mi pedig gyáva szolgaként
nem mertünk lázadni soha.
Mindenki nem költözhet el,
bár megértem,
szoros a bilincs,
keserű az éhbér,
a háború réme félelmetes,
de mindenki nem költözhet el,
mert rafinált úri had
mindent magának akar,
már egyetlen szava sem igaz,
vigyorogva könyököl
a vár teraszán,
oroszul tanul,
templomban prédikál,
és már kész a B- és C-terv is,
ha mégis összedőlne
a széppé kommunikált világ.
Mindenki nem mehet világgá,
mi lesz a szabadsággal?