A semmi konzekvenciái
Írta: Siska Péter
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 305
A semmi konzekvenciái: adalékok József Attila Eszmélet c. versének metafizikai értelmezéséhez
József Attila egyik legtöbbet elemzett, legtöbbet vitatott műve az Eszmélet. Ez nem véletlen, hiszen ez a versfüzér sokoldalúan rétegzett, és ezek a rétegek hol egymásra épülnek, hol szembekerülnek egymással, néhol pedig – látszólag – nincs is kapcsolat közöttük. A szakirodalom abban egyetért, hogy az Eszmélet a magyar nyelvű gondolati költészet egyik legkiválóbb alkotása, ám a benne megjelenő gondolatok jellegének meghatározása megoldhatatlan feladatnak tűnik: Bergson filozófiájától kezdve a marxizmuson át az egzisztencializmusig számos irányzat szerint interpretálható. A versről szóló kiváló elemzésében Nemes Nagy Ágnes azt írja, hogy a vers elsősorban „struktúra, szerkezet, szervezet.” Ezután felteszi a kérdést: „De mit szóljunk az olyan vershez, ahol az egyes részek, a versszakok rendeltetése félreérthetetlen, összefüggésük azonban homályos?” Az Eszmélet persze túllép a (poszt)strukturalizmuson – inkább a szintéziskeresés verse ez, mint egyetlen eszmerendszeré, ezt már a középiskolai tankönyvek is megírták.
A cím az öntudat működésére utal (tehát nem pusztán az öntudat szó szinonimája, ahogy azt Tverdota György is meggyőzően kifejtette), pontosabban arra a folyamatra, melynek során a tudat önnön tudatosságára ébred. Bergson óta tudjuk jól, hogy több ez, mint puszta ráció, az intuíció legalább ilyen fontos része ennek a folyamatnak. A tizenkét, számokkal is elkülönített rész között annyira nem ok-okozati az összefüggés, inkább az asszociáció, az álmok logikája fűzi össze ezeket az egységeket.Talán erre (is) utal az első két rész, melyben még az álmok világának irreális tökéletessége jelenik meg – hogy aztán rögtön szembekerüljön az ébrenlét diszharmóniájával. Az álmok világa nem bír valódi létezéssel, az „összekent képek” rendje inkább hit kérdése, mint valóság. De mit is értünk azon a valóságon, melyről oly sokat írt a költő?
Napjainkra nyilvánvalóvá vált, hogy többé nem létezik egyféle valóság. Az elsődleges valóságból, ahol nincs absztrakció, ahol minden az, ami, mi, emberek ki vagyunk zárva. Saját tudatunk az, ami száműzött minket onnan, mikor kiemelkedtünk az állatvilágból, egyenesen a saját, privát valóságunkba, mely annyiféle, ahány ember létezik.Valójában ez a privát valóság sem teljesen a miénk, hiszen gyakran olyan belső és külső erők formálják, melyeknek még tudatában sem vagyunk. Ugyanezek az erők formálják privát valóságaink érintkezési pontjait, a konszenzuális valóságot is – honnan tudhatnánk hát azt, hogy mi a valós?
Sem az álom, sem a valóság nem lehet igaz, legfeljebb csak valódinak érezhetjük őket.Ennek megértéséhez túl kell lépnünk az ösztönösség szintjén, és fel kell ismernünk determinált helyzetünk, rá kell eszmélnünk: „Csak ami nincs, annak van bokra, / csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra.” Ez az egyetlen törvény. Paradox módon a nemlét válik létezővé (Szalontai Imre megfogalmazásában: „a lét a priori definíciója nem lehet más, mint a nemlét pozitív tagadása.”). Az, ami van, csak a nemlét egyfajta manifesztációja – és ami nincs, hogyan is szűnhetne meg létezni? Az elmének ebben a helyzetben ketté kell válnia: az eszmélés folyamatában elengedhetetlen, hogy az elme egyszerre tudja, és ne tudja mindezt, hiszen a lehorgonyzás valamelyik végpont mellett lehetetlenné tenné a továbblépést. Ez az eszmélés csúcspontja, az a bizonyos „arany öntudat”, amiről a IX. részben ír.
A semmi konzekvenciáit levonva, a következő két egység két lehetséges magatartást mutat be. A X. rész a racionalitás útja, az érzelmek nélküli életé. Aki ezt az utat választja, tisztában van azzal, hogy léte „ráadás” csupán a halálra, így szenvtelen, érzéketlen marad. A XI. rész az érzékiség útja, az értelem nélküli életé. Az előző szakasszal ellentétben itt lehetséges valamiféle (ál)boldogság, ám ez az állati-vegetatív lét egyértelműen méltatlan az emberhez.
Az utolsó, XII. rész az eszmélkedés folyamatának végeredménye, ami a költői létre vonatkozhat. Avirrasztás az egyetlen magatartásforma, amit a lírai én az előző két szakaszban foglaltak elutasításával választhat. A világ egész egyszerűen: hiány. Az örök éjben iramló „kivilágított nappalok” nem tartanak sokáig. A költő nem teremthet új világokat, de művészetével sem tükrözheti vissza azt, hiszen nincs mit. Hogyan lehetséges egyáltalán a műalkotás ennek tudatában? A semmi értelmezhetetlen, ám a művészet nem kizárólag az értelem alkotása.
A minden fülke-fényben virrasztó költő a szösz-sötét éjszakát szemléli. Hallgat. Már megérkezett. A semmi nem válhat művészetté, de a semmibe vezető út még ábrázolható a művészet eszközeivel.És mi József Attila egész kései költészete, ha nem ennek az útnak a megrázó, kivételesen művészi erejű megjelenítése?
FELHASZNÁLT IRODALOM
BENEYZsuzsa: Az Eszmélet lírája (II.). Tiszatáj, 1989/2.
BÍRÓ Béla: Az Eszmélet poétikája, 2000, 2005/11.
MIKLÓS Tamás: József Attila metafizikája. Magvető Kiadó, Budapest, 1988.
NEMESNAGY Ágnes: József Attila: Eszmélet, In: XX. századi híres magyar költők verseinek elemzése. Black & White Kiadó, Nyíregyháza, 2001.
SZALONTAI Imre: Tükörvalóság? Néhány gondolat a létkérdések jelenéhez. Ezredvég, 2018/4.