A pillanat tört része
Írta: -- ismeretlen szerző vagy duplikált művek
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 278
A pillanat tört része
Állok a pázsiton, magányosan, elveszve érzem magam a gyerekhangok tengerében. Az idő múlásával egyre kevésbé érzem jó ötletnek, hogy itt, a parkban, a majális idejére beszéltem meg a találkozót a haverommal. Körülöttem anyukák, apukák a csemetéikkel, itt-ott a nagyszülőkkel, szóval igencsak kilógok a tömegből.
Géza haveromat az itteni kézműves sör ürügyével csaltam ide, de minek tagadjam, hogy egy kicsit nosztalgiázni akartam.
A környéken gyerekeskedtem, kilencéves koromig elképzelhetetlen volt minden május elseje eme óbudai park nélkül. Most is minden a helyén van, a „kis óriáskerék”, a körhinta, a céllövöldék és a dodgem. Lufik és vattacukrok tarkabarka kavalkádja. A játékstandnál kis hatótávolságú és rövid élettartamú vízi pisztolyokat és gyanús eredetű műanyag szálfegyvereket sóznak el, arany áron. Pár lépéssel arrébb érzem a lángossütő közelségére utaló félreismerhetetlen szagot, a jó öreg fáradt olajét. Mintha valóban az időben utaznék vissza.
A haverom késik, rácsörgök, a hívott szám nem kapcsolható… mit is várok, elvégre vasárnap van, mindössze hajnali tizenegy óra…
A fagylaltos előtt őgyelgek, mint a kisközség a rendszerváltás után. Tanácstalanul.
Síró gyermeki hang zökkent ki a bambulásomból.
– De én most szeretném a fagyit! – óbégat egy hat-hét év körüli kisfiú. Anyuka vitatkozik vele, mivel eredetileg az óriáskerék miatt jöttek ide, ahol már így is nagy a sor, de a gyerek olyan keservesen szipog, mintha az élete múlna a fagylalton. A család többi tagja, a sportos külsejű nagypapa és az alacsony, tömzsi, lassú mozgású nagymama megtanácskozza a dolgot (apuka sehol, talán most is munkában, talán egészen máshol…), végül anyuka enged.
– Ákos, ne tolakodj a bácsi elé! – szól az anya a fiára a szülői tekintély hamvadó parazsával.
– Elnézést, nem ide várok – mondom zavartan és félreállok a kis lurkó elől.
Ákos a következő pillanatban már önfeledten majszolja a háromgombócos zsákmányát. Az óriáskerék újabb kört ír le, valamelyik frázissá koptatott sláger recseg a hangszóróból, elvegyülve a kakofonikus gyerekzsivajjal. Unott arcú, túlsúlyos felnőttek kérődznek gyrost, hot-dogot, vagy amit a pénztárcájuk enged. Egyeseknek szinte a szájához nőtt a sörösüveg. A fagylaltossal szemközti hamburgerezőnél egy öttagú család hosszas ottlétét a kiürült kólás poharak és a tálcákon feltornyozott szalvéták jelzik. Nyilván úgy gondolták, amiért menüt rendeltek, egész napra övék lehet az asztal.
A sablon-idill fémes kongások, ropogások következtében hullik atomjaira. Az óráskerék megbillen, mint a törött lábú szék, majd a tákolmány egyik kosara lehullik helyéről, a benne sikoltozókkal.
– Ne nézz oda! – mondja az anya Ákosnak, a nagyszülők is kőmereven bámulják a tragédiát.
Talán most tudatosul bennük, mi lett volna, ha a kissrác nem ragaszkodik annyira a hőn áhított fagylalthoz…
Biztonsági őrök, karbantartók, mentősök rohannak fejvesztve, én pedig békaperspektívából szemlélem a fejleményeket.
– Meghalt a bácsi! – mutat rám Ákos.
A nagyapa két ugrással mellettem terem és a pulzusomat keresi.
– Nem halt meg, csak sokkot kapott!
Lehetséges. Mivel korábban nem voltam ilyen állapotban, így nincs viszonyítási alapom.
– Hall engem fiatalember? – szól hozzám az öreg. – Nyugodjon meg, már úton van a segítség!
Tekintetem összefonódik Ákoséval. Próbálok együttérzés-félét keresni benne, ám ő kifejezéstelenül néz engem. Nem hibáztathatom, hiszen a kisfiúknak a felnőtt férfi félisten, vagy tán egészen az. Márpedig ma Ákos tanúja lett egy félisten esendőségének.
Mire elsősegélyben részesültem, eleredt az eső. Az égiek megkönnyezték a sérülteket, talán ezért nem halt meg ott senki. Ott nem…
Mire hazaértem, megkaptam a hírt, miszerint Géza barátomat ne keressem többé…
Vajon ő nem nézett körül a zebrán, vagy a sofőr fékezett későn? Már nincs értelme ezen vitatkozni.
Harmincnégy évnyi emberélet zuhan a semmibe a pillanat tört része alatt…