A pianínó
Írta: Körmendy Szabolcs
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 431
A pianínó
A pianínót a századfordulón készítették egy patinás bécsi hangszerkészítő műhelyben.
A nevet gondosan réz intarziával örökítették meg a kottatartó alatt, itt hirdette a zene örök mivoltát és a mester kiváló tehetségét. A hangszer megrendelésre készült. Akkoriban a polgári családokban divat volt a gyermekeket zongorázni tanítani, de egy hangversenyzongora elképesztő összegbe került, míg egy jó minőségű pianínó ennek csak töredékét tette ki. Ezért a polgárság az utóbbi mellett döntött. A hangszerkészítők jól profitáltak, a vevők pedig elégedettek lehettek. Így hát ezekben az időkben sok tehetséges, és annál jóval több tehetségtelen kis fiúcska és kislány klimpírozott Budapest-szerte lelkesen, vagy inkább unottan a nappaliban helyet kapott pianínókon.
A mi hangszerünk módosabb családhoz került. Itt volt külön szalon is, ahol a család tagjai összegyűltek zenélni, vagy a vendégekkel beszélgetni. A három gyermek mindegyike zongorázni tanult. Egy osztrák nevelőnő tanította őket. Az idős hölgy meglehetősen jó pedagógiai érzékkel megáldott volt. Nagyon szerette a zenét, és ez átsugárzott a gyermekekre is, akik sokszor a megszokott gyakorláson kívül is szívesen ültek le a hangszer mellé. Volt, hogy ketten négykezest, vagy hárman hatkezest is játszottak. Az apró kezek elfértek egy klaviatúrán. Nem okozott problémát nekik, hogy a billentyűzet valahol véget ér, beosztották egymás között a helyet, és élvezték a zenét.
A pianínó szerette a családot. Reggel jó hangulatban ébredt, a szalonba a felkelő nap fényei rajzoltak életet. Készült a délelőtti órákra, rendbe szedte magát. Ügyelt mindig arra, hogy ne legyenek hamis húrjai. Mint a hó, oly fehérek voltak a csontlapocskákkal borított billentyűk, közöttük mint komoly professzorok ültek a rövidebb feketék.
Tíz órára jött a nevelőnő, és minden gyermekkel fél órát foglalkozott. Sándor, a legidősebb már komolyabb darabokat is tudott játszani. Elmerült Beethoven, Mozart szonátáiban, Bach prelúdiumai mint kergetőző pillangók táncoltak ki a hangszerből. A középső gyermek, Eszter még az etűdökkel ismerkedett, melyek az ujjak gyorsaságát, rátermettségét igényelték. A hangok a patak kergetőző hullámain folytak a szalonban. A legkisebb, Péter még csak botladozott a billentyűzeten. A nevelőnő végtelen türelemmel próbált az apró, rakoncátlan ujjakat sorrendbe rakva valami kis gyermekdalocskára hasonlító melódiát kiszabadítani a hangszerből.
Így teltek az évek. A kis zongora faanyaga szépen beérett, külseje patinás lett. Méhviasszal ápolták rendszeresen, hogy szép fényes maradjon. Hangja zengő volt, ünnepélyes, billentyűi azonban kissé megsárgultak az évek során. Mindez nem akadályozta a három fiatalt, hogy időről időre odaüljenek a pianínóhoz, és varázsoljanak. Muzsikáltak, ha vidámak voltak, és akkor is, ha szomorúak. Zenével fejezték ki érzelmeiket, és a dallam szívük hangján szólalt meg. Mikor ujjaikat a billentyűre helyezték, a pianínó szívét remegés fogta el. Érezte a szomorúságot, örömet, kétségeket, az óhajtott és megvalósulatlan vágyakat.
Boldog volt, szolgált és adott. A családfő is gyakran leült játszani. Bankigazgató volt, komoly ember, számokkal foglalkozott, melyekben nincsenek érzelmek. Kellett neki tehát, hogy kinyithassa a szívét, hogy felfrissüljön a lelke, és tudjon mosolyogni. Mindezt megadta a pianínó.
A gyermekek azonban lassan felnőttek, családot alapítottak, és saját hangszert vettek. Az igazgató nyugállományba vonult, ízületei fájtak, csak ritkán, vendégei unszolására játszott. Ilyenkor a billentyűket szinte az ujjai alá adta a pianínó, hogy ne kelljen sokat mozogniuk, ne fájjanak, maradjon öröm a zongorajáték. Hálás volt gazdájának, és próbált enyhet adni a szenvedésben.
Egy nap megszólaltak a légoltalmi szirénák, repülők zúgtak, és közel-távol robbanások zaja hallatszott. Ez egyre gyakrabban ismétlődött. A hangszer ilyenkor félt, húrjai szinte remegtek, mert a gazda és felesége az óvóhelyre bújtak, csak ő maradt itt fent egyedül.
A sötétben villództak a fények, ez még félelmetesebb volt. Beporosodott, húrjai lehangolódtak, pedig nagyon vigyázott magára, de az inas, aki ápolta megszökött, a gazda és felesége pedig két szirénázás között nem tudott már figyelmet fordítani rá.
Egyik este hatalmas robbanás rázta meg a házat. A szalon mennyezete beszakadt, a törmelék egy része a pianínóra esett. Fájdalmat nem érzett, csak némi légszomj fogta el a por és a vakolatdarabok alatt.
Majd jön a gazda és leporol - gondolta magában. Nem hagyhat itt, sosem tenne ilyet. Annyi szépet és jót adtam neki. Délután jön, és letakarít.
De eljött a délután, az este, a másnap reggel és a másnap délután. A gazda soha többet nem jött, és nem jött a felesége sem, aki előszeretettel ücsörgött a nagy zöld fotelben, és hallgatta a családtagok játékát. A fotel azonnal meghalt, mikor leszakadt a mennyezet. Egy nagy gerenda esett rá, és törte ketté. A pianínó sajnálta, mert jó barátok voltak.
Múltak a napok. A szalon falának maradványai között tankok zaja tolakodott be a lakásba. A pianínó összerázkódott, mikor meghallotta.
Milyen kellemetlen hang, gondolta. Színtelen, szívtelen...
Aztán lassan elaludt. Napok, hetek teltek el, néha felébredt, de már emlékezni sem tudott.
Felrémlett valahol a távolban három kisgyerek, de a nevüket már nem tudta. Egy házaspár, akik zöld fotelben ülnek, és hallgatják a zenét. De mindez mintha meg sem történt volna.
Egy napon azonban nagy zajra ébredt. Munkások jöttek szürke ruhában, sildes sapkában. Szájuk sarkában cigaretta parázslott. Egy cirokseprűvel leseperték róla a törmeléket. Ez némileg fájt neki, mert nem ehhez volt szokva, de valahol mégiscsak örült, hogy tisztább lett. Gurtnit tettek alá, és négy munkás megemelve, nagy káromkodás közepette leszerencsétlenkedte az utcára. Ott oldalra döntve feltették egy teherautóra, és elvitték. Az eget bámulta, amelyet még sosem látott. Csodálkozott milyen kék. „Talán ilyen kék a tenger is” - gondolta. A gazda sokat zongorázott róla, és akkor ő elképzelte, milyen lehet.
Az utazás nem tartott sokáig. Egy gyárban találtak helyet neki, az ebédlőben, mely az ünnepségek helyéül is szolgált. Jött egy ember, felhangolta, de ez nem tartott sokáig. Az ételek főzésekor a konyhából kiáramló gőz hamar tönkretette a húrokat. A lakk lepattogzott a fáról. Szégyellte magát. Sosem volt ilyen ápolatlan. De nem törődött vele senki. Néha rengeteg ember gyűlt össze a teremben, ilyenkor valaki odaült hozzá, és keményen ütve a billentyűket különböző indulókat játszott. A tömeg énekelt. A hangszert ilyenkor a hányinger kerülgette, érezte az emberből kiáradó utálatot, a kényszert. A darabokból áradó erőszak szinte fájt a szívének. Nehezen viselte ezeket az időket. Legszívesebben világgá ment volna, de valljuk be őszintén, egy pianínónak ez meglehetősen nehéz, így maradt, mert maradnia kellett.
Az évek teltek. A hangszert nem hangolta fel senki, hiszen nem is igazán ismerték, a reakciós polgárság különc szokásainak tartották ebben az időben. Mivel senki nem gondozta, egyre hamisabb és hamisabb hangok hagyták el a húrokat. Az egyik ünnepségről a zongoristát fekete öltönyös emberek hurcolták el, szabotázst emlegetve. Az hiába tiltakozott, bedobták egy fekete kocsiba, és elhajtottak vele. Napokkal később jutott haza, az ujjait kalapáccsal törték el, soha nem zongorázott többet.
Az étterem új berendezést kapott, nagyobb, kényelmesebb asztalokat, székeket, a pianínót pedig a raktárba tolták. Letakarták egy használaton kívüli függönnyel. Éveken keresztül állt ott. Faanyaga megrepedt, a kalapácsok filcét egerek rágták ki, a húrok elszakadtak. Mindezt már nem érezte. A lelke fájt csak, a zene hiánya volt a legnagyobb fájdalom. Úgy vélte, közel a halál.
A gyár a rendszerváltás után csődbe jutott, felszámolták. A vagyont kimentették, de a pianínó senkinek sem kellett. Kitolták a szeméttároló mellé, hátha a fémkereskedők elviszik a benne rejlő érték miatt. De azok nem tudták, hogy hol van benne a fém, így nem kellett nekik. Esett az eső, beborította a hó, az autók sárral terítették be. Egy alkalommal egy fiatalember állt meg mellette. Felnyitotta a hangszert, alaposan átnézte, és telefonált. Teherautó érkezett, emberek szálltak le róla. Felemelték, és a platóra tették. A pianínó azt gondolta, itt a vég, a jótékony halál, fáját feldarabolják, eltüzelik, a fémet megtalálják, eladják.
Legalább utoljára lesz még valami haszon belőlem. „Nem ilyen sorsra vágytam, de ez jutott” - gondolta, és csendben elmorzsolt volna egy könnycseppet, ha tudott volna sírni.
Azonban nem a szeméttelepre vitték, hanem egy hangszerjavító műhelybe. Fáját lekezelték, csiszolták, lakkozták. Új húrokat kapott, a kalapácsokra pedig filcborítás került. Felhangolták, majd a fiatalember éttermébe vitték. A sarokban kapott helyet egy kis emelvényen. Az ajtóra kis tábla került. „Ma este élő zene. A tulajdonos játszik.”
Este az étterem megtelt vendégekkel. A fiatalember egy pohár bort hozott magával, a pianínó melletti asztalra tette, leült és játszani kezdett. A hangok lágy szellőként érték a hallgatók arcát. A pianínó teste élettel telt meg, és szívét boldogság töltötte el.