A név kötelez
Írta: Kert F. Klára
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 249
A név kötelez
A szürke köpenyes, térdzoknis, nagydarab takarítónő, mint a tank rontott ki az oldalajtón az épületből, és mogorva tekintettel nézett az udvaron focizó, zajongó vagy céltalanul futkározó napközis gyerekcsapatra. Kirázta a porrongyát, fogta a fal mellé állított vödrét, seprűjét és visszacsörtetett az épületbe. Az osztálytermek, folyosók takarításával már végzett, az aula felmosása volt hátra. Ez volt számára a nap fénypontja. A hatalmas, két oldalt üveglapokból álló, fényes kerámialapokkal lerakott terem, bal sarkában télikerttel volt a kedvence. Örömmel takarította, mázsás testsúlyával a felmosófára tekert ronggyal mint a pihe, sebesen siklott a kövön, úgy érezte a jégen korcsolyázik flitteres ruhában, szikrázó fényben. Amikor kész volt, állát a felmosórúdra támasztva sokáig csodálta a fényes placcot. Csak a gyerekek, csak azok ne volnának, meg az átkozott lábnyomaik! Otromba módon, pillanatok alatt tönkretették a csodálatos látványt. Toma asszony óriási munkabírását mindenki csodálta. Egy gőzgép erejével szinte hetente lemosta az összes ablakot, havonta az aula földtől a plafonig érő hatalmas üvegtábláit, naponta seperte az osztálytermeket, a folyosókat, lemosta a táblákat, kiürítette a padokból az esetleges romló holmikat, takarította a tanári, igazgatói szobákat. Megvette a tisztítószereket, reggelente kávét főzött a nevelőknek.
Nyolc éve megállás nélkül tette mindezt. Közben maga alá gyűrte a tanárokat, az idős igazgatóval együtt. Kezdetben a maga által készített görög csemegékkel, virágokkal, kis terítőkkel kábította őket, majd a tisztaság mániájával. A tanárok maguk sem vették észre, de már Toma asszony igájában görnyedtek. – Ne morzsázz! – szólt egyik a másikra, – tudod, hogy Toma nem szereti. – Ne lötyögtesd ki a vizet, ne szórd szét a papírt, nem szereti!
Mi, az iskola diákjai csak annyit tudtunk róla a szüleinktől, akik még maguk is gyerekek voltak a hatvanas vagy hetvenes években, hogy Toma fiatal lányként több társával elindult Görögországból, hogy új hazát keressenek maguknak. Végül nálunk vertek gyökeret, Toma valahol a Dunántúlon egy textil gyárban dolgozott szövőnőként, majd nyugdíjasként került ide ebbe a dél-alföldi fiúgimnáziumba. Gyereke nem született, amin mi diákok nem is csodálkoztunk, mert utálta a gyerekeket, nem is maradtak volna bent a hasában. A délelőttje még csak elment valahogy, a tanároknak hízelgett, meg tisztítószer vásárlás ürügyén a piacot rótta, délután aztán átvette a hatalmat az iskolában. A gyerek az legyen az osztályteremben, vagy az udvaron, de feleslegesen ne mászkáljon az épületben. Ez volt az alapelve. Zavarták a felmosásban, kizökkentették a munka ritmusából, a sok gyerekláb nyomokat hagyott a nedves folyosón. – Gyirik, leütöm a bokádat, ha még egyszer meglátlak mászkálni a felmosott kövön! Hangoztatta délután többször is. De mi az, hogy hangoztatta, bömbölte, miközben széles orrlukai még jobban kitágultak, mint egy trombitáló elefánté, hatalmas mellkasa feldagadt. A napközis nevelők is óvatosan dugták ki a fejüket az osztályterem ajtaján. – Csak óvatosan, a folyosó szélén menjetek – intették a gyerekeket. Toma asszony hatalma szépen terebélyesedett, de tisztaság is volt mindenhol az iskolában, csak a gyerekek nem érezték jól magukat. Az ellentét egyre feszült. Toma asszony szerette már kora délután felmosni az aulát, viszont a délutáni nagyszünetben kint játszadozó gyerekek csak az aulán keresztül tudták megközelíteni az épületen belül elhelyezett vécéket. Kint az udvaron egyre sokasodott a bokájukat féltő, mosdó után sóvárgó, tipegő-topogó, görnyedező gyerekek száma, míg bent a nedvességtől csillogó cementlapon a gladiátor termetű idősödő nő felmosó fára támaszkodva védte területét. A két tábor jó ideig farkasszemet nézett egymással, majd mikor már pattanásig feszült a húr, Toma asszony kajánul megadta a jelet a gyerekeknek a bevonulásra.
Szeptember közepén a 2. C osztály létszáma két fővel gyarapodott. Puszta véletlen, vagy a sors szeszélye hozta, hogy a két különleges ifjú éppen a mi osztályunkba került, ráadásul egy padba. Az egyiket, a nagydarab sötét hajú, széles vállú fiút Gróf-Körtési Péternek, míg a másik, szintén magas, de nyurga, szőke fiatalembert Vitéz-Kisfalusi Tamásnak hívták. Nem a régi nemesi osztály képviselői voltak ők, hanem a szüleik a házasságkötéskor megtartották mindketten a családi nevüket és gyermekeik kötőjellel voltak jogosultak viselni. A tanárok mindjárt az elején, félig tréfásan rendszeresen utaltak erre a körülményre. – Neked fiam, tekintettel a te nemesi előnevedre, sokkal jobban kell felelned, mind a többi közönséges tanulónak. Tudod, a név kötelez!
Egyébként az idősebb Gróf Péter anyagkönyvelő volt a lemezgyárban, míg Vitéz Sándor, Tamás apja targonca vezetőként dolgozott a fésűs-fonóban. A két jeles növendék előző évben már, különböző középiskolákban ugyan, de próbálkozott megszokni a középiskolai életet, a fellépő bonyodalmak azonban környezetváltoztatásra kényszerítették őket. Hírük, viselt dolgaik hamar utolérték őket. Egyes vélemények szerint istentelenül rossz kölykök voltak, de mások véleménye sem volt sokkal jobb róluk. Pedig rossz gyerekben nem volt osztályunkban hiány. Ott volt például a Kis-Kovács Gabika, akit mindenki csak Kisgyereknek szólított, egy növésben elmaradt, vékony, nefelejcskék szemű, szőke fiú, ebadta rosszcsont volt, párja nem akadt a gimnáziumban, de senki sem hitte el róla. Ők hárman hamar egymásra találtak, korlátozást nem tűrő, szilaj természetük hamar ellentétbe került a napközis délutánok kialakult regulájával és nemsokára láthatóvá vált, hogy Toma asszony jól felépített tekintély uralmi birodalmának pillérein repedések keletkeztek.
Az egyik délután például a ragyogóan tisztára felmosott aula kövezetén, amikor a besütő nap aranyos csíkokat barázdált a nedves cementlapokra, néhány kifejlett béka araszolt át egyik oldalról a másikra, apró lábnyomaikkal ezernyi foltot hagyva maguk után. A felbőszült takarítónő elefánt üvöltésére a rémült varangyok még vadabb ugrálásba kezdtek, míg a gondnok össze nem szedte és az udvaron biztonságba nem helyezte őket. – Biztos a sok eső miatt keveredhettek ide, – vélekedtek a napközis nevelők. Rossz nyelvek szerint a Kisgyerek az elmúlt esténként többször is garázdálkodott a tóparton, de e között és a békák megjelenése között senki sem keresett összefüggést.
De az is megtörtént, hogy Toma asszony méretes papucsai valahogyan ráragadtak a felfelé fordított felmosóvödör tetejére, és ugyanez a ragasztó ismeretlen módon rákenődött a tisztószeres raktár kilincsére is. Ez a raktár volt az ő szentélye. Itt glédában álltak a takarítás szentséges hivatásának relikviái, a felmosóvödrök, rongyok, szivacsok, súroló kefék, tisztító szerek, porszívó, mind-mind kifogástalan állapotban. Az ajtóval szemközti falon bekeretezett, aranyozott hátterű ikonok függtek, amelyekkel Toma az elhagyott hazájának, családjának az emlékét őrizte. Alattuk egy vázában mindig friss virág volt.
A három imposztor nem elégedett meg az eddigi bosszantásokkal, sokkal komolyabb megtorlásra készült. - Meg kell lakolnia a szentfazék boszorkának! Nem engedjük, hogy uralkodjon felettünk! - dugták össze a fejüket az összeesküvők. A bosszú idejét a következő szerdára időzítették, amikor a második óra torna volt. Ekkor a tavaszi jó időben általában az iskola épületének körülfutása volt az egyik gyakorlat, így könnyen el-eltünedezhetett egyik-másik gyerek. Széles Jóska, akinek rokonsága révén bejárása volt a tanáriba, már előző nap elcsente a biológia szertár és a takarító raktár pótkulcsait. Senki sem vette észre a mesterkedését, mert a tanárok már egy hete lázban égtek, a másnapi hospitációra készültek. A tankerület ugyanis minden évben hospitáció keretében egy kiküldött tanfelügyelő útján ellenőrizte az iskolában folyó oktatást. Ennek az időpontja rejtve volt, de mindenki tudta, csak a gyerekek nem. A tanárok rendbe tették a jegyzeteiket, az osztálynaplókat, a gondnok a bokrokat metszette, udvart seperte, Toma még az ablakkereteket is lemosta.
Másnap a tornaóra kezdetén Gróf és Vitéz „lemaradtak” a futásból, a biológia szertárból kihozták a viharvert csontvázat és a takarítószeres raktárban az ajtóval szemben, ülő helyzetben egy székhez kötötték. A Kisgyerek nagybátyja, egy csapodár matróz, akivel egy házban laktak, mindenféle limlomot őrzött a szobájában, amiket külföldi útjai során beszerzett. Így több éve lapult már az ágya alatt egy rózsaszínű, felfújható guminő, amit unokaöccse rövid időre most kölcsönvett. Gróf és Vitéz visszaálltak a futók közé, majd az osztály két legerősebb gyereke felváltva fújták a guminőt. Amikor készen lettek, visszamentek futni, Gróf és Vitéz újra kiálltak és nőt a csontváz ölébe kötözték. Felül a nyakánál a csontváz vállához, míg alul az egyik combjánál fogva rögzítették hozzá. Én egy kalapot, sálat vittem, Molnár Berci cigarettát dugott csontember szájába. Mire elkészültünk a futás is befejeződött és szabályos sorokba rendeződve karkörzés gyakorlat következett. A tanfelügyelő az igazgató úr által tartott történelem órát szemlézte a 4.A. osztályban. Az aranykeretes szemüveges, szikár pedagógus nagyon érzékeny volt a zajokra, ő maga is olyan halkan beszélt, hogy környezete minden idegszálát mozgósítani kényszerült, ha követni akarta az általa közölteket. Az osztályteremben az igazgató, ehhez igazodva, maga is olyan halkan szólt a tanulókhoz, hogy azok szinte előredőlve a padban próbálták megérteni. Olyan feszült, néma csend volt a teremben, hogy a kinti tornaóra vezényszavait is hallani lehetett. A fiúk terpeszállásban már a sokadik karkörzéses gyakorlatot végezték. A kapuban feltűnt Toma asszony cekkereivel a szokásos tisztítószer beszerzési körútjáról. Magabiztosan lépkedett a hosszú betonúton a bejárat felé, közben szemét elégedetten jártatta a gondosan felsepert udvaron, rendbe tett bokrokon. Az épület ablakai tisztán ragyogtak. A fiúk lelki szemeikkel látták, amint felmegy a széles márvány lépcsőn, majd az emeleten balra kanyarodva a szentélyéhez ér. Az asszony kitárta a raktár ajtaját és szembe találta magát egy kissé félre billent fejű vigyorgó csontvázzal, aki kalapban, cigarettával a szájában egy rózsaszín guminőt ölel. Egyik csontkeze a nő combján, a másik keze csontujjai a nő derekán pihentek. Az ajtókitáráskor bejövő léghuzat a felfújt nőt meglebbentette és az derekával fel-le mozgott a csontváz ölében, miközben hegyes mellbimbói az égnek meredtek.
Az asszony széles orrlukai a szokásos módon többszörösére tágultak, mellkasa felfúvódott és olyan hangerővel ordított, mint állítólag Arthur király tette a harcmezőn, hogy még a lovak is a fenekükre ültek, de az biztos, hogy a bombázások idején megszólaló légvédelmi sziréna hangja is csak éjjeli tücsökzene volt ahhoz képest. A hangorkán végig hömpölygött a folyosókon, be az osztálytermekbe, ki az udvarra. A Kisgyerek a földre vetette magát és rángatózni kezdett, de nem az ijedtségtől, hanem, hogy fuldokló röhögését eltakarja. A tornatanár ijedten szaladt hozzá, legalább nem látta, amint mi öklünket szánkba dugva, egymásra dőlve fuldokolva nevetünk. Toma asszony állítólag elájult, de mi ezt nem tudhatjuk biztosan, mint ahogy az ezt követő vizsgálat részleteit sem.
Néhány nap múlva egyik óra közepén az igazgató úr rontott be a terembe lila fejjel és ordítani kezdett.
– Biztos vagyok benne, hogy ebből az osztályból rendezte valaki, vagy valakik ezt a fertelmes, iskolánk jó hírét durván sárba taposó cselekedetet. Szeretném, ha lenne benne, bennük annyi becsület, hogy önként bevallják. Ilyen botrányos dolog még nem történt iskolánkban, főleg a tanfelügyelő úr jelenlétében.
Ebből gondoltuk, hogy az ez évi hospitáció nem sikerült túlságosan jól. Súlyos csend nehezedett a teremre, majd Gróf és Vitéz egyszerre álltak fel.
– Mi voltunk. Csak mi ketten, mások nem.
Erre Kisgyerek, mint a rugó pattant fel a hátsó sorban.
– Én is benne voltam igazgató bácsi!
– Az igazgató végignézett a vézna kis alakon, az ártatlan nefelejcskék szemeken, a fonnyadt uborkaszerű orrocskán és még jobban feldühödött.
– Nekem te itt ne hősködj, nincs szükségem hősökre! Leülni!.. Grófok, ... nemesi pereputty ... összeszedik a holmijukat és elhagyják az iskolát. Kifelé! – ordította magánkívül és kirohanta teremből.
Olyan gyorsan történt minden, hogy fel sem tudtunk ocsúdni. Hiszen mindannyian benne voltunk valamilyen szinten a mókában, ha mindenki feláll, az egész osztályt nem rúghatja ki. Utána kellett volna mennünk, de mozdulni sem mertünk.
Többet nem láttuk őket. A Kisgyerek ugyan végig járta az összes középfokú tanintézményt a városban, de nem akadt a nyomukra. A folyóparton gyűltünk össze egyik délután.
– Úgy viselkedtek, mint a hősök, mint a nemzet nagyjai – állt a kör közepén Kisgyerek és átszellemülten szónokolt – akik életüket és vérüket adták a hazáért és az osztályért, most száműzetésbe kerültek, helyettünk is.
Azt nem mondom, hogy nem éreztünk valamiféle szégyent, amiért a Kisgyereken kívül más nem állt fel, de mindenesetre jó példát kaptunk összetartásból, betyárbecsületből, barátságból. Hogy mit értünk el a csínytevéssel? Tulajdonképpen nem sokat. Toma néni vérszomjasabb lett mint valaha, de tekintélye mintha megingott volna. Már nem féltünk a harsány rikácsolásától, amikor ráléptünk a frissen mosott kőre. Csak vigyorgó, félre döntött fejjel cigarettázást utánzó mozdulatot tettünk, mire ő sértődötten utat engedett a vécé irányába.