A negyedik gyertya
Írta: Lévai-Kiss Attila
Közzétéve 3 hete
Megtekintések száma: 65
A negyedik gyertya
A fogorvosnál ült reggel kilenckor. Kint hatalmas pelyhekben szálingózott a hó, és neki éktelenül fájt egyik felső foga bal oldalt, de az irdatlan fájdalomtól azt sem tudta megállapítani melyik. A szűkös váróteremben mindenhol díszek, ünnepi dekorációk. A kis dohányzóasztalon, melyen a különböző magazinok hevertek, hogy a bennük rejlő nem túl érdekes közéleti, vagy politikai hírekkel, illetve a különböző sztárok magánéletével kapcsolatos dolgokkal még jobban halálra untassák a várakozástól elgyötört fogfájós embereket, most egy alacsony kis műfenyő állt feldíszítve, valamint egy adventi koszorú, melynek három gyertyája már eléggé le volt égve, egyedül a negyedik maradt meg szinte teljes érintetlenségében. –Szörnyű, hogy egyesek még mostanság is adnak az ilyesmire – gondolta, mert eszébe jutott valami halovány emlékfoszlány e szokást illetően. Bigott módján várnak egy napot, amelyre majdnem egész decemberben készülnek. Előkerülnek az adventi naptárak, a különféle dekorációk, hogy segítsenek felkészülni a szeretet ünnepére, hogy aztán lázas szeretet törjön ki mindenkin, hogy meghívja magához az egész pereputtyát, miközben azon gondolkodik miként spórolhatna többet a bevásárláson a vendégségnek szánt lakomához, vagy hogy jó lett e az új frizurája, amit kimondottan erre az alkalomra készíttetett legjobb fodrászával. Aztán mikor a kezdeti idegeskedéseken túl vannak, melyet a minél alaposabb felkészülés vált ki, elkezdik végre mérhetetlenül szeretni egymást, hogy azután, ha az ünnepek leteltek újra bezárják szívüket egymás előtt, és menjen minden tovább a régi kerékvágás szerint.
A népes, élénk utcán, melyet elmerengve nézett az utóbbi percekben, mindenütt emberek sétáltak nevetgélve, többnyire társaságban. Legtöbbjük hatalmas díszcsomagokat, vagy kis ajándékkal teli szatyrokat cipeltek önfeledten. Ép egy fiatal anya lépdelt el a rendelő angyalmintákkal telefújt üvegajtaja előtt, lányával kézen fogva, aki a szomszéd játéküzlet kirakata előtt megtorpant. A lány derült arcáról látszott, hogy nagyon megtetszett neki valami a kirakatból, és ennek heves ugrándozással, célirányosan mutogató ujjacskájával adott hangsúlyt, azzal a ki nem mondott kívánsággal kérlelő tekintetében, hogy a baba, vagy bármi is amit meglátott kerüljön a fa alá. Rögtön utánuk egy fiatal pár jött felfelé az járdán. A meglehetősen tüneményes leányzó kezében ajándékszatyor, amit bizony a magas sudár kócos hajú fiú vett neki az imént, aki valószínűleg a lány barátja, akinek dús vörös haját apró hópihékkel fújta tele a hűvös téli szellő.
Ez is csak képmutatás - gondolta. Az egész ajándékozás, meg szeressük egymást halandzsa nem más mint annak a reprezentációja, hogy mennyi barátunk, ismerősünk vagy rokonunk van. Nem más, mint tulajdonképpen kérkedés azzal, hogy mennyien szeretnek minket, mennyire nagy a családunk. A váróteremben is mindenki csak arról duruzsolt, hogy kinek milyen ajándékot vett, hány embert hívott meg magához, mit fog megfőzni már előre az ünnepekre. A feje már zsongott ettől az egésztől. Már-már azon volt, hogy fogfájás ide, vagy oda, feláll és kirohan innen, ám ekkor nyílt a rendelő ajtaja, és a kis kreol bőrű asszisztensnő az ő nevét mondta.
A beavatkozás, mely során durván elhanyagolt, lyukas fogát eltávolította a doktornő, teljesen fájdalommentesen történt.
- Na ez sem fogja megkeseríteni az ünnepét! –mondta koros de amúgy szép arcú fogorvosnő a procedúra után, az eltávolított fogat maga elé emelve nyomatékot adva szavának.
- Készen is volnánk uram. Kívánok önnek és családjának nagyon boldog karácsonyt, és sikerekben gazdag új esztendőt. És ha javasolhatom, ne egyen túl sok szaloncukrot.
Nesze neked, ez is a boldogságról meg a családról papol, neki akit még kölyök korában elhagyott apja, nagyszülei rég meghaltak, kisöccsével együtt, anyját meg már nem is emlékszik mikor látta utoljára –gondolta miközben kilépett az utcára, ahol már rég besötétedett azóta. Legalább egy barátnője lenne, de az sincs mióta két éve az utolsó…
- Boldog Karácsonyt fiam! –tette gyengéden vállára a kezét a pap, aki az ördög tudja, hogy keveredett oda- És ne felejtse, hogy közel már Krisztus urunk születésének napja!
Most már teljesen össze volt zavarodva. – Ez is a vallásról, meg Jézusról beszél itt nekem- mormogta mérgesen. Miért ünnepeljem én az ő születésnapját? Tett értem valaha is valamit? Persze megváltott, meg velem együtt az egész tetves emberiséget. De elért ezzel valamit is? Tehet nekem egy szívességet. Azzal dühösen beült a kocsijába, és nagyon bosszantotta hogy több száz kilométert kel még hazavezetnie, hogy a ma összevásárolt áruval másnap kinyithassa üzletét. Bosszantotta, hogy mindenki a Karácsonyra készül. De leginkább az bosszantotta, hogy egyedül van, és nincs senkije. Már arra sem emlékszik, miért veszett össze anyjával, de tudta, legalább 15 éve felé sem nézett.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak fejében, miközben lassan és megfontoltan vezetett a hózáporban. Egyszer csak egy kisfiút látott meg maga előtt az úton bandukolni, és irtózatosan bele kellett hogy taposson a fékbe. A kisbusz csúszott a havas úton, de végül megállt mielőtt a kisfiú alákerült volna. Kiszállt, és hirtelen rémületében először a fiúra ordított:
– Mit képzelsz, hogy csak úgy sétálgatsz az út közepén ilyen hóesésben? El is üthettelek volna.
– Sajnálom uram! – szipogta a fiú megilletődve. Alig lehetett 12.
– Na jól van, semmi baj. De hogy gondolod, hogy egyedül lófrálsz sötétben a közúton ilyen hidegben?
– Az anyukámhoz igyekszem vissza a következő faluba.
– Gyere, szállj be, elviszlek mielőtt megfagysz.
A gyerek vonakodva ugyan de beszállt. Később mintha fölengedni látszott volna, mert élénk csacsogásba kezdett:
– Maga hisz Istenben?
– Nem
– De biztos hitt valaha?
–Valaha.
– És hol tölti a Karácsonyt?
– Nézd fiú…Én nem hiszek…– torpant meg mert nem akarta kiábrándítani a gyereket, aki annyira nagyon ismerősnek tűnt neki, most hogy így jobban megnézte – Nekem nem fűződik semmi hagyomány ehhez a karácsony dologhoz, OK?
– Az bizony nagy baj –felelte a srác. – Hagyományai mindenkinek kell, hogy legyenek. Mi például minden szenteste előtt elmegyünk egy nagyon régi ismerősünkhöz borért, a pincéjébe.
Hirtelen bevillant neki valami emlékkép. Maga sem tudta mi. Olya dejavu féle. Próbált rájönni az okára, de gondolataiban a fiú újabb kérdése zavarta meg:
– Melyik a kedvenc karácsonyi dala?
– Nézd, sok ideje már, hogy…
– Ugyan már, biztos emlékszik valamire. „Kicsi gyermek jertek látni pásztortársak…”– kezdte dúdolni a fiú.
– ”Maunelnek hívják őt a régenvártat…” – próbálta folytatni a gyerekkel a dalt, mely hirtelen előtört emlékezetének sötét mélyéről.
Így énekelgettek egészen addig, amíg a kissrác meg nem szólalt:
– Itt jó lesz. Köszönöm, hogy elhozott!
– Boldog Karácsonyt! –jött ki akaratlanul a száján.
– Magának is. –válaszolta gyermek, azzal átadott neki egy elszíneződött valaha tán fehér textil zsebkendőbe tekert valamit. –Ezt fogadja el, hálából, amiért elhozott. Bontsa ki valaki olyannal, akit igazán szeret. – tette hozzá mielőtt eltűnt volna a hóesésben.
Kösz öcsi, akkor ez jó kör lesz, gondolta komoran, majd óvatosan gázt adott és folytatta útját.
A hó ha lehetett még az eddiginél is sűrűbb pelyhekben esett és ahogy egyre magasabban halmozódott fel a kezeletlen úton, úgy lett egyre gyakoribb az úton keresztbe állt, vagy árokba csúszott autók és pórul járt vezetőik látványa. Az útlezáráson már nem is csodálkozott.
Beletörődve fordult vissza és tért rá a mellékútra, amely még 50 km fárasztó vezetést jelentett, és amely… amely elhalad a zsákfalu mellett, ahol felnőtt.
A meglepő módon gondozott, és a zord körülmények mellett is biztonságosan járhatónak látszó bekötőút előtt lassított, majd kényszeredetten megállt. Hosszasan tűnődött, majd mély sóhajtás kíséretében rákanyarodott a faluba vezető útra.
A szülői ház semmit sem változott. Hagyományos régi parasztház volt boltíves tornáccal, s noha évek óta nem látta, nem tűnt elhanyagoltnak. Nem repedezett a vakolat, és a kontyolt cseréptető is épnek tűnt. Némi puritán, de ízléses fénydekoráció is jelezte a Karácsony közelgő eljöttét. Az anyja mindig is adott az ilyesmire.
A kertkapunál tűnődni kezdett, vajon bemenjen- e. Legszívesebben visszaült volna az autójába és meg sem állt volna hazáig, de talán ez a dolog azzal a fiúval meg az útlezárással nem volt véletlen. Lassan, bizonytalan léptekkel megindult az ajtó felé. Már épp kopogott volna rajta, amikor halkan nyikorogva kinyílt, és egy idős nő lépett ki rajta. A váratlan látogatótól hátrahőkölt, majd meglepetéstől és meghatódottságtól átitatott hangon nagyon halkan megszólalt.
– Fiam!
– Anyám…én csak…
– Drága egyetlen fiacskám! Csakhogy végre újra látlak! Gyere, gyere beljebb! – azzal beterelte a kis nappaliba, amely már teljes karácsonyi pompában állt.
– Anya, – nézett mélyen a nő szemébe - kérlek bocsáss meg nekem.
– Nem fiam. Te bocsáss meg nekem - mondta az asszony sírva miközben átölelte fiát.
– Olyan nagyon egyedül voltam. Olyan nagyon egyedül.
– Én is anya, de most már itt vagyunk egymásnak, nem leszünk egyedül soha többé.
Így álltak egymást szorosan átölelve percekig, aztán a férfi elfúló hangon megszólalt.
– Hoztam neked valamit – mondta kissé zavartan, mert nem tudta, hogy tulajdonképpen mit is tartalmaz a kis csomag amit váratlan ötlettől vezérelve előhúzott a kabátja zsebéből, és gyengéden az anyja kezébe süllyesztett.
A nő izgalommal figyelte a régi elszíneződött rongyot, majd kihajtogatta.
– Uramisten! Hát végig nálad volt? – lepődött meg az anya, és a komódhoz rohant, melyen egy nagyon régi adventi koszorú állt műanyag levelekből, rajta még régebbi az imént átadotthoz hasonló gyertyákkal.
– Mindeddig azt hittem, az öcséd dugta el… Örökre – tört ki sírásban.
Ahogy a gyertya a helyére került, a fia számára hirtelen világos lett minden, elfeledett emlékei vég nélkül, egyszerre törtek fel belőle. Tisztán emlékezett arra, hogy apjuk mindig elvitte őt, és öccsét sétálni szenteste előtt, hogy anyjuk és nagyanyjuk eközben feldíszíthessék a fát, és alárakhassák az ajándékokat. Hogy ne fogjanak gyanút apjuk mindig azt mondta, a séta azért jó ilyenkor, mert néha lehet hallani az angyalok szárnysuhogását, akik a Jézuskának segítik elvinni az ajándékokat. Szinte látta maga előtt, ahogy apjuk egyik kezében az öccse kezével, másikban az övével vidáman sétálnak, és bárhogy figyelt is, soha egyetlen suhogást sem hallott. Mikor nagyobb lett csak, jött rá, hogy mindez csak egy aranyos álcázása volt az igazságnak, hogy az ajándékokat bizony nem a Jézuska hozza. Előjöttek rég eltemetett emlékei a gyertyákról is, melyek régi időkről hagyományozódtak át generációról generációra, és még a nagymama kislány korában is ezek élesítették az adventi koszorút. Minden adventi vasárnap csak egyszer gyújtották meg és csak nagyon rövid ideig, hogy ne égjenek le.
Nagymama kérésére a gyertyák már csak nagy becsben tartott díszei lehettek a családi karácsonyoknak, de már nem gyújtották meg őket. A nagyi emlékére – aki sajnos az idei karácsonyt már nem tölthette velük – anya úgy döntött újra lángban pompázhat a családi ereklye. Azt is megígérte hogy mindenki meggyújthat egyet. A fiúk természetesen összevesztek, hogy ki gyújthatja meg az utolsót. A nemes feladat Őt mint a nagyobb testvért illette meg, amit a kisöccse folyton sérelmezett. Gyakoriak voltak a civódások a fiúk között. A gyerekes vitának csak nem akart vége szakadni, egészen addig, míg a vita tárgya egyik reggelre eltűnt. Anyjuk persze végig sejtette hogy melyikük a ludas és türelmesen próbálta rávenni kisebbik fiát hogy adja elő gyertyát. Végső elkeseredésében azt is megígérte neki, hogy ha együtt lesz az összes gyertya, Ő a kisebbik testvér gyújthatja meg a negyediket. Erre azonban már nem kerülhetett sor. A végzetes baleset, mely öccsével történt azon a sok-sok évvel ezelőtti karácsonyelőn, mindent megváltoztatott. Az ünnep sosem volt többé a régi, a gyász ráborította fátyolát. A család széthullott. Ő pedig amint betöltötte a 18-at elszökött, és emlékeit örökre száműzte.
Mire felocsúdott emlékiből, anyja sorra meggyújtotta a gyertyákat.
-Éppen ideje, hogy mind együtt égjen –mondta ünnepélyesen az anya.
-Szeretlek anya –mondta, majd mindketten heves zokogásba törtek ki. Sűrű könnyei záporán át elnézegette a szúette komódon álló régi családi fényképet, melyen ép karácsony van, és ott áll az egész család, és ő is ott áll anyja mellett kisöccse kezét fogva, és… már tudta, hogy honnan volt neki ismerős az a kisfiú az út széléről.