A napló 

Írta: Ferenczfi-Faragó Eszter


Közzétéve 1 éve

Megtekintések száma: 354



A napló 

Haldoklik az apám.
Folyton alszik.
97 éves lesz holnap.
Látom, valamit mondani szeretne. A hang, amelyet kiad, idegen.
– A naplóm… – súgja. Bátorítóan megszorítom a kezét.
– Fiam, a naplóm… a felső fiókban… olvasd el… – mire mindezt elmondja, ereje végére ér. Elalszik.
Lassan bealkonyul.
Elindulok szüleim házába.
Az előszoba falain fotók: apa, anya, én, kisfiúként komolyan, mosolygósan, biciklin, apám nyakában, anyám ölében, születésnapi tortával, karácsonyfa alatt megilletődve, elsőáldozás után, mellette első iskolatáskámmal, aztán az érettségi képem – össze-vissza gabalyodva a falon az idők. Hirtelen eszembe jut, miért jöttem.
Anyám szakácskönyvei között a napló. Számos oldala hiányzik. Kinyitom, olvasni kezdek.

***

1939. szeptember 1.
Bemondta a rádió, hogy a németek lerohantak minket. Most már mi is háborúban állunk. Milena sírva fakad, újra elvetélt. Nem tudom, mit mondjak neki. Nekünk már soha nem lesz gyerekünk. Nem találok vigasztaló szavakat, átölelem a feleségemet, hagyom, hogy kisírja magát.
Hiányzó oldalak

1939. október 6.
A kormány emigrált Franciaországba. Itthon terror. Barátomat, a fűszeres Iant, elvitték. Azt hallottam, valahol a környékünkön a nácik titkos építkezésbe kezdtek. Begyűjtik a zsidókat. Tegnap igazoltatni jöttek, be kellett mutatnunk a keresztleveinket. Jó, hogy Milena minden iratot gondosan megőriz.
Azt suttogják, hogy a szomszéd városban, Oświęcimben valami nagy tábor készül a zsidók összegyűjtésére.
Félbeszakított lap, kitépett oldalak

1940. január 1.
A kövér Milost is elvitték a vasútépítéshez, és megjött az én behívóm is. Milena erősen lefogyott, nagyon megviseli a folytonos éhezés és aggodalom. Esténként sokat sír, azt hiszi, nem hallom. Azt mondta elgyötörten: lehet, jobb is, hogy nem lett gyerekünk. Próbáltam megnyugtatni, de folyton sír. A szomszéd házat bombatalálat érte, nem maradt élő. Anna-ék is meghaltak. Amióta ezt Milena megtudta, már nem sír; üveges tekintettel jár egész nap.
Kitépett lapok

1940. március 4.
Azt suttogják, hogy a nácik borzalmas dologra készülnek Oświęcimben, és még néhány városban. Nagy erőkkel építik a vasútvonalat, több helyen is javítják a hibás vágányokat. A környékünkön nem maradt egyetlen zsidó sem. Többeket Varsóba szállítottak, a legnagyobb gettóba.
Ellenállási mozgalom szerveződött a föld alatt bujkálókból. Jaroslav professzort láttam egyik nap este, amikor mentem haza – őt is, s az egész családját begyűjtötték. 14 éves fiuk eltűnt. Próbáltam Jaroslavhoz férkőzni, hogy pár szót váltsak vele, de az egyik náci ordítozva puskatussal arcon vert. A két első fogam kiverték. Nem is tudtam, hogy Jaroslav zsidó. A legjobb barátom volt. Egyetemista korunkban együtt ittunk, szobatársak voltunk, és….
Félbe tépett oldal, kiszakított lapok

1940. június 7.
Folyton esik az eső.
A folyamatos fizikai munkától legyengültem, de muszáj összeszednem magam. Vasárnap nácik özönlötték el a környéket, a még bujkáló zsidókat keresték. Nálunk is házkutatás volt. Milena hasa az éhezéstől felpuffadt, azt hitték, terhes. Egy náci kiköpött, amikor megtalálta a diplomámat.
Piotrot elvitték az egész családjával együtt, mert egy zsidó kisfiút rejtegettek. A gyerek 9 éves lehetett, mint Piotrék kislánya.
Kitépett lapok

1940. szeptember 4.
Meddig tart még???
Kitépett lapok

1941. december 23.
Ennek sosem lesz vége.
Milena beteg.
Jön a karácsony.
Éhezés, éhezés, halál.
Kitépett lapok

1943. április 19.
Felszámolják a gettókat, és elviszik a zsidókat. Kevesen maradtak, sokan éhen haltak, vagy megpróbáltak kitörni, és menekülés közben ölték meg őket.
Nálunk a gettóban már csak néhány zsidó él, talán ötvenen lehetnek.
Egyetlen barátunkról sem tudunk már.
Holnap leszek 35 éves.

1943. április 20.
Éjjel kopogtak. Rémülten néztünk egymásra Milenaval. Az ajtóban egy nő állt. A kabátján nagy, sárga csillag. Segítsen, suttogta. Hangokat hallottunk. A nála levő csomagot a kezembe nyomta, és elmenekült. Fegyverropogást hallottunk, aztán csönd lett. Gyorsan becsuktam az ajtót. A csomag megmozdult. Kibontottuk. Egy pár napos csecsemő volt benne, köldökcsonkja még friss. Milena magához szorította a nyöszörgő kisfiút. Ebben a pillanatban megverték az ajtót. Az a náci volt két másikkal, aki korábban házkutatást tartott nálunk. Berontottak a lakásba, és ordítozva keresgélni kezdtek. Közben a vezetőjük azt kiabálta, hogy a transzportból megszökött egy zsidó nő, és ha valaki bújtatja, azt is elviszik a családjával együtt. Milena felült az ágyban, és némán magához szorította a gyereket.
– A maguké? – kérdezte a katona. – Igen… – rebegte a feleségem. A férfi odalépett, és kitakarta a gyereket. Szemügyre vette a meztelen csecsemőt.
– Kérem, uraim! Nehéz szülése volt a feleségemnek…
– Hogy hívják a gyereket?
Feleségemmel egymásra néztünk. Én feleltem: – Ian… A két férfi, aki eddig a házban kutatott, csatlakozott hozzánk. Az egyik nemet intett a fejével. Heilhitler, ordították, és kicsörtettek az ajtón. Percekig remegtünk. A kicsi egyre jobban sírt.
Tejet kell szereznünk.
Hiányzó lapok

Utolsó oldal, borító belseje
FELSZABADULTUNK!
El sem hiszem!
Igazi tavasz van!

***

Becsuktam a naplót.
Csörögni kezdett a telefonom.
Kihalásztam a zsebemből.
A kórházból hívtak.